Losonci Ujság, 1918 (13. évfolyam, 1-26. szám)

1918-04-07 / 13. szám

MCI ÚJSÁG POLITIKAI, KÖZGAZDASÁGI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. ELŐFIZETÉSI FELTÉTELEK: v ▼ SZERKESZTŐSEG ÉS KIADÓ­Féfésvrevre : ’S K z: 5: l Felelős szerkesztő: DR. VÁLYI BÉLA. ; hivatal: Egyes szám ára 20 fillér. ▼ ▼ Losonc, JÓkaí-lltca 3. XlH.3évfol> am 13 szám. Megjelenik minden vasárnap* Losonc, 1918. április 7. Végre Hát az igaz, hogy furcsa az a mi Ausztriával közös egész berendezkedé­sünk. Más országban, ha a külügyminisz­ternek valami fontos mondani valója van, egyszerűen oda áll a parlament elé és kibeszéli magát. Szegény Czer­­nin grófnak, kinek személye nagyra nőtt mindannyiunk szemében az utolsó na­pokban, — ez nincs megadva. Hol né­hány riportert kell össze fogdosnia, hol meg egy banketten ragad poharat és alkalmat ahhoz, hogy könnyilsen a lel­kén. Lám most is hét éhes, élelmisze­rért síró bécsi községi tanácsost fogott fülön, hogy mindazt a sok szépet és kedveset elmondja, ami mindnyájunk pillanatonként növekvő békevágyának némi könnyítő csepékét nyújt. -Tökéle­­tesen igaza van Czernin grófnak. Ha már könnyebb 120 kilométerről Párist lőni, mint a delegációt összetoborozni, akkor tényleg ott szóljon hozzánk, ahol éppen módja van hozzá. Ezért a legutóbbi beszédéért egye­nesen hálásak lehetünk. Némileg meg­nyugtatott, hogy az ukrajnai békekötés gazdasági eredményei segíteni fognak az élelmiszer hiányon. Tudtunkra adta az eddjg csak találgatott román béke­kötés feltételeit. Itt ugyan szentimentá­lis egy kissé, mert hűtlen oláh szövet­ségesünk egyáltalán nem szolgált arra, hogy a lelkében maradó tövisekkel so­kat törődjünk és senki se hiszi el, hogy Romániát ami nagylelkűségünk és nem az ő veresége indította volna a gyors megbéküiésre, no de hiszen ez mind­egy akkor, amidőn az eredménnyel meg lehetünk elégedve, amikor többet Ro­mániától úgy se akartunk. Nekünk azonban most különösen azok a megbotránkozástól ércesen dörgő szavak tetszenek, amelyekkel a nyíltan hazaárulóknak mondott cseh pártvezérek ellen kel ki és ezzel szemben a mi fiaink hősiességét magasztalva szemükre lob­­bantja a magyar állam területi integri­tása ellen intézett aljas merényletüket. Végre- egy régen vál t'őszinte "szó, végre egy igaz beszéd. Végre a soká érde­­metlenül keblen melengetett kígyó hi­vatalos leleplezése, bizonyos századok óta tartó előítéletek nyílt megbuktatása. Reméljük, hogy mi magyarok, kik úgy szólván egyedül tartottuk és tartjuk Atlaszként a monarchia terhét válóin­kon ebben a háborúban béketüréssel és erőinket meghaladó áldozatkészség­gel, ezek után végre a jövőben meg­találjuk számításunkat. Reméljük, hogy az a nagy jó lét, az a sok dédelgetés, melynek eddig a cseh volt részese, a mi osztályrészünk lesz majd és gazda­sági és politikai függetlenségünket egy­szer elérve oda jutunk, hogy magyar hadsereggel magyar vezérek vezény­szavára módunk lesz, — ha kell — megvédeni magunkat, sőt: oda is súj­tunk, hol holmi földünkre, tizenegy megyénkre éhes ostoba ideák megszü­letnek. Füleki pártalakulás. Husvét hétfőjén óriási érdeklődés mellett megalakulta kor­mányt támogató függetlenségi és 48-as párt pártonkivüli kerettel. Alakuló ülésen, melyen a választó kerület összes községei képviselve voltak, Horkovics Gyula földbirtokos elnökölt Ref. Nőegylet teaestélye Igen tisztelt Szerkesztő Ur! Már csak eldicsekszem, hogy csütörtö­kön este a Ref. Nőegylet jóvoltából egy igazi hangversenyben volt részem. Mert olyat nem lehet hangversenynek nevezni, mint pl. Hubay-féle volt, ahol egy ember­nek egyetlen kis hangszerével szemben az egész zsúfolt terem közönsége hallgatásra van kárhoztatva ? Ez volt a hangverseny! Bár nem az volt a neve (tea-estély volt) de a közönség igazán versenyre kelt a azokkal, akik a szin-T Á R C A i. \ Utazás egy táska körül. Hová tetszik utazni doktor ur? — Pestre. Többféle dolgom van s pén­teken tárgyalásom. Hát ön, bankdirektor ur ? — Detto. Legalább ketten álldogálunk majd a folyosón egész éjszaka. — Bizony helyet alig kapunk direktor ennyi utas mellett. A vonat másfélórai késéssel nagy nehe­zen végre bepöfögött. Ismerősömmel együtt szinte örültem, hogy felfértünk rá. Még a pufferokon is utasok lógtak. Pásztó felé jártunk és én a lábaimat már csak olykor s akkor is valami olyan két kőoszlopnak éreztem, melyeken fáradt tör­­zsöm nyugodni szeretne. A láb nélkül szü­letettnek lehet ilyen az érzése. Ekkor kiszál­lott két velünk a folyosón utazó úri ember. Éppen mellőlem. Egy pillanatig se késle­kedtem. Padlóra dobtam az utazó bundá­mat és végig heveredtem rajta. — Doktor ur mondtam később, — mert a fejemet sehogyse tudtam elhelyezni — adja ide a kis táskáját, az isten áldja meg, hadd tegyem a fejem alá. Legalább el nem lopják a kezéből. Dr. Peliczky, ki a nehéz aktákkal telt táska miatt olykor kétkedve pillantott a karjára, hogy meg van-e még, ideadta: — Jaj, csak tessék nagyon vigyázni rá, mert ha elvesz, öngyilkos leszek, — felelte. De látszott rajta, hogy készséggel szabadul tőle. Hatvanban kiszállt, hogy megszenvedett izmait egy kiS mozgással uj életre keltse, az én doktor barátom. Én tovább is fekve maradtam a folyosón. Persze a szememet le sem tudtam hunyni. Mindig attól féltem, hogy agyontaposnak. — Hol vagyunk kérem ? — kérdi egy­szerre az éppen fejem mellett lévő fülkéből riadtan kiugorva valaki, miután kis hijja, hogy a fülemre nem lépett. — Hatvanban mondtam, kárörvendve, mert sejtettem, hogy az illető elaludta az állomását. Nem is tévedtem. — Tyü a Ponciusát, hiszen nekem Abczon kellett volna kiszállnom. — Sajnálom feleltem, hogy valamit mondjak. Ezzel a hatalmas termetű, nagyokat szuszogó ember, miután összes tyúkszemei­men végig tangózott, kirohant a kupéból. Én pedig kényelmesen* elhelyezkedtem a helyén. A doktor ur táskáját is természe­tesen magamhoz vettem. Rövidesen elaludtam és csak arra éb­redtem fel, hogy mozognak, készülnek az emberek melletem. Pesten voltunk. A kiszállás után —időkellett hozzá, mig a peronra léptem — az első dolgom az volt, hogy utitársam öngyilkosság terhével rám bízott táskáját visszaszármaztassam. Széjjel néztem. A doktor sehol. Öt lépést előre. Sehol. Tiz lépést. Sehol. Húsz, har­minc lépést előre, már a kijáratnál vagyok. Sehol. Vissza a vonathoz. — Doktor Peliczky — ordítom kétségbe esetten előre. Hiába. Hátra. Hiába. A világ mind a négy tája felé. Egy kukk se sehonnan. Csupa idegen arc nézett innen is, onnan is felém. Egynémelyike talán bolondnak is tartott. Szent isten, mi lesz ezzel a táskával. Az a szerencsétlen Peliczky doktor még a vil­lamos alá fekszik a végén. Másfél óra hosszat szaladgáltam idestova az állomáson. Úgyszólván minden szöglyukba benéztem. Már a detektiveknek is gyanússá

Next

/
Thumbnails
Contents