Losonci Ujság, 1912 (7. évfolyam, 1-52. szám)
1912-02-22 / 8. szám
VII. évfolyam 8. szám Megjelenik minden csütörtökön Losonc, 1912 február 22. ELŐFIZETÉSI A A A A A A A ám AA-sr11 nn n &2 oi ii io iP1®^ Egész évre 10 kor. fii. » ■ K Vk ■ ■ £KBJH M §§ I| lg HR H l ■ KIADÓHIVATAL: Negyedévre 2 kor." 50 fii* ■ Ei 1 || HÍ 1 13 1% fl| ÄÄ',' ÄlUylllllil MilüRn “ Egyes - 20 f,L ^ U V V 1 1 ll I || V V ff M A LOSONCI VÁLASZTÓKERÜLET FÜGGETLENSÉGI ÉS 48-AS PARTJÁNAK HIVATALOS KÖZLÖNYE. A drága jó miniszterelnök úr. Gondoljunk vissza Magyarország legutóbbi két évbeli történetére. A lezüllött és közönybe fulladt koalíció romjain nagy garral jött egy sötét társaság és a munka frázisait-kürtölte országgá. Az ország legteljesebb közönye dacára is csak égbekiálltó erőszakoskodásokkal tudott magának parlamenti pártot teremteni. És azóta elkezdődött a munka. A reformokat sürgető közvélemény háborgása közben kerekes rokkája mellé ült a vénasszony társaság és nyugodtan kezdte szövögetni kisded játékait, országot rengető nagy alkotások helyett. Mikor azután látta, hogy valami munkát mégis csak el kellene már követni, előterjesztette a nemzet pusztulását és újabb rabságát bejelentő véderőreformjavaslatot. Zúgott az ország: reformokat, reformokat! Mire a drága jó miniszterelnök ur békésen mondta: Csak reformok kellenek? Ám legyen. Nesztek a véderőreform. A kedves jó miniszter elnök ur. Azután szomorú dolog következett. Jött az iszonyatos huszfejü sárkány, a borzalmatosságos technikai obstrukció. Akadtak olyan nemzetellenes magyar emberek, akik nem átallották a »százmilliókat semmiért« cimü szentséges elv szabad érvényesülését hazafiatlanul megakadályozni. Azután még szomorúbb dolog. Kedves jó miniszter elnökünk, a maga és nemzetmentő pártja életének meghosszabbítására kénytelen volt ehhez a hazafiatlan csoportosuláshoz fordulni, hogy a költségvetés legépelését szíveskedjék meg nem akadályozni az ország érdekében. Majd azalatt megbeszélik a békét. És ez a nemzetellenes frakció volt olyan hazafiatlan teljesíteni kedves jó miniszterelnökünk hazafias kérését. Azután következett a iegszomorubb dolog. Legépelték a költségvetést és ezalatt kedves jó miniszterelnök urunk nem csinált semmit. És most megint napirenden van a véderőreform, megspékelve azonban mégis, a modern technika leujabb vívmányaival egy darab »azaz« és egy darab »vagyis« kötőszóval. Mind a kettő magyarázó kötőszó. És mind a kettő azt magyarázza, azt kürtöli a gondolkozó emberek fülébe, hogy a mi kedves jó miniszterelnökünk és tiszteteletre méltó pártja ma már a reményét is elvesztették annak, hogy itt valaha valamit csinálhassanak. Elvesztették létjogosultságukat, elvesztették jogosultságukat arra, hogy a parlamentben mással is találkozhassanak, mint ellenük irtó háborúval, mint a legerélyesebb, a legmerevebb, a legridegebb technikai obstrukcióval. A Justh-párt újra megkezdte leghíresebb akcióját a véderő javaslatokkal szemben, az általános választói jog megvalósítása érdekében. Ha abban ez elszánt lépésében támogatni fogják a mai magyar parlament ezen kétség kívül legértékesebb pártját a más pártárnyalatok tagjai is, úgy az csak annál inkább megkönnyebbiti a Justhék szép munkáját. Ha pedig különböző ármányokkal sikerülni fog a ma még talán velük tartó többi pártokat leszerelni, lefegyverezni s az ellenállás útjáról letériteni, akkor is tudni fogja kötelességét ez a derék és egyedül igazán hazafias párt. Amit a Justh-párt azonban khuen- Héderváry két éves átkos rezsimjének végiggondolása után a legjobban sajnálhat, ez csak az lehet, hogy mindjárt az első perctől fogva lélekzethez jutni engedte a dologtalan tunya elemet, hogy saját zsírjába bele nem folytotta mindjárt az országgyűlési ciklus kezdetén ezt a reakciós sötét tábort a maga kedves jó miniszterelnök urával együtt. Ha ez igy történik, nem lett volna alkalmuk két egész esztendőt elrabolni a nemzet életéből. Hogy kik ők, azt úgyis tudta mindenki már rezsimjük kezdetén. Nem sajnálta volna őket senki jó érzésű ember az egész országban s pusztulásuk után ma már sokkal közelebb állanánk a demokratikus reformokhoz, mint valaha. Megindult a technikai ubstrukció. Újra kezdetüket veszik vidéki szenylapocskák szemirp<5> Pesti élet. II. Tyuk a Muzeum-köruton. Úgy kezdem, mint a 16. sz. széphistóriái: Egy krónikát mondok, urak hallgassátok. Kinek talán mássát ti nem hallottátok. Kin csudái kozhattok . . . Savanyu filozopterképek jelennek meg a Bölcsészeti Kar ablakaiban, lenn az aszfalton ámuló embercsoportok állongálnak. Mi történik odalenn? Elgázolt valakit a villamos? Megölte valaki magát? Csakhamar észrevesszük a csoportosulás okát: egy szemközti ház első emeleti erkélyén áll — egy tyuk. A második emeletről cselédleány hógolyózza egy ablakból a tollas emberkét; úgy látszik, onnan szökött ki a „tyukanyó kend1 s most be akarják terelni valahová. De a tyuk nem tud határozni. Ijedten, riadtan áll az erkélyen, ide-oda szökik, de ott marad. Az emberek lenn egyre sokasodnak, viccek születnek a „tyúkody pajtásról“, a gyerekek avval a nótával próbálják lecsalni, hogy „tyúkom-bukom jaj be szép“, — hasztalan. Erre alulról is kezdik hógolyózni szegény állatot, mely igy két tűz (illetve két hó) közé kerülve, fogja magát, leszáll az utcára. Lett nagy diadal és riadal! Az egész Muzeum-körut a szó szoros értelmében csirkefogó lett. Az emberek, persze inkább a fiatalság, utánaveti magát, mindenki nevet a dolog kicsiségén és az oktalan csodálkozáson, de azért ime, madarat lehet fogatni mindenkivel. Es mindenki izgatott. Hiába, egy jó tyuk izgatja az embereket ... A kis szökevény, hogy menekül a rázúduló embertömeg elől? Egy villamos alá bújik. A villamos — megáll, hogy el ne gázolja. A múltkor tüntetés alkalmával, amely megtöltötte a fél Rákóczi-utat, a villamosok impertinens nyugalommal jártak az emberek között és csengettek bele a Justhék beszédébe. Most egy csirke miatt megáll a villamos! Egy csirke miatt percekre megszűnik egy világváros kőrútjának a forgalma! Nem rendkívül érdekes és kedves ez? Sőt nincs ezekben az ellentétekben valami nagystilusu romantika? Akik nagyon érdeklődnek e tyuk karriérje iránt, melynek az Isten igy fölvitte a dolgát, hadd tudják meg, hogy a tyúkot kihógolyózták a villamos kerekei alól s megfogták. De ez nem oly érdekes, mint a kérdés: hogyan foglalkoztathat ily jelentéktelen eset ekkora csoportot ? hogyan kötheti le egy tyuk ügye (igazi tyukpör) ennyi ember érdeklődését ? A magyarázat rendkívül nehéz; szubtilisen finom hangulatok és szokások nyilvánultak itt meg, ebben a vig és kedves elbámulásban; ezek közül próbálok rámutatni egyrernásra. A pesti ember először is bámulatosan bámulékony ; mindig vár valambváratlant. Ha nehány ember összeáll, hogy megnézzen valamit: mágneses erő támadt szinte bennök, úgy tódul közéjök egyre több ember. Semmi látni valót nem akarunk elszalasztani; ha néhány an együtt nézelődnek valamin, már érdekességet szimatolunk s igy gyakran nagy csoport verődik össze semmis dolog megcsodálására. Ebben az esetben része volt valamelyes szentimentalizmusnak is. Eleven csirke, Pesten, szabadon! Otthoni utcák, udvarok jutottak eszünkbe, vagy ha nem is eszméltünk rá ez emlékre, mégis kétségkívül ez színezte, tette üdévé, bensőségessé a képet. Még van egy fontos vonás ebben az elbámulásban. Valamennyien tudatában voltunk a dolog kicsiségének és mégis, sőt ép azért, izgatott az eset. Bámultunk; nevettük, hogy ilyesmin nevettünk; felvillanyozott, hogy ily csekélység felvillanyoz. Egyszóval azon bámultunk, hogy ily eset bámulóba ejt; magamagából táplálkozott a bámulatunk. A dolog kicsisége és a bámulók sokasága, ez s még valami ellentét birizgálta föl a stílusérzésünket. Ha egy falu utcáján, sőt ha a Nagybég-, vagy akár a Jókai-utcában Losoncon egy tyuk sétál, — ki ütközik meg azon? Ki nem találja ezt természetesnek? Kinek a stilusérzéke talál ellentétet a szabadon sétáló, szemelgető tyuk s a környezet között? Ha már a Rákóczi-utca valamely emeletes házának ablakában jelennék meg egy tyuk, ez már kissé feltűnőbb volna. Képzelhetik, mennyivel kirívóbb, a figyelmet mennyire inkább magára vonja egy tyukjelenet egy óriási város zajos, zűrzavaros, forgalmas kőrútján! S pláne ha már akadt is néhány bámulója a komédiának. Gondolhatják, mennyivel szembeszökőbb és mulatságosabb lett az ellentét a tyuk esete és a város — leviathan közt, ahol nagy érdekek és nagy ügyek foglalkoztatják az embereket. Bocsássák meg losonciak, földijeim, hogy pesti levelemben, mely ezentúl krónikás, kéthetenként visszatérő betegsége lesz a Losonci Újságnak s amellyel egyúttal levélirásbeli kötelezettségeimnek is eleget akarok tenni, mily jelentéktelen jelenetről irok. De engem a maga kedvességével elbájolt és érdekességével foglalkoztatott, hogy egy ártatlan, szerény tyuk, mint Józsné a napot, percekre megtudta állítani egy világváros körúti forgalmát. Komlós Aladár.
