Losonci Ujság, 1913 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1913-03-06 / 10. szám
2. oldal. LOSONCI ÚJSÁG 1913. március 6. Egy csapat banditakészségü, megvásárolt hitü kalandor hoz törvényeket és olyan kezében van az ország kormányzata, aki fittyet hány az igazmondásnak és akinek, ha akkora hatalma nem volna, a vádlottak padján lenne a helye. Egyszerűen megdézsmálja az ország vagyonát nehéz milliókig, hogy cinkosainak a bérét fizethesse. És a bíróság, minden reménységünk s bizalmunk kútfeje, olyan erkölcsi oktatást ád, amelyet nincs tisztességes ember, aki a fiának el merne mondani. És e sok sülyedés közepeit, mikor a hatalom sarokrúgásai ott sajganak a hátunkon és az orcánk ég a szégyen bélyegétől, nincs lelkünk, hogy férfiasán igyekeznénk érvényre juttatni erkölcsi érzésünket, gyáván és gerinctelenül elnézzük, hogy egy pénzen vett desperádócsapat beletaposson cinikusan mindenbe, amit szentnek szeretnénk tartani. (U. T) Azok a szégyenleni való parafabódék mindig kisértik az embert. Mig álmában is tépelődik velük sokszor a rosszul alvó. Megnőnek, csúnya otromba ábrázatot vesznek magukra és vigyorgó pofával süvítik az álmodó fülébe: «Ugy-e csúffá tettük a tereteket?» Szinte felriad tőlük az alvó ember. Majd szép viganót öltenek magukra és bostonlépésekkel ellejtenek a térről. Mosolyogva bókolnak és negédesen súgják: «Elmegyünk de visszajövünk, ha szépen megkértek.» És az álmodó erre boldog mosolylyal huzza szét füléig a száját: «Akkor lássalak titeket mégegyszer, mikor az adóvégrehajtót.» Hát bizony nehéz beletörődni a váKozhatatlanba. Mert azokat a szépséges építményeket már legfeljebb egy a városunkon még egyszer keresztülvonuló muszkahorda lenne képes csak elpusztítani. Ettől pedig mentsen meg minket a sors. Vagy tán a tömegsztrájk tehetne, valamit ez ügy érdekében? Alig hisszük, hogy akadna ember, ki meg nem köszönné ezt a felbuzdulást. Az a néhány jó losonci polgár, ki annakidején sovány garasait áldozta a patak beboltozására, most valamiképen szeretne segíteni a helyzeten. Ha már nincs külön e célra megrendelhető muszkahorda, mely leseperje és nem lesz tömegsztrájk, mely legalább a nagyvásártérre tolja e szemeinkbe könnyeket csaló csúf kis házikókat — legalább a Schwábel-féle házat bontássá le a város, hogy valamicske tér legyen mégis. Hiszen e ház erre a célra lett véve; hiszen e ház értékét teljesen elveszité a bódék árán; hiszen e bódék túlsó része igy, ahogy most van — a Schwábel-ház lebontása nélkül hasznavehetetlen. E célból e kéréssel a város képviselőtestületéhez akar fordulni néhány polgár. Kiváncsiak vagyunk a határozatra. Mi mindenesetre a kérés mellett vagyunk. Még akkor is, ha e ház lebontásával újabb 8—10.000 koronánkban lesznek a csúf kis házikók. Utóvégre, ami már benne van 100.000 koronába, miért ne lehetne 110.000 koronába is. Miért? Van elég bank a vilámelygon, 12—16%-ra adja a pénzt. Unalmas ismétlésekbe bocsátkozunk ugyan, de meg kell tennünk mégis. A 3°/0-os seprési históriáról szól ismét az ének. Reggeltől estig, estétől reggelig járt vagy járatlan utakon ha jársz losonci polgár, seprőkkel találkozol. Nagy esetlen csizmában járó, bagózó kis seprőkkel, kiknek munkáskeze szemedbe, füledbe, szádba sepri a port. A tüdővészt hozó porocskát. Node hát ez mindegy. Elvégre — mint írva vagyon valahol már minálunk — ezek a napszámért seprő kis seprők nincsenek berendezve arra, hogy a felsepert port magukba szívják. Mind magukba szívják. Mert részükre is jut a porból elég. De mi lesz az összesepert szeméttel? Mi lesz azokkal is a kis szemétbuckákkai, melyek a járdák szélén kacérkodnak a járókelőkkel s amelyek táncra perdülnek a legkisebbke szélre és visszakerülnek oda, honnan a panyidaróci kérges tenyér összeösszeszedte őket, — az utca közepére? Hát kérem igy miért fizetünk 3°/o'°t? Nem a seprésre, de a szemét összehordására és kihordására gondolunk most hát tisztelt vezetőség. Mi leszünk már azokkal a kicsike szemétbuckákkal? Jó városi gazda, — kit a jó isten soká éltessen, — hol vannak azok a városi szekerek, melyek a szemetet Sacher Gusztáv úrnak kihordják ? Hogy kevés a fuvar? Miért kevés a fuvar? S ha nem lehet a fuvar kevés voltán javítani, — nem lenne tanácsos bérbeadással segíteni vagy nem lehetne-e Sacher Gusztáv urat valamiképen rábírni arra, hogy a szemétkihordásban az ő fuvarjai is segítsenek? Mert mi tűrés-tagadás, igy a helyzet tarthatatlan. így oda jutunk, hogy joga lesz minden polgárnak majd egyszer 2°/g-ot visszakövetelni a befizetett 3 °/w-ból: orvosi és patikai költségek cimén. Egyeseknél pedig esetleg temetkezési költségekre is. Furcsán néz ki, ha a gyilkossággal vádolt beismerve tettét, azzal védekezik, hogy ezt azért tette, mert őt a sértett pofonüiöite. S bár nem szokott előfordulni, — furcsa lenne, ha a bíróság e védelem alapján az illetőt felmentené. Ilyenfajta furcsaság az is, hogy most a lenézett és lepiszkolt munkapárt vidéki pitianerjei és ezek orgánumai, a «helyzete magaslatán álló sajtó» túlságos fontosságot tulajdonítanak és éles fegyvert akarnak kovácsolni az ellenzék ellen abból, hogy egy pár duhaj legény az ipolysági választás alkalmával elagyabugyált egy-két lábatlankodót. Szeretnék a vidéki pitiánerek ezeket a lábatlankodókat mindjárt a «nemzet vértanúinak» feltüntetni és legalább is oly ünnepeltetésben részesitetni, mint az aradi 13-at. Vért izzadtak a szent ügyért mondják. Ugyan kérem, — ne nagyzoljanak és ne igyekezzenek tények elferdítésével oly dolgokat komoly emberek szemébe mondani, melyeken — szánakozva bár a szerencsétlenül járt két kortesen — csak mosolyoghatunk. Nem történt Ipolyságon semmi. Véletlenül két munkapárti urat, ki otthon maradhatott volna, elvert a felingerelt nép. Elverte a nép, amint megszurkálhatta volna a csendőrség, vagy megkardlapozhatta volna a kivezényelt huszárság, ha a nevezett két úr ellenzéki lett volna s — mint már sokszor történt nálunk választáskor — attakot vezényeltek volna az ellenzéki tábor ellen. S különösen ne tessék az ellenzéket szidni s bravóknak nevezni. Kérem — t. pitiánerek — arra az ellenzékre még egyszer Önöknek is szükségük lehet. De meg aztán ne feledjék el, hogy ama két munkapárti kortest a feldühödött népből kivált két legény verte véresre csak, mig az ellenzéki tábor ellen a helyzet magaslatán álló komoly választási elnökök szoktak rohamot intézteini. Meg azután Önök beszélnek, kik a junius 4-ikét csinálták? Szégyeljék magukat ! Spec. A karmesteri hangverseny. Szokatlanul nagy és szép közönség hallgatta végig a helybeli gyalogezred zenekarának a karmesterek nyugdíjalapjára rendezett hangversenyét. Bár a helybeli katonai zenekarról eddig se mondhattunk mást, csak jót és szépet, — örvendetes tényként konstatáljuk, hogy soha szebben, finomabban még nem hallottuk játszani őt, mint a múltkori alkalommal. A kar minden tekintetben rászolgált arra, hogy őt sorokban ülve s ne úgy hallgassuk meg, mint az eddigi koncerteken, — asztalok mellett. A közönség a műsor minden egyes számát, melyet múlt számunkban leközöltünk, feszült érdeklődéssel és élvezettel hallgatta végig és különösen amidőn Grieg Solveyg dalát és Bion Virágcsevegését játszotta el a zenekar, nem tudott betelni a tetszésnyilvánítással és ötször is kitapsolta Schimczik karmestert. A műsort 15 perces szünet választotta ketté és a szünet után egy művészi hegedű, zongora és harmonium hármas következett a zenekar kíséretével. A zongorán Izák Juliska úrhölgy, a harmoniumon Izák János és Thaisz Lajos tanárok működtek közre, mig a hegedűszólót a zenekar egyik tagja, Sebek őrmester játszotta. Händel Largóját és Schubert A ve Máriáját játszották, mit a közönség halotticsendben hallgatott végig és magasztos érzülettől áthatva hódolt a számok végén tapsával a művészetnek. A műsort Ursutz József karmester kurucdalai és a cigányszerelemből összeállított egyveleg rekesztette be. Utóbbi bár szépen és művésziesen volt megjátszva, szerintünk nem illett be egészen a műsorba. A koncertet hajnalig tartó tánc követte. fl HÍREK 4 Jön a tavasz. Még hó borítja a hegyek ormát, fehér zuzmarás az ereszek alja, hűvös szél visit a kéménykürtőkön keresztül, de valahol délen, melegebb tájon már valami rezdül s langy fuvalom simítja végig a természet kifáradt ölét. Jön a tavasz! A bimbófakasztó, virágnyitó tavasz mámoros langy fuvalmával, mely összeborulásra készteti az egymásért dobogó sziveket s mely uj erőket, uj reménységeket hoz a kifáradt emberi elernyedt izmokba s lelkekbe. Mert bizony ha talán sohasem, most nagy szükségünk van arra, hogy a reménység örökzöld lombja, mely már-már hervadásnak indult, ismét kiviruljon,
