Losonci Ujság, 1913 (8. évfolyam, 1-52. szám)

1913-02-27 / 9. szám

2. oldal. _____L O SONCI ÚJSÁG 1913. február 27.

és a kérdést a jogügyi bizottsághoz utasította.

Vitára és hosszas tárgyalásra a tárgysorozat hetedik pontja adott okot.

Mikor a kövezetvám intézménye Losoncon az akkori keresk. miniszter, Kossuth Ferenc engedélyével 1908-ban létesült — a helybeli gyárosok és ipartelepek tulajdonosai, kiknek telepére iparvágány fut be — valamennyien azon véleményben voltak, hogy őket a kövezetvámfizetési kötelezettség nem terheli. E célból pl. Rakottyay György és társai kérelemmel fordultak a rendőrkapitányhoz, majd itt elutasittatván, az alispánhoz s végül ennek hasontartalmu elutasító határozata ellen panasszal a m. kir. közigazgatási bírósághoz. Ugyanígy tett a gőzmalom is.

Az eljárás folyama alatt — akkor midőn Rakottyay panasza már be volt nyújtva — egy szép napon mindenkit, de különösen a város vezetőségét kellemetlenül meglepő közigazgatási bírósági döntvényt hoztak a szaklapok. A közigazgatási bíróság kimondta, hogy iparvállalatok, melyeknek iparvágánya pusztán keresztezi a vámtárgyát képező utcát, — kövezetvámot fizetni nem kötelesek.

Ezen a gyárosokat minden jó reménnyel, a várost ellenben semmi szép kilátással sem kecsegtető határozat azután arra bírta rá a vezetőséget, hogy az akkori iparvállalatok tulajdonosait kapacitálni kezdte: ne várja be egyik fél se a közigazgatási bíróság elvégre még egyik fél javára se bizonyos döntését, de létesítsenek egyezséget. Rakottyay György és társai, Sternlicht S. és ' társai, valamint Herzog és Kohn cég engedtek a kapacitációnak és kötelezőleg kijelentették, hogy 1200 koronát fognak 1922. évi április hó 1-ig kövezetvám címén fizetni évenként a városnak.

A gőzmalom azonban nem engedett. Ő közigazgatási bírósági Ítéletet provokált, kapott is, és e határozat igazat adott a gőzmalomnak és ezzel elvben mindama gyárosok és ipartelepeseknek, kik a kövezetvám ellen előbb tiltakoztak, kik azonban — mint jelzénk — kiegyeztek.

A gőzmalom tehát, valamint mindama később létesülő gyárak és iparvállalatok, melyeknek iparvágánya van, vámot soha se fizettek, ma se fizetnek s egyedül a fentebb említett három cég az, ki önszántából jogi kötelezettség nélkül vállalta magára az 1200— 1200 korona pausale fizetését.

Ezek azután egy ideig fizették is. Utóbb azonban Rakottyayék 4300 korona 38 fillérrel, Sternlicht S. és társai 3750 koronával s végül Herzog és Kohn cég 3750 koronával adósok maradtak. Ez összegek behajtásával aztán megbizatott a tiszti ügyész. Dr. Keszler ügyész azonban, mielőtt nevezett cégek ellen a keresetet beadta volna, értekezletre hívta össze azok megbízottait. És a cégek a következő propozicióval állottak elő: fogadja el a város az imént jelzett hátralékok felét és a másik felét engedje el; ezentúl pedig kötelesek legyenek a cégek évi 500 koronát fizetni kövezetvám címén a város pénztárába.

A tanács pártolólag terjesztette elő ez egyezségi ajánlatot, mely ellen azonban Dr. Oppenheimer Ferenc, dr. Sacher Aladár és Dortsák Lajos állást foglaltak és indítványozták -az ajánlat elvetésével a cégekkel kötött szerződéshez való ragaszkodást, illetve azt, hogy a város perelje be nevezett cégeket a hátralékért és követelje tőlük ezentúl

is az évi 1200—1200 koronát, illetve dr. Oppenheimer indítványa az volt, hogy a képviselőtestület egyelőre a jogügyi bizottsághoz utasítsa a kérdést s csak ennek meghallgatása után határozzon. Hosszú, már igazán az unalmasságig menő beszéd és agyontárgyalás után végre akként határozott a képviselőtestület, hogy a tanács javaslatát elvetette, ellenben Dr. Oppenheimer indítványát elfogadta, vagyis az ügy a jogügyi bizottság ülése után ismételten közgyűlés elé fog kerülni.

Hát hogyha stricto iure nézzük a dolgot, úgy alig hisszük, miszerint lehetne a kiegyező három ipari vállalatnak egy megindítandó per során valamibe kapaszkodni, bár igaz, hogy ma már minden lehetséges, meg igaz az is, hogy az egyeség annak idején nem minden kényszer nélkül létesült. Azonban itt nem is a jogról, törvényről, de méltányosságról van szó. A három céggel fennálló egyezmény nyilván sérti az egyenlőség, az ugyanazon elbánás elvét. Mert e cégeken kívül még nagyon soknak van iparvágánya s ezek egyike sem fizet kövezetvámot; nem fizet, mert erre a törvényes jog nem kötelezi. Az a három cég Ugyanúgy nem fizetne mint a többiek, ha ezek magukat erre «áldozatkészségből» nem kötelezték volna. Amikor tehát őket egy fennálló törvényes jogszabály — bírói döntvény — dacára valamely önszántukból létesített egyezmény köti s ők e kötelességük kissebbitését, leszállítását kérik, nem szabad egy képviselőtestületnek ez elől a kérelem elől pláne akkor elzárkózni, amikor bizonyos, hogy e cégek áldozatot hoznak más címeken városunknak és igen sok munkásemberét kenyérhez juttatják. Mert egy város nem uzsorás, ki a dilemma előtt álló adós kényszerhelyzetét végletekig kihasználhatja, de kötelessége méltányosnak lenni ott, hol ezt a helyzet parancsolja.

Egyről-másról.

Uraim, ne heveskedjünk, az igaz, hogy feneketlen posvány ez a föld itt alattunk, az igaz, hogy undorító piszok az, ami a politika, a kormányzat, a törvényhozás fertőjéből kifakad, az igaz, hogy restelkedni kellene miatta, ha ilyen erkölcsű és kaliberű ember, mint amilyen a mi miniszterelnökünk, nem miniszterelnöknek, de akár adótisztnek maradhatna meg, de azért ne heveskedjünk. Törüljük le a piszkot az orcánkról és elemezzük a dolgot. A piszok az a közélet gennye, az elemezés a diagnózisa megállapítása.

Mi is bizonyult be hát Lukács László miniszterelnök úrról? Hogy egy pénzintézettel az állam tulajdonát képező sóra szerződést kötött. Jó volt-e ez a szerződés, okos dolog volt-e azt megkötni, politikai kérdés, a korrektség szempontjából csak az jöhet szóba, hogy megröviditették-e vele tudatosan az államot. Bebizonyított dolog pedig, hogy a szerződés olyan kedvező volt a bankra, hogy a szerződésben kikötött összegen felül még majdnem 5 milliót ajándékozott azért, hogy a szerződést megkapja. A minisztertől nem lehet annyi éleslátást követelni, hogy minden szerződéskötésnél eleve ki tudja számítani, hogy mennyit ér az a szerződés, de ha ő maga az államot illendő járandóságon kivül még 4 millió

800 ezer korona baksist köt ki és kap meg, mindegy, hogy ki számára, vagy milyen célra, akkor egészen bizonyos, hogy nem volt tévedésben és ha még mindig nem tudja is, hogy mit ér az a szerződés, de annyi bizonyos, hogy azt már mindenesetre tudja, hogy az a bank tényleg 4 millió 800 ezer koronával többet ad érte, mint amenynyit az állam kap, tehát az a bank az állam részére is megfizette volna ezt az összeget, így tehát egész bizonyos, hogy az állam vesztette el azt a majdnem 5 milliót s gyakorlatban épp olyan megkárosítása az államnak, mintha az állampénztárból emelte volna ki valaki ezt a néhány milliót. (U. T.)

A városok és községek életében a fontosabb ügyek — melyeket a törvény erre utal — névszerinti szavazással intéztetnek el. Ez akként történik, hogy a városi képviselő a feltett kérdésre igennel vagy nemmel szavaz.

Losoncon is van névszerinti szavazás. Most legutóbb a f. hó 26-iki közgyűlésen találkoztunk egy ilyennel. És ez a névszerinti szavazás is arról győzött meg minket, hogy alig van ennek az egész intézménynek valami értelme, mert a legutóbbi névszerinti szavazás is — mint már annyi — akként történt, hogy a képviselők nem egynéhánya, de sokja akként szavazott pusztán megszokásból, hogy maga se tudta, mire szavaz. Egyszerűen igennel szavazott. Mert a «nem» veszélyesebb. A «nem» rendszerint a tanács leszavazását jelenti, — ez pedig már mégis megszívlelendő dolog. Ellenben «igen»-nel bátran szavazhatunk, akkor is, ha nem tudjuk, — miről van szó, mert ezért legalább is a polgármester és rendőrkapitány nem fog megharagudni.

A tegnapi városi közgyűlésen szó volt a szennyvíz értékesítéséről. Már arról a szennyvíz értékesítéséről t. i., mely a Tugár-patak medrében gyűlik össze és bűzöiög egész éven át. A mérnök javaslatára olyan megállapodás jött létre azután, hogy ennek a bizonyos jó büdös kis szennyvíznek dolgában egyenesen a földmives miniszternek Írunk, — üsse bele ő is az orrát. Mi már eleget szagoltunk. És amint a polgármester biztat, — van is kicsike reményünk ahhoz, hogy a miniszter rajta lesz azon, hogy mi kiússzunk ebből a büdösségből. Egy szükebb körű bizottság előbb tárgyalás tárgyává teszi az ügyet, alaposan belemélyed a szennyvízbe és azután határozott propozicióval rukkolunk őkegyelme, Serényi gróf elé: legokosabb lesz, ha egy kertészeti iskolát létesít nálunk az állam pénzén.

Kíváncsian nézünk az ügyek folyományának elébe. Annyi tény, hogy Losoncnak a miniszterekkel még mindig szerencséje volt. Az egyetlen Kossuth Ferenc a kivétel, ki megadta városunknak a kövezetváinszedési jogát, de ezzel meg úgy jártunk, hogy a gyárak nem akarnak vámot fizetni. Szidjuk is Kossuthot érte, mi a fenének adta, inkább még ma is sárban járnánk. Lám a többi miniszterek egyike se adott alkalmat Losoncnak hasonló fejtörésre, mint Kossuth, mert még nem volt rajta kivül miniszter, ki valamit is hozott vagy adott volna.

A kereskedelmi iskola, az ipariskola, az üzletvezetőség után azonban a kertészeti iskola biztos. Serényi megígérte. Már pedig ő úr is, meg gróf is,' megteszi, mit igér.