Losonci Ujság, 1911 (6. évfolyam, 1-52. szám)

1911-02-09 / 6. szám

ELŐFIZETÉSI ARAK ÉÉ ÉS$j$k 4ÉjÉ(*& jÉlH Ä É| ÉS iÄ R §§| Jjjjülh R| RHR SZERKESZTOSEO: HELYBEN: H RK Íf|Í |ägfB| §11 Kj M

g B9 Sg& 0® SSs §» 1M W M Losonc, Vasutl-utca 4. sz

; I I Ilii Ilii III 11 Ili H II sas

I ||\||N| 1 lg li«|«ii5S'

továbbá nógrádniegyei HM |B| HE B5 *B& IBII ?38| bS W 3® raH Mfll i|B Eh9 »9B 5BB Hm HM désére vonatkozó fel-*■«« LUijUiiUl UUUtfU

Egyes szám ára 20 fii. WM >P|gpr |p| KJ '*%■;; Sfpr í^J By MB BHHM tálban.

POLITIKAI, KÖZGAZDASÁGI ÉS TÁRSADALMI HETILAP.

VI. évfolyam. 6. szám. Megjelenik minden csütörtökön. Losonc, 1911 február 9.

Nagy harcok küszöbén.

Irta dr. Bognár Oszkár.

A jelek szerint oly mozgalmas politikai időkre van kilátásunk, ami nőket 1905—6 óta nem tapasztaltunk.

Még folyik a bankvita, az érdeklődés központjában ez áll, de már forrongásban van az egész politikai közvélemény és izgatottan várja a minden mértéket meghaladó katonai követelések sorsának eldőltét. Nem is tekintve azt az óriási pénzt, amit katonai célokra szán ez a kormány, az az alattomos eljárás, amit a többség és kormánya követ, egyenesen felháborító. A választások alatt kormánypárti oldalról egy hang sem említette az óriási hadügyi követeléseket ; legkevésbé mondották azt, hogy a legközelebbi jövőben meg is akarják szavaztatni. — Á királylyal 1906 ban kötött egyezmény szerint is csak az általános választó jog alapján összeülő parlament lesz jogosítva a nemzetre katonai kiadások címén nagyobb terhet róni. És ime! Most előterjesztenek egy költségvetést, mely majdnem megközelíti az egy milliárdot!

Ki kell jelentenünk, hogy ezt a parlamentet, ezt a többséget — melyről egy Kossuth Ferenc, egy Apponyi, egy Justh Gyula jelentette ki, hogy a hatalmat erőszakkal, pénzzel, vérrel tudták csak megszerezni — tehát erkölcstelen eszközökkel, erkölcsileg sem tartjuk olyannak, amely a nemzetre ilyen pénzáldozatot és véráldozatot róhasson.

Egyáltalán a legnagyobb aggodalomra ad okot a haderőnek ily féktelen fejlesztése, ez az őrült fegyverkezés, mert ez azt a

feltevést erősiti meg bennünk, hogy külügyi politikánk vezetősége az eddigi békés alapot elhagyta és hóditó, aggressiv politikát akar folytatni. Bizonyíték erre Bosznia annexiójának fegyveres erővel, háborús készülődéssel való keresztülvitele. Most újabb bizonyítékot szolgáltat e feltevés mellett a tengerészet érthetetlen arányú fejlesztése. Nyilvánvaló, hogy az osztrák-magyar monarchiát tengeri hatalmassággá akarják fejleszteni. Ha mindenre, a tengerészet fejlesztésére már semmi esetre sem lehet rá fogni, hogy az magyar érdekből történik.

Igen találóan fejtegette Batthyány Tivadar gróf, a delegáció albizottságának ülésén, hogyha igy halad a tengerészet budget-jének emelése, akkor hova-tovább Magyarország nagyobb összeggel járul a tengerészet költségvetéséhez, mint amekkorát ma az egész monarchia áldoz a tengerészeire. Ismételten hangsúlyozzuk, hogy a tengerészet fejlesztése — ily arányokban nem magyar érdek! Hiszen az egész magyar tenger alig tenyérnyi! Tán be se férne az egész kiépített flotta a fiumei kikötőbe! Kereskedelmi tengerészetünk csecsemő korát éli. De osztrák érdek sem. Az osztrák érdekek védelme sem követeli ily áldozatot, hanem egyedül és kizárólagosan a nagy Németbirodalom érdeke, már pedig az rég tisztázott dolog, hogy a magyar érdek nem teljesen azonos a hármas-szövetség érdekeivel. Röviden : a német császár kívánságának tesznek eleget a haditengerészet rohamos fejlesztésével. Az pedig igazán abszurd állapot, hogy azzal a szegény magyar paraszttal, az erdélyi góbéval, a tót munkással stb. viseltetik annak a költségeit,

hogy a német császár az angolok rovására terjeszkedni akar.

A hogyan a magyar iparral pedig elbánnak, jobban mondva azt kinullázák, — arról külön fejezetet kellene Írnunk. Chorin Ferenc, akiről pedig nem lehet mondani, hogy ellenzéki ember, aki a legilletékesebb a kérdés megítélésére, — mint a Gyáriparosok Országos Szövetségének elnöke, — indíttatva érezte magát arra, hogy a delegáció albizottságában felálljon és tiltakozzék a haditengerészet által a magyar ipar megrövidítésére célzó törekvések ellen.

Nem látunk itt más kivezető utat, mint az általános választói jog megalkotását, — minden lealkudozás és jogsikkasztás nélkül — és az ez alapon összeülő parlament határozzon a nemzet további sorsáról.

Óriási parlamenti összeütközésekre vannak a jövőben kilátásaink és nem hiszszük, hogy a kormánynak, bármily eszközökkel is éljen, — sikerüljön a véderő költségeinek megszavaztatása.

— Pártügyek. A losonci függetlenségi és 48-as párt végrehajtó-bizottsága f. hó 7-én igen népes értekezletet tartott a Budapest-szállóbeli párihelyiségében. Az értekezletnek leglényegesebb mozzanata az volt, hogy áz elnök bejelentette a függetlenségi párt képviselőjelöltjének, dr. Keszler Lipótnak a jelöltségről vató elmondását. A képviselőjelölt lemondása a párthivek körében nagy meglepetést és sajnálkozást keltett. Azonban méltányolva azokat a preventív okokat és családi körülményeket, amelyek a jelölt lemondását előidézték : az értekezlet tudomásul vette dr. Keszler Lipót lemondását s egyúttal uj jelölt felállítását mondotta ki.

Találkozás.

Irta Peterdy Sándor.

Valahol a Ferencváros külső részén botorkál egy szánalmas alak. Látszik rajta, hogy már eleget bevett a jóból, mert meglehetős bizonytalan léptekkel méregette az utcát.

Egy kávéház elé ért. Benézett. Az alacsony, vásott falu helyiség tele volt mesterlegényekkel, akik sörözve, szivarozva énekeltek és ugyancsak buzgólkodtak, hogy heti keresetükből holnapra minél kevesebb maradjon. A férfi megállt egy kicsit, gondolkodott, mialatt farkasszemet nézett a kávéház tetejéről lecsüngő lámpával, amely körül a füst, a kigőzölgés egész udvart képezett.

— Bemegyek ! Úgy sincs sietősebb dolgom, döntött végre a férfi és bement. Egyik asztalnál helyet foglalt.

— Sört vagy konyakot, vagy mindakettőt — kiáltotta a feléje siető szutykos kabátu pincérnek.

Azután körülnézett.

— Hm ! Ugylátszik itt még nem voltam. Sebaj, legalább szaporítom az ismereteimet. A jó pap holtig tanul.

Majd sorba vette a vendégeket.

— Na, nem éppen úri közönség, de az mindegy. Az egyikfajta éppen olyan komisz, mint a másik. Hopp, azt a pofát, azt a pofát ott ismerem. Egymagában gunyaszt, mint a túzok ... de kicsoda is ? Aha, tudom már, nem ő az, csak hasonlít hozzá. Brr, egyszerre keserű lett a sör a számban.

— Most az a másik férfi is feltekintett, s megpillantotta az ujonan érkezettet. Elkurjantotta magát, aztán a hóna alá szedte a sörös üveget és átment hozzá.

— Szervusz firkász! Vagy még mindig haragszol ? Kössünk fegyverszünetet.

— Hát mégis te vagy tábornok ur ? Jól nézel ki. Nem békülünk — szólt a firkásznak nevezett.

Dehogy nem, nincs ok, hogy haragudjunk egymásra. Inkább mulassunk egyet.

— Miért nem mégy haza ?

Haza ? Minek ? Jobb itt!

— Hát a ... a ... izé ... a feleséged ... A tábornok ur kicsücsöritette a száját, egy

hosszat füityentett és nagyot lódított a kezével a levegőben.

Nem értem, szólt a firkász.

Arra a másik ismételte a füttyentést, nagyot húzott az egyik sörösüvegből és csak azután mondotta :

— Volt . . . nincs ... a faképné! hagyott, megszökött.

— Ne mond ! Hogy esett a dolog ? No ülj le és mond el.

És a firkász félsptolt néhány sörösüveget, rákönyökölt az asztalra és úgy nézett a tábornokra. Ezt csak harsány hangjáért, katonás járásáért nevezték igy barátai; különben pedig hivatalnok ember volt.

— Érdekel? Hát már nem haragszol? No, előbb béküljünk ki.

Kocintottak és ittak.

— Hát mikor te udvaroltál neki és azt hittem, hogy hozzád megy, tudod főbe akartam magam lőni. De vártam még és . . .

— Sikerült is engem kiütni a nyeregből.

Igen, az enyém lett. Olyan boldog voltam, hogy . . .

Nem vagyok rá kiváncsi.

De nem tartott soká. Nemsokára beláttam, hogy nem olyan nő, mint amilyennek én hittem és amilyennek te verseidben leirtad. Szeszélyes, nagyigényü, zsarnoki természetű volt. Minden napra jutott egy veszekedés ; azzal keltünk, azzal feküdtünk. Hamar kiábrándultam a nagy szerelemből. Nem csoda. Pokol volt az otthon, hát nem jártam haza, inkább korcsmába mentem. Egy szép napon az asszony ... és ismét füityentett egy hosszút.

— Hová ?

— Jó helyre. Egy dúsgazdag ember szöktette meg.

Egy kis ideig csend volt.

— Látod szólalt meg a firkász, miért nem bántál jól vele. Annak az asszonynak eltűrhetted volna a szeszélyeit. Nem becsülted meg.

A tábornok hosszan nézett cimborájára.

— Azt hiszed ? Lehet. De hát ő miért nem tűrt ? Miért keserített még jobban el ? Miért nem vigasztalt ? Miért nem szeretett ? Ne beszélj! Nem szeretett! A feleségem lett, mert hizelgett neki, hogy meg akarok halni miatta, mert azt hitte, hogy gazdagabb vagyok, mert jobb állásom volt, mint neked. Nem szeretett. Punktum! Én se szerettem! Örülök, hogy megszabadultam tőle. Szervusz firkász! Igyál!

Ittak.

— Hát te, mit züllesz itt ? Honnan vetődsz ide ? Mit csinálsz ? Mit dolgozol ?

— Semmit. Minek ? Kinek ? Egyszer akartam nagy iró lenni. Ami láng, ami tűz volt bennem, beleöntöttem a verseimbe. A szivem -vérével Írtam őket. Eh, nem szeretek rá gondolni. De mert sokszor eszembe jut, sokszor iszom. Akkor felejtek. Szervusz!

És ismét ittak. Aztán nem szóltak semmit. Néztek egymásra merően, égő tekintettel. Majd