Losonci Ujság, 1915 (10. évfolyam, 1-52. szám)

1915-07-01 / 26. szám

X. évfolyam 26. szám. Megjelenik minden csütörtökön Losonc, 1915. julius 1.

LOSONCI ÚJSÁG

A LOSONCI VÁLASZTÓKERÜLET FÜGGETLENSÉGI ÉS48-AS PÁRTJÁNAK HIVATALOS KÖZLÖNYE

ELÖmBr^' Arak HELYBEN: ■ Kiégek, egye.flletek, további . 5 , SZERKESZTŐSÉG:

Bfeí"! 5 k = ír ■ «ht«»«,.. r.n.t«k*. El£ye,n.e,.

Negyedévet ...................................2 K “ »• ® évi előfizetési díj 5 korona. KIADÓHIVATAL:

VIDÉKRE: ■ Etfves szám ára 20 fillér ® Losonc, Kublnyl-tér II., hová az előflzeté-Egész évre............................... . 10 K — ff. ■ n tek, hirdetések, mindennemű pénzkfilde-Félévre . ...................5 K - f. Hirdetések jutányos iron vétetnek lel a kiadóhivatalban. _ mények és a lap szétküldésére vonatkozó

Negyedévre..................................2 K 50 ff. ■ ■ felszólalások intézendők.

71

história meg fogja állapítani azt az igazságot, hogy ezt a példátlan méretű világháborút tulajdonképen nem az uralkodók idézték elő, bár a hadüzenet joga őket illeti s igy a véráldozatokért a felelősség sem őket terheli. Mert az egyetlen szerb uralkodón, a királygyilkosságot és merényleteket rendező Karagyorgyevics-dinasztián kívül minden uralkodó a maga személyében a béke fentartásán fáradozott. Még a gyámoltalan cár is próbálkozott ellenállni a háborús klikknek. Ellenben az entente diplomatái és miniszterei rendezték a világkonfliktust s az államfők közül még a francia köztársasági elnök állt be Iswolsky szolgálatába a háború ügynökének. A főintrikus és főrendező szerepét , pedig Sir Edward Grey ját szotta. O tette lehetetlenné, hogy a szerb-affaireben Oroszországgal megegyezzünk. O provokálta a véres mérkőzést, mert célja az volt, hogy nemcsak ellenségének, Németországnak, hanem szövetségeseinek, Orosz- és Franciaországnak katonai hatalmát s gazdasági erejét is kisebbítse — Anglia javára. Uralkodók összeveszitéséből, nemzetek egymásra uszításából, milliók legyilkoltatásából az «Edward Grey and kompagnie» cimü politikai cég világüzletet akart csinálni. Most a cég főnöke megbukott, mert politikája csődöt mondott s ez annyival örvendetesebb, mert ezzel is közelebb vagyunk a világháború fölszámolásához.

^Tpjegbukott a kiböjtölő politika, wj | A központi hatalmak kiéhezyp|j tetése nem sikerült és aki egy pillantást vet Péter-Pálkor a magyar rónák végtelenségére, látja az itt folyó mezei munkát, hallja a kaszák és nóták csendülését és látja az ország termőföldjének drága szövetségét az ország háborújával, — az látja csak igazán, mennyire nem sikerült.

Megbukott az angol arany világkörüli útjába vetett számítás. Amit az entente fegyverei elvesztettek, azt az entente korrupciója se tudja visszaszerezni. Amikor a háború kitört, de azután is, hogy egyik csapás a másik után érte őket, mindig uj illúziók selyemfátyolát teregették a sebek fölé, az illúzióknak sokáig hittek; talán még a semleges államok egyikében, másikában is hittek. Az embereknek még emlékezetükben volt a háború előtti háborús irodalom, közgazdászok, szociológok, állambölcselők írásai, akik mind azt fejtegették, hogy a háborút a kenyér, az arany, a kémia fogja eldönteni. Nem döntötte el egyik sem, — sem a kenyér, amely van, sem a kenyér, amelyik nincs, de nem épp ott, ahol az angol, meg az orosz gondolta. A háború eseményei nem a konyhákban és nem a politikai boszorkánykonyhákban dőltek el eddig. Egészen másutt: a harctéren. És ha majd már az entente is rájön, hogy hiába a boszorkánykonyha minden szakácsművészete, mert a háború eldőléséhez a legtöbb köze mégis csak a harctérnek van, akkor vége is lesz a háborúnak.

Ha nem dörög az ágyú..

Isonzó partján, 1915 junius 16.

Az elmúlt éjszaka roppant ércmadarak járták dühösen a határt. A messzeségből tompa dübörgéssel, soha, egy pillanatra sem szüneteléssel dörgött, mintha egyszerre akarná kirázni minden tudományát minden ágyutorok. Sötét hegyek alján a fejünk felett ontották a halált odaátra a «mi öregeink». Olyan zenebonát még nem igen hallottak idáig ezek a fene magas hegyek, amilyen ez a kevélyen büszke hangverseny volt .. . Csak vártuk a végét. Éjfélt kongathatott otthon a kakasostorony órája, amikor egy kicsit alábbhagyott, hogy azután annál jobban kezdje, hogy reggelig huzza.

... Nem tudom az okát, hogy egyszerre úgy megfordult ez az eddig olyan zajos világ? Mintha nászát ülné, fehér nyoszolyáján pihenne a «Végzet»... Egy puska se dörren, egy levél sem rezzen. Csak a talján-ég felől süt le annál tüzesebben, forróbban, mindent megolvasztó erővel a perzselő nap.

Felgyüröm csupasz karomon az ingem ujját, egy nagy lapos követ gurittatok a barlangom bejárójához. Poros, most talált deszkadarabot fektetek a féltérgyemre, azon irok, üzengetek hazafelé . . . Elbeszélgetek, eldiskurálgatok. Ölyan jól esik ebben a szokatlan csendben az ilyesmi... Bevágom a bakasapkámat, ezt a gyürött-ázott jószágot a fekvőhelyem alá, hagy süsse, égesse még jobban, még biborabbra kopasz kobakomat a nap. Indiánszinübb úgy sem leszek már. Legfeljebb a nyüzsgő hangyarajból rásétál egy pár.

A karperec-órámról letört mind a két mutató. Arról látom, hogy másutt dél felé járhat, hogy alig arasznyi árnyékot vet a képem, erre magam előtt.

Az éjjelt átvirrasztott legények lassankint ébredeznek. A posztot álló baka felkőtögette őket sorjába. A viz loccsanása, ahogy mosakszanak, csacska beszédjük idehallik hozzám.

Én olyan fajintos ciframustrájó hosszú botot faragok máma, aminőt csak a guszonai kondás tud. Még szöget is verek a végibe, hogy mé ne szégyenitsen megintelen ez a büdös nagy hegy. — Hallom infanteriszt Ciprusnak a hangját...

Fúrnak, faragnak, füzfahajából só-paprikatartót fabrikálnak. Úgy vannak vele, mint a levélírással. Ha azt látja infanteriszt Csinos, hogy «herr Gefreiter Tőzsér» előszedi piros bőrnoteszából a táborilapot, még a tizedik Deckung is ima, mind, ahányan vannak. Addig biztosan nem hagyják abba, amig mindnyájuknak nem lesz.

Nekem is csinált egyet infanteriszt Tóth János. Meg egy kecskefejü botot. Rávéste dülős betűkkel mind a két ajándékra, hogy «1915-be a taljány háborúba készítette infanteriszt johan Tóth, hadnagyúr Mártonnak». Most aztán van már miből sóznom, az én sótalan életemet.

A homlokomra vastag csöppekbe gyüit az izzadtság. Ilyen hőség lehet, de csak talán a purgatóriumban.

Bumm! Fuiiizi . . . No szervusz, megint kezdődik a játék. Engem annyiban érint, hogy megrugom a nagy követ, amin eddig ültem és behúzódom a Deckungba, tovább irni. A kő menydörgésszerü robajjal, mindent elsöprő és magával rántó gyorsasággal rohan lefelé a meredek sziklákon be az Isonzóba. Talán azt hiszi a feljebb húzódott taljánja, hogy megint valami újfajta ágyunk kezd diskurálni és gyáván, még feljebb szalad a hegynek, mint a nyúl. Épen ahogyan nekünk mutatta tegnap.

Kis cédulát hozott egy ordonanc. Az áll benne, hogy az éjjel 24 órára felváltanak bennünket és bemegyünk reservének a faluba. Be, az olaszos modorban épült, lépésnyi széles, zegzug utcáju kis szlovén falucskába, ahol füstös kőházak emeleteire felkuszik a szőlőinda, ahol — óh bakatársaság — minden kertben mosolygón nevet a cseresznye és kacérkodik ingerlőn a fákról, ahol gömbölyű ujkrumpli lapul meg a zöld bokrok alatt és a négyszögletes pici ablakokból a muskátlik és szegfűk közül tenyerestalpas, a víztől keritésfogu vénlánynépség les kíváncsian az uj bakák felé, a friss bakák felé.

Menyecskét még alig láttunk. Öreglány, vénasszonynép, meg tengernyi gyerek az egész világ erre. A századnak nincsen annyi ujja, amennyin össze lehetne számlálni a gyerekhadat.

A bakatársaság előre kicsorduló nyállal feni a fogát... Esküdözik erősen infanteriszt Péntek, hogy félmarokkal fogja majd be annak a lyánynak a foga helyét, akit tegnap a gukkeremmei látott és hunyott szemmel, magyarosan cuppanót nyom majd rá az arcára, ha történetesen kihajolna a kis ablakon...? No majd elválik az este. Megjelentik nekem az ilyesmit a bakák.

Tán valami kicsiny szobában nekem is jut egy kis hely arra az egy napra. És álmodhatok igazán vagy ébren — az otthoni karcsú menyecskékről, korzót felforditó beszédes