Mayer László - Tilcsik György (szerk.): Szorosadtól Rijekáig. Tanulmányok Bősze Sándor emlékére - Magyar Levéltárosok Egyesülete Kiadványai 14. (Budapest, 2015)
Varga László: Kaposvárról, levéltárról - Bősze Sándorra emlékezve
Rendszeresen vendégeskedtem nála, amikor már az ösztöndíj lejártához közeledtem és becsöngettem hozzájuk. Kérdezte is a (kis)fia, mi az, jöttél sörözni? Mentem. Jóska mesélte, hogy kiküldetése lassan lejár, és felajánlotta bécsi igazgatóhelyettesi állását. Nekem. Akkor még hittem a tudományban, hogy ez valami maradandó, meg kell írnom a disszertációmat. Meg is tettem, majd állástalan kandidátusként elzarándokoltam a Kulturális Kapcsolatok Intézete osztrák referenséhez, aki egykor bécsi ösztöndíjamat intézte. Most már készen állok, ha még mindig kellek, megyek Bécsbe. Szegény Rázsó Éva próbálta magyarázni, hogy ez egy „olyan állás”, kétszer is mondta, de én nem értettem, milyen az olyan. Végül mintegy bibliai átokként vágta a fejemhez: belügyes. Nem lettem kém, talán kár. Lehet, életem nagy lehetó'ségét szalasztottam el, és ma akár „nemzeti kincs” is lehetnék, ahogy a rendszerváltás utáni miniszterek és máig sokan mások is emlegetik a kádári „felderító'ket”. Rázsó nyomán felfogtam, persze már Jóska „írd le!” - felszólítása után is sejtettem, valami olyat várnak tőlem, amire nem vagyok hajlandó. A magunkfajta történész-levéltáros (forráskritika, vagy mi fene) nem igazán ad önmagában hitelt az ilyen emlékeknek. így vagyok ezzel magam is. Kínosabb, ha kutatásai közben, leginkább az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában felfedezi, rátalál saját magára. Persze nem ezt akartam elmesélni, csak úgy eszembe jutott, éjszakai (rém) álom, hanem hogy 1977 márciusában hárman bécsi ösztöndíjasként kocsival éppen Pannonia felé, a Hohe Wandhoz kirándultunk. Hallgattuk az egyre jobban hallható Kossuth Rádión, hogy lovas rendőrökkel verték szét a színházrajongókat. Nevezetesen azokat, akik nem jutottak be a Vígszínházba a kaposváriak vendégelőadására. írjuk a műsorvezető javára, hangot adott ellenérzésének, ami akkoriban már-már bátorságnak tetszett. Bősze akkor éppen 20 volt, meg nem is Kaposvárott, hanem a székesfővárosban történt, de a színháza, a legendás kaposvári. Mindezt a „168 órá”-ban hallgattuk, amelyben értékelés is elhangzott az előadásról. A kritikus azt vetette az „Állami áruház” rendezőjének szemére, hogy tökéletesen félreérti a kort, azokat az „50-es éveket”. Tőle tudom, az előadásban, miközben a társulat a „Duna parti csónakház”-ról szóló dalt zengte, a színpad közepén egy rendőr gumibottal verte tenyerén a taktust: „De vidám ez a csónakház!” Ascher Tamás, a rendező tökéletesen értette a kort (és a kórt). Nem egyszerűen az ellenállás, a gumibot okán, hanem mert ilyen az igazi színház, amiben tehetséggel mindent el lehet játszani. „Annyira utálom, amikor felteszem valamire az életem, aztán jön valaki és megcsinálja, sokkal jobban, csak úgy mellékesen. Akármilyen meglepő, mégis csak ezek a legszebb éveim." (Szabó Benedek és a Galaxisok: A teljesség felé.)1 Mi, „feketeseggű” bölcsészek zarándokoltunk akkor Kaposvárra, egy-egy színházi előadásra. Erről már könyveket írtak, most csak 1985-ből a Lielding adoptációra emlékszem, a Tom Jonesra. Gazdag Gyula rendezte. Azután Kaposvárott, a város szülöttét, Hanák Pétert köszöntöttük egy nagy és szép kivonulás kertében. Nem csak aspiránsvezetőm volt, hanem Mesterem is. Tőle tanultam a szakmát, sokat vitatkoztunk, akár hevesen is, valahol sorsunk is közös: ,Addig foglalkoztam a századforduló kimagasló nagy értelmiségi nemzedékével, szociális helyzetével, www.youtube.com/watch?v=WlZJr-ZEqPc (Megtekintve: 2015. május 26.) ■ 378 «
