Losonci Ujság, 1911 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1911-09-28 / 39. szám
2. oldal. LOSONCI ÚJSÁG 1911 szeptember 28. szociális, gazdasági, kulturális célok, melyek megvalósítása eddig még annak a molochnak kapzsiságán tört meg, melyet Ausztria néven ismer a világ s amely célok — hosszú idők története bizonyítja — megvalósulva mindaddig nem lesznek, amig jelen parlamentáris helyzetünk meg nem változik s nem lesz népparlamentünk. A mai obstrukciót helyesli a sajtó, helyesli az ország népe, melynek akarata a népgyüléseken nyilvánul meg. Az ország népe itt is ott is összegyűl s állást foglal. Határozatokat hoz a gyűlésein. E határozatokat lekicsinyli a «Losonc» cikke. De valamiről, mikor ezt teszi, megfeledkezik. Megfeledkezik, hogy a népnek gyülekezési joga éppen olyan alkotmánybiztosíték, mint a törvényhatóságok autonómiája. Sőt nagyobb annál. Nagyobb és súlyosabb, mert a népgyülések határozatát a korlátlan, meg nem félemiitett, minden befolyástól mentes népakarat hozza létre. Ne beszéljünk éppen csak a losonci népgyülésről, hol a cikk szerint mindössze legfeljebb hatszázan voltak. (Bár nem szeretnénk, ha annyi ember, amennnyi a cikk szerinti hatszázan felül volt, okozna valamelyikünknek is egyenkint egy-egy kisebb testi kellemetlenséget.) De beszéljünk az ország egyéb hasonló gyűléseiről is. Vájjon a népek ezreinek, millióinak kívánsága és követelése olyas valami, amit alkotmányos országban irattárba lehet helyezni ? Hát kik végeztek végzetes átalakulásokat a népek történetében ? A népek milliói-e vagy a kiváltságosak ? A cikk a törvényhatóságok bizalmi felirataival is foglalkozik és itt ismét siet megvágni Justhot. De megint az ő szavai félremagyarázásával. Mert arról, hogy a törvényhatóságok állásfoglalása csak akkor ért valamit, amikor a függetlenségi párt volt hatalmon, Justh Gyula egyetlen egy szót se szólott. Hiszen a törvényhatóságok a koalíció idején fel se írtak! De igenis beszélt arról s ezt objektiv ember megint nem akarja s le se tudja kritizálni, hogy a mai kormány a vármegyék és városok feliratait akkor, midőn azok minden felsőbb megrendelés nélkül az önálló bank mellett szóltak, tehát a kormánynak juttatott bécsi parancs ellen, — semmibe se vette, mig most, amidőn előre preparálva, mellette szólnak, igyekszik azt a nemzeti akarat, a magyar nép akarataként feltüntetni. Mi állítjuk, miszerint a törvényhatóságok feliratai a nemzeti akarat megnyilvánulásának nem minősíthetők s súlyúk tekintetében a népgyülések határozataival össze se mérhetők. Mert miből áll az a törvényhatósági bizottság ? Felerészben virilisekből; azokból, kiket nem a választónép, de a vagyona, az adója juttat be oda. Ezeknek akarata tehát csak mint egyéni akaratok összessége jöhet számításba. A másik fele választott. De kik e választottak javarésze ? Ott találjuk az összes jegyzőket, szolgabirókat, földbirtokosok csemetéit, rokonságát, szóval oly elemeket, kiknek állásuk, helyzetükből kifolyó befolyásolás felülről részükről zokon se vehető. Arról pedig, hogy miféle módon jön létre ezek beválasztása, beszélni se kell. Röviden azt mondhatjuk tehát, hogy a törvényhatóságok állásfoglalása megrendelésre szóló munkája a kormány exponensének a hatalom köré csoportosuló néhány familiának, melyeknek értékét megfelelőképen redukálni is kell ott, hol az ország népe akaratáról beszélünk. Hátra volna még a véderőjavaslat. Ebben a kérdésben a t. cikkíró ur egy a beszédéből kikapott érvvel akarja letorkolni Justh Gyulát és bizonyítani a véderőreform helyes és jó voltát. Ugylátszik minden szavából, mikor ezzel foglalkozik, hogy mert Justh Gyulán és pártján neki, mint munkapártinak, ütnie kell mindenáron, üssön valami olyannal, amely érv a nem kellő alapossággal néző szemében, tán elegendőnek látszik arra, hogy a katonai létszám emeltessék. Azt mondja ugyanis a cikk, hogy Justh a véderőjavaslat ellen a világbéke eszméjét vetette fel s miután ez eszme — bármily szép is — ma még keresztül nem vihető, helyes az, ha a kormány törekszik a maga szerinti átkos javaslatát keresztül hajszolni. Megint csak oda jutottunk, miszerint ki kell jelenteni, hogy a cikkíró a mondottakat elferdítve adja le. Mert beszélt ugyan Justh a világbékéről * is, de azt sehol se mondta, hogy őt és pártját ennek eszméje vezeti akkor, midőn a véderőjavaslat ellen törekszik. Már pedig az érvnek kikapása a függetlenségi törekvések elítélésénél csak úgy lehetne nyomós, ha Justh az érvvel kapcsolatosan ezt mondta volna. Hanem igenis felhoz Justh a véderőreform ellen olyan érveket, melyek fontosságát nem lehet lekicsinyelnie senkinek, mely érvekkel szemben nem hajlandó már a cikk foglalkozni, mely érvek jórészének valóságát a múlt története s a legutóbb lejátszódó események már igazolták. Felhozott érveket, melyek mind n objektiv gondolkodó ember lelkében meg kell hogy érleljék azt a meggyőződést, miszerint mind annak, amit Ausztriának, a nagyhatalmi gőgnek adunk, ára van és ha minden ereje felhasználásával e nemzet nincs azon, hogy akkor, midőn áldozatkészségére apellálnak, — önállósága és függetlensége minél nagyobb kidomboritására törekedjék, úgy el fog pusztulni, el fog veszni, egyesek aulikus, gerinctelen volta miatt, azon az utón, melyet maga készített magának. Alkossuk meg a népparlamentet, terjesszük eléje a véderőjavaslatot, a létszám emelése kérdését és ha a nemzetnek minden befolyásolástól és hatalmi kényszertől mentes akarata, az általános, egyenlő és titkos választói jog alapján összeülő országgyűlés, akarni fogja azt, úgy boldoguljon vagy pusztuljon el véle a magyar. Azonban a jövő népparlamentje soha se fogja ezt a véderőreformot megfelelő biztosítékok, megfelelő ellenérték nélkül addig akarni, amig kulturális, gazdasági fejlődésünkben legalább is annyira nem jutottunk, hogy a nyugati hatalmas és velünk e tekintetben össze se hasonlítható nemzeteket meg nem közelítettük, mert az a parlament a népek millióinak boldogulására lesz hivatva s nem a kiváltságosak önös érdekeinek szolgálatára. Lupus. Apponyi Albert gróf üdvözlése. Hontvármegye törvényhatósága őszi közgyűlésén elhatározta, hogy Apponyi Albert grófot — abból az alkalomból, hogy amerikai nagy körútja alatt segített eloszlatni azt az Ausztriából terjesztett tévtant, mintha Magyarország Ausztria tartománya lenne és kidomborította önálló és független állami voltunkat s az amerikai magyarokat a hazához való hűségre intette — szívből üdvözli és ezt vele átiratban közli. A lembergi katonai kórház főorvosai a következőket jelentették : A Ferencz József keserüviz minden kellemetlen érzés nélkül idézi elő a székelést. A Ferencz József-vizet huzamosabb használat mellett is jól bírják a betegek és nem okoz gyengeséget az emésztőcsatornában, mint ez sok más hasonló hatású szernél tapasztalható. — Kapható gyógytárakban és füszerkereskedésekben. A Szétküldési-Igazgatóság Budapesten. A drágaság. A „Losonc és Vidéke“ legutóbbi számában a fenti cim alatt vezető-cikk jelent meg. Mivel azonban az abban foglaltak nyaktekert kijelentéseket tartalmaznak, kénytelenek vagyunk azokra válaszolni. Azzal kezdődik ez a kis furcsaság, hogy a drágaságnak szociális szempontból csakis kedvező következményei lehetnek, amennyiben minden intézmény és jelenségnél a legfontosabb az, hogy végeredményében az emberiség legnagyobb részének hasznára váljék s mert az ország lakosságának legnagyobb része földmivelőkből áll, a drágaság miatt nem kell keseregnünk, amennyiben ez a nyersterményeit jobban értékesíteni tudó földmi velőosztálynak hasznára van. Cikkíró végül kijelenti, hogy az nem baj, ha a mai középosztály a drágaság miatt létfeltételeiben megtámadva van, mert helyét a vagyonosodó parasztosztály fogja lassanként pótolni s a középosztály egyhamar rekonstruálva lesz oly elemekkel, akik pihent erővel és ésszel és jó anyagi viszonyok mellett lépnek ki majd az életbe. Ott kezdem, hol a cikkíró mondókáját bevégezte. Megjegyzem, hogy cikkírónak a mai középosztály — mint ő mondja — rekonstruálására vonatkozó elmefuttatására nehéz válaszolnom, minthogy nem vagyok egészen tisztában azzal, hogy mit is akar a cikkíró tulajdonképpen mondani. Azt hiszem, úgy gondolja a cikkíró, hogy a mai középosztályt cserélje fel a drágaság folytán a vagyonosodé földmivelő paraszt s a mai középosztály, miután a drágaság következtében már elpusztult, legyen fóldmivelő paraszt- Ennek azután szükségképenni következménye természetesen ismét az lenne, hogy az uj földmivelő osztály vagyonosodna s az uj középosztály pusztulna s igy hivatásukban és pusztulásukban az idők végtelenségéig folyton váltogatnék egymást. Jó szerencse azonban, hogy ezen elmefuttatás meg nem állhat. Mert hiszen akkor azt is állíthatnánk, hogy pl. egy óriási kolera-járvány, vagy egy irtó háború, melynek folytán az ország lakosságának egyharmad része kipusztul, szintén nagy áldás, mert az a pusztulás folytán előálló kedvezőbb kereseti viszonyok következtében a megmaradó kétharmad rész lakosságának, tehát az emberiség nagyobb részének hasznára válnék. Téves tehát, hogy az ország összes lakóinak, vagy a lakosság nagyobb részének vagyonosodását egyes osztályok, vagy a lakosság egy számszerint egy kisebb részének pusztulásába keressük, hanem elvitázhatatlan tényként felállitottt igazság az, hogy az általános jólét és boldogulás alapját az egyes osztályok és foglalkozási csoportok érdekei helyes összeegyeztetésében kell keresni. Elő kell segíteni az osztályérdeket addig, amig más osztálynak létérdekeit nem veszélyezteti, hanem azután álljon elő az államhatalom s minden rendelkezésére álló eszközeivel akadályozza meg a nem ezen osztályba tartozó állampolgárainak pusztulását. Van erre az államhatalomnak ezerféle eszköze. Ha majd egyszer valamikor jobb időkben megközelítjük az igazságos közteherviselés elvét (nem abszolút igazságról beszélek) ha majd a termőföld jövedelmének megadóztatása arányba kerül szellemi munka, vagy a föld jövedelmének hajoló egy másik furdált jövedelem a házbirtok jövedelem megadóztatásával, akkor az államkasszába igy befolyó százezrekre menő több et jövedelemből telni fog a hivatalnoki osztály koldus bérének javítására is s akkor ezen vagyonilag megerősödő hivatalnoki osztály a termelőnek vissza tudja adni azt, mit az állam adó címén tőle elvont, hogy — mondjuk — a hivatalnoki osztályt segítse. S mind a kettő boldogulni fog. Ha majdan az állami támogatással sűrűbben fognak füstölögni a gyárkémények, akkor a termelő is könyebben feldolgozhatja nyers terményeit s akkor a termelő is, a gyáros is, az iparos is s a munkás is boldogulni fog. S ha majd egyszer valamikor nagysokára megfogjuk érteni egymást s ha majd nem arról vezércikkezünk, hogy kinek, melyikünknek pusztulásán örvendezzünk, de ha majd ennek a szerencsétlen hazának összes polgárai, testvérei kezet szorítunk, hogy igy egymás boldogulását segítsük elő, hogy úgy válvetve verjük vissza mindannyiunk közös ellenségének ép arra irányuló szándékát, hogy az országot elsősorban koldusbotra kell juttatni, hogy aztán könnyebben rabigába hatjsa fejét, ha majd mindezt megfogjuk érteni, akkor,- talán akkor boldog lesz a magyar. Szabó Lajos.