Mayer László - Tilcsik György (szerk.): Szorosadtól Rijekáig. Tanulmányok Bősze Sándor emlékére - Magyar Levéltárosok Egyesülete Kiadványai 14. (Budapest, 2015)
Gecsényi Lajos: Hullámvölgyek között. A magyar levéltárügy fejlődése, 1920-2012. Vázlat
I HULLÁMVÖLGYEK KÖZÖTT. A MAGYAR LEVÉLTÁRÜGY FEJLŐDÉSE, 1920-2012 VÁZLAT ■ Gecsényi Lajos A magyar levéltárügy közel 1 évszázadának története elválaszthatatlanul összefonódik a hazai történettudomány fejlődésével, a forrásbázis mennyiségi és térbeli kiszélesedésével, a múlt megismerésére irányuló igény társadalmasodásával, de nem utolsósorban a napi politika elvárásainak egyre erősödő kihatásaival. Ez azt is jelenti, hogy csakis az egyre gyorsuló változások fényében lehet és szabad a levéltárosok, a levéltárak munkáját vizsgálni és megítélni. Mindehhez jó alapot ad az, hogy a levéltári tevékenység értékelése, a levéltártörténet mindig nagy figyelmet kapott a szakmai irodalomban. A „Levéltári Közlemények”-ben és a „Levéltári Szemlé”-ben publikált tanulmányok és adatsorok, miként az utóbbi évtizedben megjelent két nagy összefoglaló - a Magyar Országos Levéltár Lakos János által írt története és a Körmendy Lajos szerkesztette „Levéltári kézikönyv” történeti fejezete, amely szintén Lakos munkája - gazdagon adatolták az intézményrendszerben végbement változásokat, elemezték a jogi szabályozásokat. Nem mellőzve, sőt támaszkodva ezekre a munkákra jómagam némileg másként közelíteném meg a témát és elsősorban azt kívánom vizsgálni, hogy milyen viszony állt és áll fenn a levéltári anyag, a levéltáros, mint a levéltári anyagot őrző és feldolgozó szakember, valamint a történettudomány között. Annál is inkább, mert a mai napig gyakran visszatérő kérdés, hogy hová is sorolhatjuk a levéltárak munkatársait: sajátos feladatokat ellátó, speciális szaktudással rendelkező hivatalnokok vagy kutató, elemző történészek közé? Ezzel részben összefügg az is, hogy a levéltári anyag őrzése és feldolgozása mikor és milyen feltételek között került az egyszemélyi kompetencia világából a köz által fenntartott intézményi keretek közé. A megközelítően pontos válasz megfogalmazása megkeriilhetetlenné teszi, hogy hosszabb távon tekintsük át a levéltárügy változásait. 1874 óta, amikor a kormányzat létrehozta a polgári állam elvárásainak megfelelő Magyar Országos Levéltárat, Pauler Gyula országos levéltámok irányítása alatt, a magyar levéltárügy folyamatos fejlődésen ment át mind a levéltári anyag feldolgozását tekintve, mind az intézménnyé válás útján. Miért hangsúlyozom az intézménnyé válást? Azért, mert 1874-ben ugyan megalapították a Magyar Országos Levéltárat, amely egyesítette a Magyar Királyság és a vele egyesült Erdélyi Nagyfejedelemség központi kormányzati levéltárait, amely - ha önálló épülettel még nem is - már komoly apparátussal rendelkezett, és mindinkább képes volt eleget tenni a történetkutatók igényeinek, ám ezen túlmenően a vármegyék - és még nem szóltunk a városokról és mezővárosokról - levéltári anyagát jobb esetben egy-egy történelem iránt érdeklődő jogász vagy tanár próbálta megmenteni az enyészettől. A kiindulási alap a 19. század végén egyértelműen az, hogy a levéltári anyag részben elvesztette jogbiztosító jellegét és a nemzeti fellendülés korszakában egyre erőteljesebben manifesztálódott mint történeti forrás. Mindazok, akik a történelem iránt és a nemzet története iránt fokozott érdeklődést mutattak, szembesültek azzal, hogy a megismerés egyik legbiztosabb alapja, háttere a levéltári anyag és erre támaszkodva láttak hozzá kutatásaikhoz. ■ 229 ■
