Losonci Ujság, 1912 (7. évfolyam, 1-52. szám)
1912-05-23 / 21. szám
m r A LOSONCI VÁLASZTÓKERÜLET FÜGGETLENSÉGI ÉS48-AS PÁRTJÁNAK HIVATALOS KÖZLÖNYE ELŐFIZETÉSI ÁRAK HELYBEN : ■ Községek effvesületek továbbá a H SZERKESZTŐSÉG : Egész évre........................................8 K — f. ■ ... . . í z S i ' M Losonc, Jókai-utca 4 , hová a lap szellemi Felévre.............................................4 K - I. " Nőgrfidmegyei Tanítók es Körjegyzők Egyesülete tagjai részére részét illető minden közlemény intézendő. Negyedévre........................................2K-I. TM évi előfizetési dij 5 korona. ■ KIADÓHIVATAL! VIDÉKRE: ■ p„ám ára 90 fillér B Losonc, Kubinyi-tér II., hová az előfizeté-Egész évre.......................................10 K - L m gy ■ sek, hirdetések, mindennemű pénzkülde-Felévre............................................5 K — f. Hirdetések jutányos áron vétetnek fel a kiadóhivatalban. _ mények és a lap szétküldésére vonatkozó Negyedévre..................................2 K 50 f. 38 j ^ ■ felszólalások intézendő^. VII. évfolyam 21. szám. Megjelenik minden csütörtökön Losonc, 1912 május 23. A hírlapírói tisztesség Hírlapirodalmunk nagyarányú fellendülésével kapcsolatosan külömböző nézetek kerültek forgalomba a hírlapírók, a hírlapírói mesterség sajátos tünetei és hogy úgy mondjuk, az újságírás ethikája tekintetében. Elterjedt a többek között egy olyan nézet is, hogy a hírlapíró tulajdonképpen csak egy lélektelen gép, aki szellemi munkáját áruba bocsátja s mint akár a nyomdai betűszedő, aki akármit kiszed és a nyomtatvány erejével terjeszti a saját elnyomását célzó eszméket, úgy az újságírónak sem kell sokat törődnie az írásaiban kifejtett eszmék igazságával és őszinteségével. Írhat az újságíró pénzért az egyik napon tüzes ellenzéki vezércikket, majd megint a másik napon békésen farkcsóváló kormánypárti dicsériádákat. Ez a nézet kissé túlzóan általánosít s azért meglehetősen téves, mint ahogy már első hallásra is elég cinikusan hangzik. Mert hiszen nagyon egyszerűen érthető dolog, hogy az újdondász, aki rendőri híreket szállít a maga lapjának, a riporter, aki a szenzációkat tálalja a botrányszomjas közönség elé, a szakember, aki a maga egyoldalú rovatát vezeti, a belletrista, aki az általános és művészi emberivel foglalkozik, teljesen azonos meggyződéssel, változatlan őszintességgel és lelkiismeretességgel irhát akár Kossuth-párti, akár Tisza-párti, Lukács-párti, liberális, konzervatív újságba, már t. i. oda, ahol jobban megfizetik, ahol egyéni létét minél kényelmesebben biztosítva látja. De már az az újságíró, aki a lapnak általános irányításába befolyást gyakorol, aki a lap politikai részét irja, aki vezércikkezik és aki tehát ekként már nemcsak újságírónak, hanem egyszersmind pártembernek is tekintendő : az nem mókázhatik az elvekkel. A vezércikkíró oly áthatott hittel, oly erős meggyőződéssel, majdnem fanatizmussal hirdeti az általa képviselt eszmét, a politikai cikkíró, ha hatást akar kelteni, oly őszinte meggyőződéssel dolgozik, hogy az irányától való eltérés, az eddig portált elvekkel ellenkező eszmék hirdetése részéről már egyértelmű az erkölcstelenséggel, a becstelenséggel. Mikor az újságunkat kezünkbe veszszük, hinni akarjuk, hogy maga az újságíró hiszi azt, amit ir, őmaga van meggyőződve Írásának igazságáról. De ha látjuk, hogy az újságíró meggyőződése pénzzel kormányozható, hogy maga a cikkíró azért az elvért hajlandó lelkesedni, amelyikért jobban fizetik: korrupt, megvesztegetett embernek tartjuk az ilyen újságírót. Mert, ismételjük, az elvek értéke azok őszintességében és jóhiszeműségében fekszik. A cinikusok helyeslésével találkozik tehát az a nézet, amely általában mondja, hogy az újságíró Írjon úgy, ahogy megfizetik. Mert e tekintetben újságíró és újságíró között külömbségek vannak. Minálunk egyedül a politika van annyira kiélezve, egyedül a politikai irányok választják el annyira az embereket, hogy egyedül a politikai újságíró részéről ütközik a hírlapírói tisztesség szabályaiba a megfizethetőség, az elveknek pénzért való váltogatása. Tanítók közgyűlése május 21-én d. e. 10 órakor. A Losonci Újság már hetek óta ismerteti azokat az eszméket, azokat a jogos követeléseket, a magyar kultúra azon takargatott szégyenfoltjait, amelyek a nógrádvármegyei tanítók egyesületét folyó hó 21-én délelőtt Losoncon a városháza dísztermében rendkívüli közgyűlésre hozták össze. Megjelent lÉiia. (sfa) fa e—QjyS) Helyes megoldás. (A Losonci Újság eredeti tárcája.) Irta: Fényes Samu. Vághelyi Oszkár rest volt felöltözni — selyem hálókabátjában lopta el a délelőttöt, cigarettaszó mellett lustálkodott. A felesége tegnap hirtelen elutazott. Sürgönyt kapott, hogy a betegágyas nővére hirtelen veszedelmes beteg lett. Még búcsúzni sem volt ideje, csak levélkével értesítette az urát a kaszinóban, hogy utazik Makóra. Oszkár hát egyedül volt a házban és bár a nejét, mikor itthon volt, alig vette észre, most még is, mintha híját érezné a házban. Vagy valami egyébnek érezte a híját ? Az igaz, hogy a szeretője se volt itthon — az is vakációra ment falura, de a szeretője hiányát nem igen érezte. Már megunta azt a viszonyt. A nő nem volt se csábitó, se buja, se kiváló szép, s a legkevésbbé se szellemes. Oszkárt főleg az asszony jó híre csábította hozzá. Vannak nők, akiknek a jó híréről, a hitvesihüségéről nem beszélnek az emberek, de vannak olyanok is, kik a közvélemény jóvoltából, mint egy koronát viselik, mindenki látja, mindenki becsüli. Az ilyen koronákat letörni, különösen izgat sok férfit és Oszkár az e fajta férfiakhoz tartozott. Oszkár mindig divatos volt, diszkrét, tapintatos úriember, aki soha tiszteletlenül nem említette nőnek a nevét, de aki tudott olyan udvart tartani maga körül, amelyik telikürtölte a világot a sikereivel. Divatos nagy kokottok, előkelő főúri hölgyek, sikereket arató művésznők, köztiszteletben álló tisztességes nők voltak szerelmei sorozata, akikről ő sohasem beszélt, de a világ mégis tudta viselt dolgaikat. Oszkár férfiúi hivatását úgy fogta fel, mint a hadvezér a sratégiáét, a talaj, a környezet, minden eshetőségét le kellett bírni. A jó hadvezér győz, néha lovasatakkal, néha ágyutüzzel, síkon és szorosokban. Minden csatát meg kell diadalmasan állnia. Azt is jól tudta, hogy mekkora glóriolát von a feje köré az, ha igazán tisztességes asszonyt csábit el. De ez a viszony mégis módfelett unalmas lett idővel. Az ilyen nők még a bukás után is azt a rögeszmét tartják, hogy bukni is csak egyszer Tehet. És hozzá még a férj is olyan ostoba, hogy meghal, szimpla, közpolgári, mondhatni nyárspolgári tüdőgyulladásban. Holott az ilyen afférnak stílszerűen csak úgy csattanós a befejezése, ha az ember a felszarvazott férjnek végzetül még a mellkasát is átlövi, vagy az orrát levágja. Szinte sértésnek vette attól az embertől, hogy épp olyankor hal meg, mikor az első szarvakat rakja rá. Oszkár a szarvazott férjeket a megvetés gyűlöletével illette. Sokszor valami magasabb morál megtestesítőjének nézte magát, kinek hivatása a felszarvazott pipogyáknak az eltiprása. Talán nem is szerelem hajtotta a csábításra, hanem a megcsalt férjek sorsán érzett kaján gyönyörűsége. Ezért látta tarthatatlannak ezt az utolsó viszonyát. Hát érdemes egy asszonyt még szeretni, akinek a férje meghal, mint egy nyárspolgár, anélkül, hogy tudna a szarvairól s anélkül, hogy a világ Nem, ennek a viszonynak véget kell vetnie és újat kell szőnie. Az ember csak nem élhet szerelem nélkül. Már vagy nyolc napja csiklandozza képzeletét egy pár gyönyörű boka, — karcsú, mint az őzé, finom, acélos, délceg... egy fiatal, urába szerelmes menyecske bokája, aki ugyan ostoba, mint egy fiatal szerelmes asszony csak lehet a mézeshetekben, de akinek a bokája mégis olyan misteriumokról beszél, amelyeket csak a jövendőt látó szem tud megsejteni. A boka a jellem, mondta egyszer egy nagy pillanatában Oszkár s ő hitt is ebben a kijelentésben és még inkább abban a pár bokában, amelynél szebbet sohase látott (Folyt köv.)
