Losonci Ujság, 1918 (13. évfolyam, 1-26. szám)
1918-06-16 / 23. szám
2. oldal. LOSONCI ÚJSÁG 1913. junius 16. község és község között, hanem ehelyett például Bgyarmatot egy rangba sorozza — mondjuk — Málnapatakával. Pedig a kettő közt céljait, rendeltetését s általában egész életét illetőleg óriási a különbség. Ezt nem kell magyarázni. Valami közbeneső fokot kellett volna csinálni a r. t. városok és a mostani nagyközségek között. Akkor például nem lenne szükséges részünkről se ekkora ugrás, ami mindenesetre nagyon meggondolandó. így szólt Balassagyarmat egy előkelő polgára az átalakulásról és igazán érdekes, hogy sokszor minő kicsinyes kérdések válnak egy város életében is sorsdöntőkké. Közönség köréből A sxmétkihardás. Kedves Szerkesztő Ur! Örömmel veszem tudomásul, hogy * b. lapja külön rovatot nyitott panaszaink elmondására. Ez a leghelyesebb. Nem cikkezni hol erről, hol arról, de mindjárt elő a konkrét esettel, elő a levéllel. Ezt legalább biztosan elolvassák az „illetékes körök“, mig a vidéki lapok cikkeinek sorsát ismerem magamról. Vagy el se olvassák, vagy pedig, — ami még rosszabb, — az „oktfetetlenkedő“ szerkesztőt szidják érte. Tehát nekem is van egy panaszom. Kérem az én udvaromból (az utcát és házszámot nem írom ki, akinek tudnia kell, tudni fogja úgyis) már hetek óta nem vitte ki a szemetet senki. Ott nő, ott halmozódik rakásra, már a ládába se fér, melegágyul szolgálván a bacillusoknak, amelyek vannak úgyis elegen Losoncon. Esőt nem akar adni a jó isten, ki már maga is, úgy látszik, megelégelte a háborúskodást és igy akarja észretériteni az elvakult emberiséget. A kánikula pedig rémesen közéig. Ilyenkor Losoncon, hol nincs vízvezeték, kétszeresen vigyázni kell arra, hogy a szemét össze ne halmozódjék szűk udvarunkban. Felhívom a város vezetősége figyelmét e kicsinek látszó, de alapjában fontos körülményre. Kiváló tisztelettel egy olvasója. Egyről-másról ,,f kann net ungarisch— Holtán. -A soproni kereskedelmi kamara alelnöke szégyenitette meg akként városát és vármegyéjét, hogy amikor a király magyarul szólította meg a közéletnek ezt a kimagasló csodalényét, sértődötten igy válaszolt: — I’ kann net ungarisch! Szóval ez annyit jelent, hogy létezik igenis ország a földkerekségen, ahol közhivatali vezető méltóságot viselhet az olyan egyén, ki nem akar tudni, mert nem érdemes neki tudnia az állam nyelvén. Mondom, nem szégyenkezve, nem szemlesütve rebegte el Sopron polgárainak ez a díszpéldánya a fenti szókat svábul, de büszkén, mellét düllesztve úgy, hogy királyunk Őfelsége, aki bár nagyobb ur bizonyára nála és szükségesnek tartotta megtanulni mégis a magyar nyelvet, egészen elpirult a csodálkozástól, sőt tán a felháborodástól. Egyet mindenesetre köszönhetünk Sopronnak és a kamarája aleinökének. Ha ez a hir kimegy az ántánthoz, megtudhatja belőle, hogy talán még sincs nálunk a nemzetiségeknek olyan rossz sorsa; hogy talán a magyar nyelv teljes ignorálása nem jelent nálunk egyet a mellőzéssel. Mi pedig ebből még inkább rájövünk az igazságra, miszerint ez ország határin belül nincs is elnyomott náció csak egy: a magyar. Mert amíg elég az oláhnak, hogy a nyelvét tudja és érvényesülhet, addig a magyarnak emellé még a bihari tilinkót is fújni kell tudni. Másként a köz javára aligha „élhet“. Lám-e, hogy felindultak az emberek annak hallatára, hogy a Ksod igazgatója élelmiszereket csempészett ki felesége Semmeringen gazdagodó, osztrákokat hizlaló szanatóriuma számára. — Hát szabad ez ? Egy magyar vezérférfiú jár elől abban, hogy- az osztrákok komiszságait igy viszonozza ? Hogy elvegye az itthon sinlődők szájától a kenyérkét osztrák hájak növelésére akkor, amidőn azok még egy deka aszpirint, egy darabka posztót sem engednek be hozzánk ? Disznóság! Nincs igazad, ki felháborodsz ezen drága olvasóm lelkem. Mert ha Ausztria hizlalása olyan hátadat iudbőröztető szörnyűség lenne, úgy Hollán módjára a közélet nagyon számos primipilusát lehetne megdobálnod. Ausztria magyar javakkal való tömése, kárunkra való puffasztása nem Hollán találmánya, hanem eredendő bűne a honhazának. Halálos vétek, aminek neve: „67“. Hollánnak legfeljebb a módszere nem volt épen előkelő. Lényegében azonban kicsiben csak azt csinálta ő is, amit ez ország 67 óta ész nélkül cselekszik. HÍREK. n Eljegyzés. Dénes Miksa gyógyszerész eljegyezte Schwarcz Ilonkát, Schwarcz Izrael városi adóügyi tisztviselő leányát. Uj ügyvéd. Dr. Oedő György jelenleg tart. főhadnagy f. hó 10-én ügyvédi vizsgát tett a budapesti ügyvéd vizsgáló bizottság előtt. Nyilatkozat. A „Felsőnógrád“ junius 13-iki számában egy személyemet s hivatalos működésemet támadó cikk jelent meg. A cikk nem tartalmazván semmi féle konkrét adatot, nem is bocsátkozhatom annak cáfolásába. Kijelentem azonban, hogy Sörös Bélának s Hersko Jenőnek hivatalos helyiségemben tanúsított agresszív fellépése, valamint a lapban megjelent goromba támadó cikk, vagy ezutáni bármely formában megkisérlendő terror nem fog eltántorítani azon igyekezetemtől, hogy a „Lakbérrendeiet“ intézkedéseit igazságosan végrehajtsam. Ebbéli működésemben elsősorban a lakás nélküli polgárok érdekeit fogom figyelembe venni, habár az bárkinek is üzleti érdekeit irritálja. Megemlítem ezúttal még azt is, hogy a Lakáshivatalban én csupán az adminisztratív dolgokat végzem egyedül, a tulajdonképeni s fontosabb intézkedáseket bizottság végzi. Dr. Oppenheimer Ferencz. Dr. Vajda: „Dávid pajzsa“ német nyelven. Még a múlt évben jelent meg Dr. Vajdának egy hosszabb tanulmánya e kérdésről az „Egyenlőségében, mely eredetiségével és alaposságával nemcsak a hazai szakkörökben keltett feltűnést, de a külföldön is érdeklődést támasztott, miért is Dr. Grünwalt bécsi főrabbi kérésére szerző értekezését német nyelvre fordította és az most a hamburgi zsidó néprajzi társaság közlönyében „Mitteilungen zur jüd. Volkskunde1' megjelent. E tanulmány külön lenyomatban is meg fog jelenni. pompás legyezőnek büszkén kiterjesztette. És minden lépésnél, melyet előre tett, koronás kis fejét kacérkodó kíváncsisággal, mint egy elkénytett kis primadonna, jobbrabalra illegette-billegett. Tágra nyílt szemekkel, sóvárogva nézte Mónika az ismeretlen kápráztató, szép madár pajzán játékát. És mintha magába akarta volna szivni meleg szépségének minden részletét, nem tudott betelni nézésével. S mint hajdan Makár barát, ki száz évig halgatta az erdőben a madarak énekét, a kis Mónika is megfelejtkezett az időről. Hosszú órákat, vagy csak röpke pillanatokat töltött-e a rácsos kapu előtt ? ezt sohasem tudta megmondani. Ezalatt nyugat felől lassan úszva közeledett egy nagy sötét, kékesfekete felhő. Mintha láthatatlan kezek az égre ráhúzták volna a felhő sötét kárpitját, egyszerre kialudt a napfény. A hűvös szél vad kedvvel tépte a fák virágos ágait és egy-egy nagy esőcsepp puha csattanással hullott az útra. Ez az esőcsepp törte meg a varázslatot. Kikontakozván az álomviládból, Mónika hirtelen maga körül tekintett és ijedten vette észre, hogy kis keze csak a hosszú pipaszárat szorongatja, de drága tajtékpipa elveszett. A félelem üzi-hajtja szegényt, hol előre fut, hol meg visszafordul. Dobogó szívvel, merev pillantással keresi a házak mentén, a fák között, az ut közgpén, de mintha csak valami gonosz dzsin nyelte volna el, a Pipa nincs sehol. Szép piros ajkai kínosan remegnek, tekintete előtt minden összefolyik és tikkadtan, fáradtan von szolja süppedő lábait. Már nem vigyázott az útra, csak ment-ment előre busán lehajtott fővel, könnyes szemmel. Mint az alvajáró észre sem vette, hogy lassanként elmaradtak a házak, már a városligeti néptelen utakon jár. Nem törődik az esővel, mely átjárja vékony, fehér ruháját, sem a széllel, mely ellen alig tudja magát védeni és mint az űzött vad, nem enged magának pihenést. Hosszas, aggodalmas keresés után végre az édes apa ráakadt. Megtalálta a Hermina kápolna lépcsőjén égő lázzal és a félelemtől és izgalmaktól teljesen kimerülve. Erős szervezetének és a gondos, szeretetteljes odaadó anyai ápolásnak volt köszönhető, hogy egészségét visszanyerte. Édes arcocskáján újra megjelent az ajkak és szemek virága, a kedves mosolya és újra járt a fasori villák között, hogy zongorázni tanuljon. De a címeres vasrácsos villát messzire elkerülte, vagy behunyt szemmel járt mellette. Sok-sok év múlt el azóta. A szomorú délután kellemetlen emlékeit Mónika már régen elfeledte, régen eltemette. Élete utján azóta sok örömnek uj virágai kifakadtak, de a pávák iránti leküzdhetetlen ellenszenv szivében örökké megmaradt, mert a szép páva úgy élt emlékezetében, mint a mesebeli gonosz tündér, ki kegyetlen rosszakaratból elvarázsolta a szép drága pipát.
