Losonci Ujság, 1912 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1912-08-22 / 34. szám

LOSONCI ÚJSÁG

A LOSONCI VÁLASZTÓKERÜLET FÜGGETLENSÉGI ÉS48-AS PÁRTJÁNAK HIVATALOS KÖZLÖNYE

„ ELŐFIZETÉSI ÄRAK HELYBEN: ■ Községek, egyesületek, továbbá a " , , SZERKESZTŐSÉÜ :

Flflírf” ::::::::: 4 K — f! ! Nógrádmegyel Tanítók és Körjegyzők Egyesülete tagjai részére J rázé^llle^min^den^közlernény^n(élendő.

Negyedévre........................................2 K — f. ■ évi előfizetés! díj 5 korona. ■ KIADÓHIVATAL:

VIDÉKRE: ■ Egyes szám ára 20 fillér. ® Losonc, Kublnyi-tér 11., hová az előfizetés

Egész évre.......................................10 K — f. m * g sek, hirdetések, mindennemű pénzkülde-Félévre.............................................5 K - J. Hirdetések Jutányos áron vétetnek fel a kiadóhivatalban. — mények és a lap szétküldésére vonatkozó

Negyedévre..................................2 K 50 f. ■ * ■ felszólalások intézendok.

VII. évfolyam 34. szám. Megjelenik minden csütörtökön Losonc, 1912 augusztus 22.

ÜK C* IE i e E*. •

(G.) Szent István, Szent Imre, Szent Gellért, Szent László, Szent Erzsébet: ezek azok a magyar emberek, akiket a római egyház a «szent» méltóságra tartott jónak emelni. A legelső közöttük maga István király, akinek nevenapját örömujongással ünnepli meg a magyar nemzet minden augusztus húszadikán.

István, Imre és Gellért a László protekciójával, László pedig a Nagy Lajos protekciójával jutott be a szentek lisztájába. Meg van győződve mindenki az ő szent mivoltukról, a történelmi visszaemlékezés sokrétű fátyolán át nézvén az elmúlt hosszú idők távolába, de korunk szemüvegén reálisabb színekben láthatunk minden szent dolgot.

Ma, augusztus hó 22-én csak István királyról beszéljünk. Ne gondoljunk Imrére, akit olyan ténye avatott szentté, amit minden kongregánis*a egykedvűséggel megtesz, avval a külömbséggel, hogyha egy kongregánista belepusztul, hát Isten neki, gombház; mig Imre királyfi öngyilkossága Magyarországot döntötte pártviszályba. Hagyjuk a szent Gellért püspököt, aki Imre nevelője volt, — ugyan jól nevelte! — és akit

a magyarok a Dunába vetettek. Martinovics apátot is meggyilkolták a barbárok, még se lett szent, pedig némileg nagyobb műveltsége, tudománya lehetett, mint a középkori Gellértnek. László király se azért kaphatta a szent titulust amért Salamont rabságra vetette, száműzte, a birkatolvaj jobbágyot halálos Ítélettel sújtotta, véres háborúkat viselt.

Mindezeket most hagyjuk s beszéljünk egyedül Istvánról, a magyarok első királyáról, az apostolról, a koronaszerzőről. — Elég nehezen érthetők a politikus szentek. Hogy István királynak a vármegyei rendszer pompás megalkotása, a béke intézményeinek csudálatosán gyors konszolidálása, a külfölddel fentartott diplomáciai összeköttetése mellett hogyan volt ideje szentnek maradni, az valóban bámulatos már magában véve is. István király nagy és komoly háborúkat viselt. Természetes, hogy ezenközben egyáltalában nem kímélte felebarátainak vérét, életét, vagyonát. Az ellenszegülő Gyula vezért, aki neki rokona volt, egyszerűen tömlöcbe csukatta, Koppányi, a somogyi vezért ellenben négy felé vágatta és négy részét az ország négy városában tétette okulás végett közszemléjére a népnek. Aki meg nem

tért, annak a vagyonát kobozta el s bár a püspökségek alapítása nagy vagyont emésztett fel, még mindig nagyon szép summa maradt a király birtokában az ilyen módon szerzett javakból.

Korántsem ócsároljuk mi evvel Magyarország első királyát, a magyar korona megszerzőjét. Igenis Koppányi okulás végett négy felé kellett vágatni, Gyula vezért igenis be kellett csukatni, a renitens urakat móresre kellett tanítani, vagyonukat az utolsó dénárig el kellett kobozni, mindezt azért, hogy kimúljon a szabad féktelen, gyönyörűséges pogány világ és helyt adjon a centralizált, egységes, komoly, ellenmondást nem tűrő európai monarchiának. Kipusztitotta István a magyar romantikát, a szép színes kalandoréletet, de megteremtette a magyar államot.

Ne tévesszen hát meg bennünket az a tény, hogy István királyt a szentek sorába iktatták. Nem valami silány jótékonyságot gyakorló, nem valami imákat morzsolgató, magának élő, magában meditáló, nem valami haszontalan ember volt a mi nagy, a mi szent István királyunk, hanem egy vasakaratának tűzön, vizen, véren keresztül érvényt szerző nagy király, századoknak történetét megalapozó hatalmas államférfim

XSgfiS.

® | «> (s «-q)v£3

Hogy kerültek a Sacher-bikák «A Nyugatba».

(Riport; A Losonci Újságnak.)

Irigyeltem a gyerekeket, mikor a toronyablakba néztem, húzták gyerek-örömmel a harangot, amig hólyagot nem vágott tenyerükön a harang kötete. Ej! Ha én is huzhatnék-harangozhatnék! .. .

írni? — írni is ir majd mindegyik diák, amig el nem szégyeli magát. Én is Írtam. Istenem, hiszen csak papír kellett hozzá, meg... meg az a szomorúság, ami velem együtt járt hálni a hónapos szobákba! Rossz szokás. Szomorkodni: azt még aztán kikinlódni . . . Búsulni rajta és bezárni a fehérnemüs kasztniba, lefeküdni bámulni a sötétbe ... Ej! Ha én is hangosan Írhatnék!

Nem tettem le a rossz szokásról. Féltettem, dugtam, mint a lopottat, mindent, amit Írtam, de Írtam. Egy írásban, mostanában vig szavak jöttek a tolira, keserű vig szavak. Nevet rajta, aki hallja, de nekem ... nekem nem szók vig lenni az öröm. Hazai emberekről — vig szavakban — hazai dolgot Írtam. Nem csoda, ha nem komédia az. Engedjen meg, aki nem kiváncsi rá, én már haza ... haza : Losoncra csak panaszolkodni tudok ...

Legyen a cime: «A mező szeme» vígan beszélnek benne a bus palóckák — legyen hát vígjáték. (Ördögöt vígjáték.) Borítékba került, elküldtem :

♦ Rózsafa vonóként, mélyen zengő húrhoz . Simuljon levelem Móric Zsigmond úrhoz.»

Egészen igy éreztem. Odareszkettem a postarekeszbe a levelet. Hátha! .. . Hátha majd kajánul hozza vissza a postás ... hátha majd nevetnek ... hátha majd boszankodnak ... hátha majd... Bolondság! Móric Zsigmond csak nem kiváncsi arra, amit én Írtam!?

Ideges rövid sorokat kaptam: „Az irás szép. Látogassak fel.“ Ez a névjegy sokkal jobban csúfolt, mint Károly bátyám, aki titkon mosolygott rajtam, amikor kormos lámpa alatt nyergeltem a csikót a Parnassusra. Máma szombat, holnap vasárnap. Nem sietek. Ne lássa senki rajtam, hogy átugranék egy házat. De, ha lekötöztek volna, nem bírtam hétfőnél tovább. Ébrenalva, rossz sejtésektől félve, űzve botorkáltam ki az Üllői-utra. Ez az a bérház! Állította meg a gondolat a zakatolást egy józan pillanat. Bemenjek? ne menjek? Csengettem. Nyílott az ajtó és a nagy iró lakásában voltam. A méhe beleiül a lekvárba. Kezdtem semmibe venni a halált. Nőszemélyek forogtak kint az előházban, kettő vagy három ? Mit tudom én ? — Erre tessék ! Ezt megjegyeztem, mert lágy meleg pillantás

kisérte, szelíd mosolygással. Bekerültem a szobába. A sarokban a bársony fekvőhelyéről felrezzent a lehunyt szemű iró . . . felijesztettem az álmából. Lüszter irókabátjában, álomtól piros arccal megállt előttem a házigazda. Motyogtam valamit. A világos kék mosolygó szemek nevettek reám. Aztán az egész kövér arc, a rőt, lelógó bajusz alatt finom száj mosolyra vonódott és a mosolygásra lerezegtek a szemhajai.

— Maga az? Igen örülök. No kerüljön bejjebb.

A stílusosabb szobában ültünk le egy kis asztal köré. A falakon koszorúk. Képek: a Móric Zsigmond darabjaiból. Blaha Lujza, Ady Endre lenéznek engem a falakról. És belebámultam egy matyó, hímzett párna égő rózsájába. Úgy égett az arcom.

— Hát szép, amit irt. — Nevetett a szemem közé Móric Zsigmond. Ahogy szemben ült velem, előbb: kövéredő, kicsit pocakos bácsinak láttam, szép fehér bőrű kezeivel ide-oda nyúlva, de ahogy rám nevetett rá ismertem és bátor lettem. Éz ugyanaz a nevetés. Ezt a nevetést már ismerem. Igen Fönt a kakasülőről. A nemzeti színház kakasülőjéről. Mikor „A falut“ játszották. Amikor „Mint a mezőnek virágait“ játszották el: Gabányi, Rózsahegyi, Rákosi Szidi és a felvonás után én vertem, vertem a tapsot és nagyon erősen hívtam a szerzőt. De nagyon kiabáltak! És én mégis azt