Losonci Ujság, 1913 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1913-03-20 / 12. szám
2. oldal. LOSONCI ÚJSÁG 1913. március 20. lenne, ha most e szent napon meg kellene Önöknek azt is magyaráznom, mért hozom én, — mikor a mai szerencsétlen nemzetünk örökös harcának okait keresem — Martinovics és társai összeesküvésének történetét röviden vonatkozásba a mai helyzettel. Azon, hogy üdvös volt-e, helyén való volt-e Martinovics és társainak a világszabadságért folytatott titkos, rövid életű munkálkodása abban a korban — melyben éltek — nem vitázom e helyütt, de hogy mélységes megvetésre méltó mindig és az marad örökké az az eljárás, melyben e jóhiszemű «tévelygők» bécsi sugalmazásra és pláne utasításra a nemzet független bírói széke részéről részesültek akkor, midőn az parancsra ezek fejét, vette beburkolva szolgalelkü ítéletét az észficamlások megbotránkoztató káoszába, — bizonyos és jellemzően igaz, mint Jókai ir róluk: «a nemzet .hallgatott s még haláluk okát se merte megkérdezni; a nemzet hallá legjobb fia halálkiáltását és nem ébredt fel rá. A kemény föld megitta kiomló vérüket és nem kapott lázt tőle; nem rázta le a hátáról rárakott börtönöket. Volt anya valaha ily érzéketlen fiai iránt, mint Magyarország ?» Nem folytatom e téren tovább. Nem beszélek arról se, miért kellett a rendeknek tizenhétszer visszaküldeni főrendeinkhez üzenetüket az iránt, hogy V. Ferdinánd király mint magyar király csak ötödik és nem első lehet, mert őt I. Ferdinándnak elismerni annyi lenne, mint hallgatagon hozzájárulni a beolvasztási törekvésekhez. Sejthetjük okát ennek is, amint történeti tényként tudjuk, hogy a 48-as szabadságharcunkat elfojtó muszka seregek nem csupán a bécsi kamarilla könyörgésére lépték át a Kárpátokat. Reakció, haszonlesés és más ehhez hasonló aljas bűnök egyfelől benn az ország kebelében nagyjaink részéről — álnokság, örökös becsapásra való bazirozás amonnan Lajtán túlról — ezek immár négyszáz esztendő óta állandó kísérői igyekvésünknek, hogy megszerezzük, visszakapjuk azt, mit elvesztettünk, illetve amivel csak látszólag dicsekedhetünk, az istentől természetünkbe oltott szabadságot, nemzetünk igazi önállóságát és függetlenségét. És bámulatra méltó, hogy ez a nemzet, melynek befelé ezer ellenséggel, kifelé pedig egy mindenkor rá éhes molochchel kell már századok óta harcot vívnia jogaiért, — nem csüggedt el soha. Nem volt még tán ország, melynek annyi árulója lett volna és melynek állapotaira a német költő keserű gúnnyal telt ez a felkiáltása: «Vaterland, was Vaterland? Der Topf, der Topf is Vaterland! Das übrige sind Fratzen!» inkább ráillenék — mint a magyaré, de nincs is ország, mely oly sok vértanút nevezhetne magáénak, mint a.mienk. «A nemzet virágait le lehet tarolni, de nem lehet lekaszálni magát a nemzetet/» — írja Kossuth Lajos — és pár szóban összefoglalt hit volt az, mely a minden idők nagy, kimagasló alakjainak erőt kölcsönözött a küzdelemre; küzdelemre a létért és ha másért már nem lehetett — a megmaradt cserepekért. Ennek a hitnek és az ezen hitből nyert erőnek köszönhette eddig ez a nemzet, hogy bár szabadságát onnan túlról sokszor alig-aiig ismerték el, megtagadni nyíltan eddig csak egyszer merték. Azért jöttünk össze ma, hogy ama nagy férfiaink egyikének halála napján, ki elődeinkben e hitet, a magyar nemzet fenmaradásának és örök életének hitét felébreszté és bennünk ébren tartja, Kossuth Lajos halála napján a kegyelet fáklyáját meggyujtsuk s róla — kinek nevéhez kapcsolódik Magyarország újjászületése, — a hála és elismerés hangján megemlékezzünk. Mert nincs ember kerek e világon, ki honfitársai lelki szemei előtt évek elmúltával is oly magasan állana, mint ő, kinek neve a még mindig folyó és tán még soká meg nem szűnő harcok közepette oly varázserővel biró lenne, mint Kossuth neve. Az ő tevékenykedése óta volt már e honnak nem egy férfia, kiről bokros érdemeiért elismeréssel fog megemlékezni a történelem, de ezek egyike se lesz képes az ő emlékét a magyar szivéből kitörülni. Nem, mert nem lesznek sohase eszmék, melyek az övéit nagyságukban felülmúlták volna, nem, mert függetlenségünkért folyó harcunkban nem kelhetnek lábra gondolatok, melyeknek szülője ne ő lenne. Az ő eszméinek megvalósításai demokratikus Magyarországért folyó küzdelemnek győzelmét fogja jelenteni és az, kinek közvetlen érdeme lesz e győzelem kivívása, nem újat hozand majd, de csupán az ő hűséges követője lészen. És ma — az üresfejüség, az erkölcsi fogyatékok, a napvilágra nem menő megvesztegetések, közcsenések korszakában — különösen szükségünk van arra, hogy nemzetünk életben maradásába vetett hitünket ébrentartsuk. Ma, — amikor történelmi pillanatokat élünk s napról-napra inkább tapasztaljuk, miként újulnak meg heves fájdalmat okozva a testén ez országnak százados nyavalyái, amikor csak a vak nem látja azt az aknamunkát, melynek (kikinél a maga módja szerint) nyílt vagy rejtett célja: elütni minket minden nemzeti vágyakozásunk teljesülésétől — különösen szükségünk van, hogy mint a keresztény Krisztus keresztfájához, a mozlim Mohamed sírjához, mi magyarok Kossuth Lajoshoz meneküljünk és az ő szent emlékének felidézésével azt a tudatot és meggyőződést, miszerint elfojtható minden, felundoritó észficamlásokkal eltolható egy időre bármely törekedés, de az eszmét megölni nem lehet, — ébresszük, szítsuk és erősítsük. Én úgy érzem, hogy ma már lassanként ott tartunk, miszerint eljön rövidesen az idő, amikor be kell majd Huszár fest, mos és tisztit. látnia minden jóhiszemű, igaz honfiúnak, hogy «nem afelett kell civakodnunk többé, mik voltunk, de egyesülnünk kell minél hamarább arra, aminek lennünk kell.» Én úgy érzem, hogy e szerencsétlen, sokat szenvedő országot a ma uralgó rendszer lassan-lassan -ha kihalna mindannyiunkból a hit, nemzeti őserőnkbs vetett hitünk oda sodorná, hogy a Martinovicscsal vértanúi halált szenvedő Szentmarjai szavával fel kellene kiáltanunk egyszer: «valóban nem méltó élni az emberek ilyen romlottságában!» Oh jöjjünk, meneküljünk Kossuthhoz mindannyian; elválaszthatnak még egy röpke kis időre egymástól a párttekintetek, de omoljanak le a falak mihamarább; legyünk kivétel nélkül valamennyien azon, hogy az ő igazságait megszívleljük, megértsük és valljuk. Oh jöjjünk, sorakozzunk felemelt fővel az ő eszméinek zászlaja alá, melynek látására, — mint Lucifer a kereszt látásától, — szemét süti le a megbotránkoztató gonoszság fekete serege és hebegővé válik a hetyke szó, mely a baksisok és inegvásárolhatóság fénykorában «igazságokat» hirdet torzalakkal. Oh gyűljünk össze elszánt küzdelemre az álnokság ellen a demokráciáért, melynek Kossuth Lajos az édes atyja, — és ökölbe szorított kézzel, senkitől se félve, soha meg ne ijedve kiáltsuk oda azoknak, kik méltók arra, hogy fenyegető szónkat meghallhassák: «Nem bánjuk mi, akár sütnek, akár főznek, amit elvetettünk, ki fog kelni. Elvesznek majd a kopók, de megmaradnak a vadászok!» . . Vályi. Polgárok! A választói névjegyzék most van készülőben. Most az ideje utána nézni mindenkinek: nem hagyták-e ki véletlenül a képviselői választó lisztából. Mert akit kihagytak ez évben — az a jövő évben nem rendelkezik választói joggal. Mivel pedig az ellenzéki embert nem szívesen veszik soha, jó lesz, ha mindenki utána néz a városházán. Bővebb felvilágosítással szolgál bárkinek a függetlenségi és 48-as pártkör elnöksége. VÁROSI ÜGYEK A rendőrség fejlesztése. Az 1912. évi LVIli. t.-c. értelmében folyósított ötmilliós államsegély utolsó millióját most folyósította Lukács azzal az utasítással, hogy ezt a városok rendőrségük fejlesztésére tartoznak fordítani. Ezen egymillióból Losonc 4625 korona helyett 3000 koronát kapott csupán. Ez összeg a rendelet szerint 1. a rendőrlegénység illetményeinek kiegészítésére, 2. rendőroktatási célokra, 3. rendőrségi rendelkezési-alap létesítésére és 4. detektív állás rendszeresítésére fordítandó. A rendőrlegénység fizetése 100 koronával lesz magasabb az állami szolgákénál, 700 korona minimum és 1000 korona maximummal. Az altisztek 1100—4400 korona fizetést élveznek. A lak-LOSONC, Kossuth Lajos-utca 10.
