Losonci Ujság, 1915 (10. évfolyam, 1-52. szám)

1915-06-03 / 22. szám

A LOSONCI VÁLASZTÓKERÜLET FÜGGETLENSÉGI ÉS48-AS PÁRTJÁNAK HIVATALOS KÖZLÖNYE ELgnZer&M ARAK HELYBEM : ■ K**rfgek, egyesetek, toväbM . ■ , SZERKKCTŐSÉÖ: ' Egész évre........................................8 K-t 3 w - , , B Losonc, Jőkai-utca 4, hová a lap szellemi Felévre............................................4K-I. B Mőgrídmegyel Tanítók és Körjegyzők Egyesülete tagjai részéra részét n,etfí minden közlemény Intézendő. Negyedévre.................................. . 2K-f. TM • évi előfizetési dij 5 korona. ■ KIADÓHIVATAL: VIDÉKRE* fi Érven szám ára 20 fillér ® Losonc, Kubinyl-tér I?., hová az előfizeté-Egész évre.......................................10 K — f. m B *eI<» hirdetések, mindennemű pénzktilde* Félévre............................................5 K - l Hirdetések Jutányos áron vétetnek fel a kiadóhivatalban. „ mények és a lap szétküldésére vonatkozó Negyedévre ....... 2 K 50 f. B Hí felszólalások intézendök. X. évfolyam 22. szám. Megjelenik minden csütörtökön Losonc, 1915. junius 3. A pesti sajtó és az olaszok. Az uj ellenség életre hozta a régi virtust s mintha közben semmi sem tör­tént volna, az augusztusi és szeptemberi delirium újra kezd kiütni a pesti sajtón. Ma rnár minden oldalról megvilágítva látjuk az olasz katona gyávaságát, a hajók mosóteknői mivoltát és azt a kétségbevonhatatlan tényt, hogy Cadorna vezérkari főnök egy nimolista, nem is szólva szegény Zupelliről, aki mint hadügyminiszter épen most lopja ki az ekrazitet a torpedófejekből. Senkik, semmik, elvannak szerencsétlenedve, Rómáig meg sem állunk, elég nekik egy patrul, stb. Hiszen nem veszélyes ez a handa­­bandázás, csak csúnya. És — ami fő, — nem is magyar dolog. Fölöttébb hasonlít annak az embernek a hangos beszédéhez, aki fél egyedül az erdőben s mentői görcsösebben igyekeznek kicsi­nek mutatni, semminek szuggerálni a veszélyt, annál világosabban érződik, hogy alapjában tövig megvannak ré­mülve. Már pedig a magyar nép nem fél s ennélfogva nem is akarja elhitetni magával, hogy nincs mitől félnie; — ezt csak azok teszik, akik a magyar nép nevében beszélnek, de a maguk nevében félnek s ezeket az urakat talán figyelmeztetni illenék, hogy nem cél­szerű a világnak úgy mutatni, mintha ők csakugyan a magyar nép nevében beszélnének s mintha a magyar nép­nek szüksége volna a narkotizáló lármá­nak erre a rémületet csillapító han­gosságára. Nem magyar dolog ez kérem, sőt a magyar ember egyenesen harag­szik is az ilyen dologra. Hiszen a magyar ember, ha győz, örülni is akar győzel­mének, a pesti lapokból megismerhető olaszokat legyőzni pedig nem öröm. De ezenkívül végképen célszerűtlen is ez a dolog, mert az igy lekicsinyelt ellenség bármely kis részletsikerét katasztrófának láttatja, bizalmunkat csökkenti az ilyen ellenséggel sem biró magunkban és okvetlenül elveti magvait azoknak a pánikoknak, amik­ből talán már épp eleget szemlélhettünk. Város, mint had­seregszál litó. (V. L.) A háború nagyon sok uj dolgot vet felszínre. Különösen a hadseregszállitás és a közélelmezés terén történtek olyan dol­gok, amelyek nemcsak a jövő háborúra és háborús intézkedésre nyújtanak bőséges ta­pasztalatokat, hanem a békés időkben is reformnak, helyesebb, /'élíudatosabb beren­dezkedéseknek vetik meg az alapját. A hadseregszállitás és közélelmezés tágas mezejéből most csak egy látszólag cseké­lyebb jelenségre irányítjuk olvasóink figyel­mét, ami azonban megérdemli azt, hogy az érdekeltek azzal alaposan foglalkozzanak, mert a kérdés helyes megoldása véget vet — legalább e téren — a szállítási vissza­éléseknek és javára lesz nemcsak a kincs­tárnak, hanem a városnak, mint vállalkozó­nak és városi fogyasztó közönségnek is. Karánsebes városába akarjuk terelni a figyelmet, amely okos és kitűnő üzleti ér­zékkel megáldott polgármestere — Bordán Oktáv — révén hadseregszállitónak csapott fel s ez által nemcsak tekintélyes jövedelmet biztosit a városi pénztárnak, hanem e mel­let a mai viszonyokhoz képest jóval alacso­nyabb árakon látja el a közönséget hússal s ezenfelül a katonaság legteljesebb meg­elégedését is kiérdemelte. A vállalkozásra az indította a várost, hogy a karánsebesi mészárosok és hentesek, — a katonai kincstárral a husszállitásra vonat­kozólag kötött szerződésük lejárván, — csak horribilis magas áron akartak továbbra is húst szállítani, amibe azonban a katonai in­­tendatura azonban nem ment bele és a ka­tonaságnak hussai való ellátását házi keze­lésbe akarta venni. A katonaság házi keze­lése azonban azzal a hátránnyal járt volna a városra, hogy a katonaság a saját vágó­­hidját és nem a város vágóhidját használta volna s ezzel a város havonként egy pár ezer korona vágatási dijtól elesik. Fogta tehát magát a polgármester és fel­kereste Temesvárott Obert tábornok-had­biztost, aki mint rendkívül intelligens katona, nemcsak kifogást nem tett a város vállal­kozása ellen, hanem a legnagyobb készség­gel és előzékenységgel megegyezett a pol­gármesterrel, hogy ezután a város szállítsa a katonaságnak a húst, amelynek árát a város a marhaárakhoz képest havonta sza­bályozza s ezenkívül a katonaság adja a városnak a vágatáshoz szükséges munkaerőt. Hogy milyen jó üzletet csinálhat a város, csak annyit említünk meg, hogy a városnak ez a vállalkozása havonta 140.000 korona körül forgalmaz. A legkisebb napi mennyi­ség, ami eladatott eddig Ö00 kg., a leg­nagyobb pedig 2400 kg. volt. De a polgári közönség is meg lehet elé­gedve a hús árával, mert pünkösdig 2 70 korona, azóta pedig 330 korona a hús kilo­grammja, a katonaság pedig 370 koronát fizet. A mészárosoknál ugyanekkor 4 korona a hús ára. A polgármester annyira beletanult már a mészárosságba, hogy valósággal husnagy­­iparossá lett. Vágó állatokat többnyire Hunyad és Ko­­lozsmegyéből szerez be a város s állandóan istállón tart 80—100 darabot. Karánsebes ezzel a jövedelmező vállal­kozásával egy jó példát nyújtott, hogy miként lehet a fogyasztó közönség érdekeinek a kielégítése mellett a város jövedelmét is fo­kozni. Miért ne tehetnék ezt meg más váro­sok is és pedig nemcsak a husszállitás, hanem pl. a kenyérszállitás terén is. — Re­méljük, hogy vállalkozó szellemű polgár­­mestereink foglalkoznak e kérdéssel s nem­sokára Karánsebesnek sok buzgó követője lesz. SZÍNHÁZ Ismét csak azt Írhatjuk, amit már annyi­szor irtunk, hogy közönségünk, de ennek különösen azon része, akiknek nem esnék nagy megterheltetésébe színészeink megél­hetését lehetővé tenni, nagyfokú indolenciát tanúsít a különben minden támogatásra rá­szolgáló színészeinkkel szemben, úgyany­­nyira, hogy a direkció kénytelen már csak minden második napra előadást tűzni ki, de még igy is a nagy kiadások miatt de­ficittel kell küzdenie. Jólesően kell azonban ezen elszomorító állapot között is azt tapasztalnunk, hogy színházlátogató közönségünk azon része, amelyeket sűrűbben látunk a színházban megjelenni, a jutalomjátékok iránt némi ér­deklődést tanúsít s igy a jutalmazottak,

Next

/
Thumbnails
Contents