Mayer László - Tilcsik György (szerk.): Szorosadtól Rijekáig. Tanulmányok Bősze Sándor emlékére - Magyar Levéltárosok Egyesülete Kiadványai 14. (Budapest, 2015)
Varga László: Kaposvárról, levéltárról - Bősze Sándorra emlékezve
Nem volt jó Berlinben magyarnak lenni. Osztálytársaim lecigányoztak, vertek, mint egy kutyát, anyám frászt kapott, midó'n kékre vert szemmel mentem haza. Mondtam, mit vágnak fel, mi magyarok a hunoktól származunk. Megkérdezték a történelemtanárt, aki csak hümmögött, mintha lenne benne valami. Ez sem segített, így elmentem bokszolni a Dynamo Berlinbe, és csak itthon, már felnőttként tudtam meg, hogy a Stasi egyesületébe jártam. Később olvastam Jurek Becker könyvét, „Az ökölvívó”-t, ugyanaz a keletnémet történet, csak abban nem magyarként, hanem zsidóként püfölik osztálytárasai a fiút, akit apja elküld bokszolni. Azért akadt jó dolog is Berlinben. Leginkább a Brecht-színház, a Theater am Schiffbauerdamm. Brecht nem sokkal Berlinbe érkezésünk előtt halt meg, de színháza még nagyon is élt, és akkor még nem múzeumként. A Kurázsi mama előadása után anyámmal odaálltunk a művészbejáróhoz, vártuk a legendás Ernst Buscht. Kicsit szégyelltem magam, de azután anyám mondta neki, hogy fiatal lányként - nehéz szembesülni anyánk egykori fiatalságának tényével - Bécsben látta fellépni. Rendszeresen cipelt a színházba, nemcsak Busch miatt. Ö a Koldusoperában nem is játszott, Wolf Kaiser alakította Bicska Maxit. 1962-ben jöttünk haza, így nekem az előző itthoni 5 év nagyjából kimaradt. 1956- ra úgy emlékeztem, hogy lőttek, mi meg mentünk a pincébe. 1961-ben is lőttek, de azért nem annyira, a berlini pincéből legfeljebb csak a szenet hordtam fel. Változatlanul rajongtam a színházért. A Vígben szinte otthon voltam, a Madách- ban is rendszeres vendég, sztár sztár hátán, de nem színház. Nem az, amit Berlinben a Schiffbauerdamm mellett (máshol is) megismertem. Azon az éjszakán itt megszakítottam a fenti kitérőkkel tarkított mesémet, hogy folytassam történetemet a kaposvári színházról. Persze, ez sem ilyen egyszerű, hiszen 1977 márciusát Bécsben töltöttem a Collegium Hungaricum ösztöndíjasaként, a kicsit enyhülő hideg, inkább langyos háború idején. A CH akkori igazgatóját, Pamlényi Ervint mentoromnak mondhattam. Midőn megfigyeltként nem kaptam állást, neki (is) céduláztam, majd bölcs tanácsokkal látott el, amikor kitörésként aspirantúrára jelentkeztem. Máig hiszem, hogy neki köszönhettem. Róla is írtam a „Tilcsik 60”-ba. Azt nem írtam meg, csak Sanyinak meséltem azon az éjszakán, hogy 1976 karácsonyára Pamlényi Bécsből hazalátogatott. Tartótisztje - többek között - rólam kérdezte. Szociológusnak titulált. Pamlényi baloldali anarchistaként jellemzett, annak se mondhattam magamat, de ő felfogta: most nem megfigyelésem, hanem beszervezésem a cél. Minderről mit sem sejtve érkeztem 1977. január elején a Collegium Hungaricumba, egykori mentorom szóba sem állt velem, feltehetően attól tartott, hogy ráállítottak. Még az irodájába sem hívott be. Annál jobba lettem helyettesével, Jóskával. О a családjával a CH-ban lakott, nem éppen fényűző élet. Tőle kaptam „megbízásokat”, a kettő közül az egyik, Vándor Györgyi előadására szólt. A Bornemisza Péter Társaság rendezésében tartott felolvasást legújabb regényéből a Pálffy palotában, amelyben akkor már az osztrák Kulturzentrum háza működött. A Társasággal ellentétben Vándor Györgyiről már hallottam, pontosabban nem sokkal korábban olvastam visszaemlékezését, „A rémület éjszakái”-t. Természetesen a müncheni kiadást, mivel itthon csak 1990-ben jelenhetett meg. Öt, a Rajk-perek talán legfiatalabb vádlottjaként, 26 évesen ítélték 10 évre. Justus Pál „trockista” köréhez ■ 376 ■
