Mayer László - Tilcsik György (szerk.): Szorosadtól Rijekáig. Tanulmányok Bősze Sándor emlékére - Magyar Levéltárosok Egyesülete Kiadványai 14. (Budapest, 2015)
Tóth Ágnes: Nemzetiségi oktatás Magyarországon, 1945-1950
A nemzetiségi tanulók a vizsgált időszak kezdetétől legnagyobb létszámban a nyelvet oktató iskolatípusban vettek részt. Minden évben, mindhárom közösség esetében megfigyelhető a tanulói létszám emelkedése. Itt a legnagyobb arányban a délszláv tanulók aránya növekedett, mégpedig több mint 3-szorosára, míg a szlovák tanulóké 1,2-szeresére, a románoké 1,6-szorosára. Középiskolával 1948/1949-ben csak a délszlávok rendelkeztek, mind a román, mind a szlovák gimnázium megszervezésére 1949/1950-ben került sor. A tanulói létszám 3 év alatt legnagyobb arányban a délszlávoknál (4,8-szoros) növekedett, őket követték a szlovákok (4,1-szeres), majd a románok (2,6-szeres). A főiskolai tanszékeket csak az 1949/1950. tanévben hozták létre. A legnagyobb hallgatói létszámemelkedést ugyancsak a délszlávok esetében - 11-ről 60-ra (5,5-sze- res) emelkedő hallgatói létszámmal - prognosztizált a jelentés. Míg a másik két közösség esetében 2,6-szorost, a románok esetében 17-ről 45 főre, míg a szlovákoknál 30-ról 80-ra emelkedő hallgatói létszámmal. Az iskolák működéséről a nemzetiségi sajtó mellett a megyei napilapok is beszámoltak, sőt a Szabad Nép is közölt cikkeket. Az iskolai oktatás a lenini-sztálini nemzetiségpolitika dicséretének, az osztályharc szempontjainak, illetve az aktuális külpolitikai céloknak az összefüggésében láttatták. Az Olaszon, 1951 őszén megindult délszláv anyanyelvű oktatást nem fogadta egyöntetű öröm. Az okkal bizalmatlankodó szülőket osztályellenségnek nyilvánították. „A kulákok ... arról kezdtek suttogni, hogy a délszláv iskola csak csalétek, hogy aki beíratja gyermekét az úgy jár, mint a volksbundisták. ”27 Az anyanyelvű oktatást azonban tanítóhiány miatt néhány hónap múlva ideiglenesen megszüntették, de az interpretáció szerint az „... obszi délszláv gyermekek nem maradnak vissza a tanulásban.’’28 A felsőszentmártoni délszláv iskolában Pólyák Anna egyedül tanította az 1-8. osztályt, mégpedig - a szülők kérésére - a humán tárgyakat délszlávul, a reálokat pedig magyarul. „Hadd tanuljon egy évig a gyerek mind a két nyelven - vélték a szülők - jövőre azután már elég, ha anyanyelvükön tanulnak. ”29 Bár a Művelődési Minisztérium tisztában volt azzal, hogy a nemzetiségi iskolákban oktató pedagógusok képzése meghatározó jelentőségű, a pedagógiai főiskolák nemzetiségi tanszékei azonban csak részben tudtak eleget tenni a velük szemben támasztott minőségi tanárképzés követelményének. Egyrészt ezek a tanszékek kis létszámmal működtek, a tanszékvezető mellett egy vagy két tanársegéd, demonstrátor tanított, másrészt a tanszékek munkatársainak kiválasztásakor a szakmai szempontok helyett a politikai megbízhatóság sokszor nagyobb súllyal esett latba. Az első években a tanszékek munkatársai állandóan változtak. Ezt jelzi, hogy a minisztérium néhány hónap után a délszláv tanszék vezetőjének leváltását kezdeményezte, míg a román és 22 Miért szünetel az olaszi délszláv iskolában a tanítás? = Dunántúli Napló (továbbiakban: DN), 1951. nov. 16. 4. p. 28 Uo. 29 A délszláv iskolában. = DN, 1951. dec. 16. 5. p. Erre az időszakra vonatkozóan lásd még: A dészlávok szép élete Alsószentmárton szocialista faluban. = DN, 1952. jan. 3. 4. p.; Kánig József: Tanuljatok tovább délszláv dolgozó parasztfiatalok! = DN, 1952. jan. 24.4. p.; A sztálini nemzetiségpolitika útján. = DN, 1952. febr. 26.3. p., Kaszapovics Anna: Képek délszláv dolgozóink boldog életéről. = DN, 1952. márc. 1.4. p. ■ 325 -
