Losonci Ujság, 1910 (5. évfolyam, 1-55. szám)

1910-03-17 / 11. szám

2. oldal. LOSONCI ÚJSÁG 1910. március 17.

volna, zökkenés, harc nélkül tértünk volna át a teljes gazdasági függetlenségre.

Justh ezt megakadályozta. Izgatta az embereket a pártban. Tiltakozott a Kossuth által felvetett eszme ellen, követelte a banknak I9ll-re való felállítását.

Kossuth féltette pártját a szakadástól, a maga jobb meggyőződését alárendelte a Justhénak. Lemondott eszméje megvalósításáról s a kiegyezéskor félszázalékos kvóta emelésbe egyezett a Justh által követelt bank formuláért.

Aki ismerte Bécset, az már akkor tudta, hogy a bankra vonatkozó kikötése mit sem ér, a bankot 1911-ben felállítani nem fogjuk, a félszázaléknak megfelelő milliókat hiába fizetjük.

Lehetett volna eredményt elérni a hatonai kérdéseknél. Ha Justh megtudta volna érteni, hogy a bank 1911-re úgy sem lesz meg, akkor a további küzdelemtől való elállás fejében ellehetett volna érni a katonai kérdések kedvező megoldását. Ehhez már minden megvolt, csak az a biztosítás, hogy a katonai kérdések kedvező megoldásával helyre áll a nyugalom. De Justhnak már nem kellett a nemzeti előrehaladás a katonai téren. A bank kérdéssel ketté szakította a függetlenségi pártot s megcsinálta — nem a bankot, hanem a Khuen-kormányt. Kossuth jogosnak tartotta a szövetséget azokkal a 67-esekkel, kikkel együtt küzdöttünk a nemzeti ellenállásban Justh hirdette a folyosón, népgyüléseken, hogy hazaáruló, ki ezekkel a 67-esekkel tart. Egyidejűleg ő vígan tárgyalt ti Lukácscsal s tiszteletreméltó naivsággal egyengette az utat a szabadelvű párt feltámadásához,

Volt egy pillanat, mikor még ‘lehetséges volt a nemzeti erők egyesítése, t. Ji. a Khuen-kormány megalakulása előtt. Az alkotmánypárt akkor mellőzve érezte magát, el volt keseredve; meg lehetett volna nyerni, ha Justh őszintén békülni akart volna. Justh ezt nem akarta.

Volt egy másik pillanat, mikor legalább a függetlenségi pártoknak kellett volna egységesen fellépniük, t. i. a Khuen-kormány bemutatkozásakor. Meg is történt volna De Justh egy ötödrendü kérdést nagy fontosságúvá fújt fel, utódja, a házelnök ellen vihart támasztott s igy megkímélte a Khuen-kormányt.

Ahová csak nézünk, azt tapasztaljuk, hogy mig az egyik ember, Kossuth épit lassan, de következetesen, addig a másik Justh vadul nekimegy a falnak; sokszor észre sem veszi, hogy az a saját falunk, mely még uj, gyenge, szétrombolható.

Azt látjuk, hogy az egyik, Justh, folyton hirdeti az elvhüséget, de egyúttal megakadályozza, hogy a másik, Kossuth csak valamit is alkothasson

A nemzetnek utóvégre is választania kell a kettő közt. — Döntenie kell, hogy a vezetők hirdessék-e az igéket, de ne valósítsanak meg semmit, vagy körültekintéssel, nyugodtan, de biztosan vezessék — előre a függetlenségi célok felé.

Meg kell határoznia a nemzetnek, hogy ki legyen a függetlenségi párt vezére : Justh-e vagy Kossuth.

Szabadságünnepünk lefolyása.

A szabadság emléknapját városunk közönsége ez évben a szokott lelkesedéssel és hazafiúi buzgalommal ünnepelte meg. A város képe már külsőleg is ünnepi szint öltött; középületeinken s az utcasorokon a nemzeti lobogók sürü egymásutánban minden házon ott díszelegtek. Sok üzlet kirakatában a nemzeti nagy napot jelző díszes nemzeti szinü dekorációk és sok helyen Kossuth Lajos arcképével, voltak láthatók.

A templomban ünnepi istentiszteletek, az iskolában hazafias ünnepélyek hirdették a szabadságnap évfordulójának beköszöntét.

Délután 4 óra után megindult az ünneplő közönség gyülekezése a városháza előtt. A különféle intézetek és területek zászlók alatt vonultak fel s a gyülekezés után megindult az óriási nagy sereg s zeneszó mellett a honvédemlék elé vonult. Itt már ezrekre menő tömeg várta az ünnepély kezdetét, amelyet az ág. ev. dalegylet a Hymnus éneklésével vezetett be.

Az ünnepi beszédét Wolf József ev. lelkész tartotta ; a lendületes és szónoki hévvel s a hazafiúi érzelem szent tüzével elmondott ünnepi beszéd a következő volt

„Az ismeretlen istennek.“

Az athéni piacon hajdan egy szobor állott Feltűnő érdekes szobor volt, nem művészi szépsége, nem szobrászati értéke, hanem a felirata miatt. Az volt rávésve: „Az ismeretlen istennek!“

Az athéni polgároknak volt egy szobruk az ismeretlen istennek ajánlva.

Nekünk is van szobrunk itt Losoncon. A hazafias lelkesedés állította fel, hogy nemzeti történelmünk egy dicső epizódját megörökitse. Nekünk is van egy oltárunk. A honfiúi kegyelet ide szokott gyűjteni bennünket minden március idusán, hogy bemutassuk előtte honszerelmünk hálaáldozatát. Nekünk is van egy szobrunk, amely fennen figyelmeztet bennünket, hogy

„Csak törpe nép felejthet ős nagyságot Csak elfajult kor hős elődöket,

A lelkes eljár ősi sirlakához Gyújt régi fénynél uj szövétneket.1

Eljöttünk ma is, hogy a régi fénynél meggyujtsuk az uj szövétneket, hogy ezt a mi szivünket, amelyet úgy megdermeszt a lángolást, lelkesedést agyongyötrő robotos élet — ismét lángra lobbantsa az ősök, a hősök hite. „Nekünk is van egy szobrunk, amelynek talapzatára mi is rávéshetnők, hogy: „Az ismeretlen istennek.“

Mert az a független Magyarország, amelyért ők küzdöttek, emlékét ez a szobor jelzi még mindég ösmeretlen valaki. Az a szabad hon, amelyért azok hevültek, akik ezt a szobrot felállították még mindég csak eszmény, idea. Az a nemzeti függetlenség, amely mindannyiunk szivét heviti még mindég csak egy „ismeretlen istenség,“ Nekünk losonci polgároknak is van egy szobrunk az „ismeretlen istennek“ ajánlva.

Pedig ki tudná számon venni azt a sok vért, amely oltárán lehullott. Ki tudná számon kérni azt a sok könnyet, amely érette lepergett. Nagy hőseink érette harcoltak, nagy gondolkodóink érette aggódtak, nagy énekeseink érette, ő róla énekeltek. A legszebb hősi tettet, a legszebb magyar nótát a szabadság géniusza sugalta. És mégis, van-e szabadság, van-e függetlenség, van-e szabad, független Magyarország ? Nincsen. Minden csak egy „ismeretlen istenség.“

Sose felejtem el azt a jelenetet életemből, amelyet Svájcban éltem át. Ott állottam a szabad Svájc egy nagyszerű emlékműve előtt. De, mert nem tudtam tisztán látni a szobor értelmét, megkérdeztem egy ott álló svájci polgártól, hogy mit jelképez az a szobor ? A svájci polgár önérzettel fordult felém, szemében a büszkeség tüze lobogott, amint mondotta : „Uram, ez a szobor azt jelképezi, hogy Svájc független és szabad.“

Nekem is volt egy vendégem itt Losoncon. Mikor meglátta ezt a szobrot a piactéren megkérdezte tőlem, hogy mit jelképez ez a szobor ? Nekem ez a kérdés a svájci polgár feleletét jutatta eszembe és pirulva mondtam : Ez a szobor azt jelképezi, hogy Magyarország független és szabad — lesz.

Igen — lesz. Ezt mondottam, ezt vallom ma is. Az a nemzet, amely ilyen hősöket tud felmutatni, mint Beniczky, Debrődi és hőstársai az a nemzet kell, hogy szabad legyen. Az a nemzet, amelynek életében olyan sok szomorú nagypénteki nap van, mint amilyet 1849-ben Losonc is megért, az a nemzet biztos lehet, hogy húsvéti örömnapja, a szabadságra való feltámadása is lészen. „Lesz még egyszer ünnep a világon“ !

Ezen a napon, március idusán egykor a szabadság első fuvalmától valósággal mámoros lett az egész Budapest, én úgy mondom az egész ifjú Magyarország. Van is valami hóditó az első tavaszi napokban, van is valami mámoritó az első ibolyák szemlélésében, van valami elbájoló, amikor legelőször látják szökni, repülni a tavasz hírnökét, a fecskét. Hogyne lett volna mámoros a nemzet, amikor láncok szakadtak, amikor a szó legelőször szállott szabadon, amikor legelőször foglalhatta szavakba a nemzet, hogy mit kíván ! Ne higyük azonban, hogy ez a nap csak az ujongó örömnek, csak a mámoros lelkesedések napja volt, mert ez a nap is a tett a cselekedet napja. Mikor én azt mondom, hogy Magyarország független és szabad lesz, azzal a meggyőződéssel vallom, mert tudom, hogy a magyar nemzet, a tett, a cselekedet nemzete. Mert az bizonyos, hogy a szabadságot kivárni kiböjtölni nem lehet. A szabadságot nem adják a múltért, a szabadságot a jelennek kell kivívnia. Ez egy óriási nagy igazság, amelyet minden nemzet története bizonyít. Azért oly feltűnő és érthetetlen az a sok panasz, amely Magyarországon az újságokban, a beszélgetésekben elhangzik e felett a téma felett, hogy pl. Ausztria ismét gátat emel a függetlenségi törekvéseknek, hogy a dinasztia ismét megtagadta a nemzet kívánalmát, hogy Ausztria ismét nem akar engedni. Mi van ezen panaszkodni való ? Hisz a szabadságot még soha sem adták ingyen, a függetlenséget még egy nemzet elé se vitték tálcán. Sőt még tovább megyek és azt mondom, hogy a függetlenséget nem csak kivárni, de kibeszélni se lehet. Aki a nemzeti függetlenséget azoktól a beszédektől várja, amelyek ilyenkor a nemzeti ünnepen, vagy a parlamentben napról-napra elhangzanak, az ugyan elvárhat a világ végéig. Én még egy nemzet történelméből se olvastam, hogy ez vagy az a nemzet azért lett független szabad nemzetté, mert parlamentjében szépen és sokat tudtak beszélni. A szabadságot nem ajándékozzák ma sem egy miniszter szép szemére, egy parlamenti szónok szép beszédére sem. A szabadságot nem a miniszterek csinálják, nem a képviselők szavazzák meg. A szabadságot a népnek, az egész nemzetnek kell ma is nem kivárni, de kivívni. A szabadságért tenni, cselekedni kell.

Gyönyörűséges szép napunk, március idusa, erre tanítasz bennünket! Erre lelkesít bennünket annak a hős Beniczkynek és társainak példája is. Ők a hazáért áldoztak, tettek, cselekedtek. Nekünk is. ha azt akarjuk, hogy Magyarország független és szabad legyen, tennünk és cselekednünk kell!

Más időket élünk, más csillagok járnak. Ma már, istennek hála, a kard még a hivatásos viselői oldalán is csak disz. Nem a használattól fényes, mint egykor a Beniczkyék idejében, hanem azért, mert kipucolták. Ma már a fegyver, bármilyen félelmes legyen is, bizonyos tekintetben csak játékszer, amellyel próbaháborut, hadgyakorlatokat rendeznek. Nem sokkal múlt egy esztendeje, amikor megtanulhattuk, hogy a háborút még azok sem találják óhajtandónak, akiknek evidens foglalkozásuk a háborúskodás volna. 1848-ban még a harangokból is ágyút öntöttek, még a kaszákból is kardot kovácsoltak. Most már hála istennek kezd fordítva lenni. A mi időnk jelszava a béke.

Béke! De nem a nyugalomnak, a tespedésnek, az elernyedésnek, hanem a munkának, a nemzetek egymás között való versengésének békéje. A béke jelszava alatt egy óriási harc folyik, szakadatlan versengés a felett, hogy ki legyen az első ? Csakhogy ebben a harcban nem kardok csapnak össze, de eszmék viaskodnak, nem ágyuk bömbölnek, de gyárkémények búgnak, nem fegyverek ropognak, de a kalapács, a munka eszközei verik fel a csendet. Amikor én ezt a harcot látom és az 1848-iki dicső múltat átgondolom, nem féltem a magyar nemzetet, a béke harcában sem. Az a nemzet, amely olyan bravúrral tudta a kardot kezelni, a kalapácsot is tudja majd forgatni. Az a nemzet, amely bátorságával, hősiességével annyiszor megfutamította az ellenséget, tud majd bátor lenni akkor is, amikor a vállalkozás nagyszerűségéről van szó. Az a nemzet, amely a harcnak annyi hősét termette meg, megfogja teremteni a béke, a munka hőseit is. Ezen a napon, március 15-én én nem tudok szkeptikus lenni, csak bízni, hinni, remélni. Meg vagyok győződve, hogy a magyar földmivesség, kézmivesség, kereskedelem, gyáripar bármilyen emberfeletti nehézségekkel, terhekkel kell megküzdenie, kivívja az első helyet a nemzetek szabadversenyében. Teher alatt növekszik a pálma, ezt tartja a közmondás is. A teher csak arra jó, hogy az ember még jobban neki feszítse erejét. A magyar óserős, a magyar energiát tönkretenni nem lehet. Teher alatt leszünk mi is nagygyá, növekszünk mi is a nagy nemzetek közé.

Ezt nem frásisképen, de szent meggyőződésből mondom. Nem csak az ünnepi hangulat benyomása alatt, hanem, mert ennek itt Losoncon kézzelfogható bizonyságait látom. Nem csak ebben a szoborban, melyet a hazafias lelkesedés állított fel, nem csak ebben az inpozáns ünnepségben, de azokban a felnyúló gyárkéményekben, abban a nekilendült ipari és kereskedelmi életben, amely Losoncon virul.

Hogy ne hinnék, hogy ne bíznék a jövőben, amikor úgy tűnik fel előttem, mintha csak Losonc a megifjult magyar nemzet, az ifjú Magyarország igazi symboluma lenne, aki mig annyi lelkesedéssel ünnepli harcos hőseit, addig a modern kor csatakiáltását a munkára, a versenyre szólitást is megérti. A múltak, a harcok hőseinek szobrot, a jelennek pedig gyárakat épit. Egykor a kardjával, ma pedig gyáripari termékeivel kezdi a külföldet is hóditgatni. Szóval, mikor én szemeimet a múltból a jövőbe emelem, mindinkább megerősödik lelkemben az a meggyőződés, hogy a független és szabiid Magyarorszag nem lesz mindig „ismeretlen istenség.“

El fog jönni az idő, talán már nincsen is olyan messze, mikor egy nálunk sokkalta bo’dogabD, szabadabb és függetleneob nemzedék fogja majd énekelni: „ Megbünhődte már e nép a múltat s jövendőt!“

Adja Isten, hogy úgy legyen.

A társasvacsora.

A Vigadó nagytermében megtartott társasvacsorára ezúttal is díszes társaság jött össze. Megszoktuk már, hogy ezen alkalommal a város hazafias közönségének nagy seregét lássuk együtt;