Losonci Ujság, 1918 (13. évfolyam, 1-26. szám)
1918-02-17 / 6. szám
XIII. évfolyam 6. szám. Megjelenik minden vasárnap. Losonc, 1918. február 17. osonci lLjsa$ POLITIKAI, KÖZGAZDASÁGI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. ............... ELŐFIZETÉSI FELTÉTELEK: ▼ ▼ SZERKESZTŐSEQ ÉS KIADÓFefésvrevre ! ; .; TMK - i í Felelős szerkesztő: DR. VÁLYI BÉLA. J hivatal: Egyes szám ára 20 fillér. ▼ ▼ Losonc, JÓkai-utca 3. Virrad már. Lassacskán valami talán mégis lesz a békéből — egyszer. Jobb útra térnek majd azok is, akik ennek a véres küzdelemnek célt nem érő erőlködéseit máig be nem látták és igyekeznek megértést keresni. Az orosszal, az entente gőzhengerével, — hacsak ugy-ahogy is, de elvégeztük s kétségtelen, hogy ma már csak nyugaton kell puhítani. Ha ott puhulnak, Orlando Furioso is halkabban beszél. Minden szem eszerint hát csak nyugatra tekint. Várja az újabb offenzivát, melynek sorsától függ a háború sorsa és a béke kilátása. Ellenségeink reménye: energiánk megroppanása meghiúsult. Nagyobbak lettünk, mint az első időkben. Tanujelét adiuk az egész világ előtt, hogy akarjuk a békét s őszinte jószándékunknak meg is van az eredménye erőnk ama hatalmas felszabadulásában, mikkel most azok ellen operálhatunk, kik rabulisztikával igyekeznek megverni bennünket. Tíz percnyi szünet Végig rezdül a nagy épületen az iskolai csengetyü. Hangja éles sikottó, de annak az iskolai padban ülő, nyitott könyve fölé hajló sok-sok szőke, barna növendék leány fülébén szebben zeng, mint a világ legdallamossabb szavú ezüst csengetyüje. Csillogó szemmel, örömteljes várakozással kisérik a tanítónő távoza'si előkészületeit és alig csukódik be mögötte az ajtó, boszorkánysebességgel pad alá repül könyv, irka és nyöszörögve, zsibongva, kacagva, egymással versenyre kelve lódulnak ki a tudomány csarnokából. Majd ugrálva, szökdécselve, párosán és csoportosan, mint a méhek a kerti virágot, ellepik az iskola árnyas udvarát. Inspekciós vagyok, vagyis a százszemü Argus, kinek éberségén hajótörést szenvedjen minden gyermeki furfang és csalafintaság. Sietek lefelé. A zsibongás crescendóan emelkedik. Útközben bepillantok egy-egy tanterembe és előérzetem csakugyan nem csal. Magasan a fásláda tetején, mint mesebeli Scheherezade, ül a kis feketeszemü Ilonka és érdekes szóval tartja hallgatóságát. Látásomra a világ négy tájékára szétrebben a társaság. Épen jókor érek Loyd George lelógó fejjel töprengő arckifejezéssel távozik a parlamentből. Ajkait már nem hagyják el többé korcsmái hangok. Kezd olyanná válni, mint a hires verekedő, kit néhányszor fejbe lapítottak. Az is hírlik, hogy a felelősséget is igyekszik lerázni már Anglia magáról és Wilson urra kenni. Adjon ő és feleljen ő a továbbiak során. Mindez szép, biztató ezernyi kicsi jel, hogy vége lesz egyszer, de tény, hogy ellenségeink érthető kedélyváltozása még nem elég és várni, várni kell még talán sokáig is türelmesen. De a remény, hogy virrad már, mindenesetre erős lehet bennünk. Rejtett kincsek Két kultúrintézmény van Losoncon, melyet mindenki szabadon, illetve különösebb előfeltételek nélkül látoghat és igénybe vehet. Az egyik a Szüsz kávéház, a másik pedig a Király kávéház. Ezt magain már régen megállapítottam s mint a többi sajnálatos tény felett, felette is csendesen napirendre tértem. Ilyen világosan azonban*csak az idegenek látták meg és fejezték ki ezt a kis szépséghibát, akiket sorsuk a háború alatt elcsendesedett, kiürült és szinehagyott városunkba vetett. Nincs itt se látni, se hallani v'.’ó, nincs se mulatság, se szórakozás, de még megfelelő időtöltésre való alkalom se. Olyan lett ez a pompás kis város, mely a háború előtt eleven szellemi és társadalmi élet színhelye volt, — olyan lett mint a többi unalmas, üres, kellemetlen vidéki fészek. Halk melacholiával járhatod a görbe utcákat, vagy lankadatlan hallgathatod a csudálatosképen még megmaradt kávéházi ventillátort, ha véletlenül már jobb dolgod nem akad. Persze, persze háború van, mint meszsziről jött emberek beszélik. Nem lehet ezen segíteni, nem lehet ezért még kritizálni se senkit, mert hiába is lenne az ilyesmit erőltetni. Mért nincs jobb kedvük az embereknek ! Mért nem rendeznek nivós hangversenyeket, előadásokat, összejöveteleket ! Mért ? Legfeljebb azt lehet kifogásolni, ha olyan kulturértékeket, amelyek rendelkezésre állanának, amelyekhez könnyen hozzájuk lehetne jutni, — elrejtenek, elvonnak a nyilvánosság elől> Például ki tudja az itt tartózkodó nem losonciak közül s mily kevesen tudják a losonciak is, hogy mily gazdag, értékes és nivós könyvtára van a városnak. Ezt az évtizedek óta elismerésre méltó áldozattal az alsó folyosóra. Még visszahúzhatom a kis hamist, ki az otthon felejtett füzetért kalap és engedély nélkül, szép csendesen, mint az álom akar eliramlani. Utólag mind a kettőt megszerezvén, útjára bocsátom. Ezalatt az udvarban szépen elhelyezkedtek. A komolyabbak, tudományra szomjasak, sétálva tanulnak. Az általános hangzavarból csak egy-egy mondat üti meg fülemet. „Fiaim ! csak énekeljetek“ int az egyik; 7 szer 8 az 56 bizonyít a másik és der-die das-szal töri a németet a harmadik. A kisebbek sugárzó, örömtől kipirult arccal játszanak, futkosnak, labdáznak, kötélen ugrálnak és játszi kedvtől, vidám csevegéstől hangos a verőfényes levegő. A tavaszi napsugár — átszürődve a vadgesztenyefák sürü sötét lombozatán — ott tánczol, enyeleg a sok világos ruhácskán, fehér köténykén és aranyfényével beragyogja az előttem hullámzó vibráló életnek színes tarka képét. „Irigylésreméltó a boldog gyermekkor! mely még a jelen röpke pillanatnak örülve, még nem ismeri az élet sötét árnyoldalát; melynek még minden napja kacagó és napsütéses, simán lefolyó és szeretettel környezett. Vájjon, ha . . Tovább nem fűzhetem reflexióimat. Látok egy kinyújtott kis kezet vadul tépni a szomszéd udvarból áthajló virágzó orgonát, nyilván követi a tanácsot: „Szedj illatos rózsát, mig tart a szép nyár!“ Hirtelen megfogom a bűnös kis kezét. Nagy dióbarna szempár egy pillanatig riadtan, mint az őzike, mered rám, a következőben már egy pár fürge lábacska a gyors futásban keres menedéket. Farkcsóválva közeledik egy kis fekete kutyus. A lánykák örömmel fogadják a játszótársat, köréje sereglenek és kenyér maradékkal megvendégelik. A kutyus boldogságában, talán hálából is a szives fogadtatásáért, halk vakkantással a legközelebb álló szőke kis baba nyakába ugrik. Hátraesés, sikoltozás, riadalom és kavarodás támad a váratlan ölelés nyomába. No, hál’ Isten! Az ijedésen kívül komolyabb baj nem történt. A kutyát elkergettem, a szőke babát felemelem, lábra állítom, könnyeit felszántom, de már vigasztalni nem tudom, mert hirnök jő és pihegve szól : „kérem három lány a a lépcső korlátján csuszkái !“ És a hirnök igazat mond. A hátsó lépcső karfáján ülve, három merészen vállalkozó leányka, akárcsak a vidám ródlizók Tátralomnicon, gyorsvonat sebességgel perdül lefelé, egyenesen a karjaimba. De már ezt a triót erősen ad coram kell venni.
