Losonci Ujság, 1910 (5. évfolyam, 1-55. szám)
1910-12-08 / 52. szám
2. oldal. LOSONCI UJSAO 1Q10. december 8. eljárása csak közérdeket szolgál s a választások alkalmával országunkban sajnosán közismert erkölcstelenségeket és törvénytiprásokat törekszik megszüntetni, a munkapártiak közül keveseknek jutott eszébe s igy igazán majdnem nem azok voltak a törvényt sértő emberek, kik etettek, itattak, vesztegettek, de azok, kik azt nekik zokon vették. Ezek tudatában természetesen nagy volt a mi meglepetésünk, midőn arról értesültünk, hogy nemcsak a mi választásunkból, de a füleki választásból kifolyólag is tétetett bűnvádi feljelentés egyesek ellen visszaélések miatt. Mig azonban a losonci választókerületben a vesztes függetlenségi párt volt az, ki a korrupciót jó szemmel nézni nem tudta, — addig a füleki a kerületben a győztes munkapárt részéről történt feljelentés, — a munkapárt részéről, mely bizonyára nem tudott megnyugodni abban, hogy az ellenzéki tisztességes harc sok ezreibe került. Mi a bűnt nemére s arra való tekintet nélkül, ki követte el, mindig üldöztük s üldözzük és nem is vesszük zokon a munkapártnak, hogy a füleki kerületben nem akarta tűrni a választási visszaéléseket. Csakhogy amig a losonci függetlenségi párt feljelentése, ha nem is teljes egészében, de jó részeiben alaposnak bizonyult, sőt annyi az egész vonalon igazolva van, hogy volt etetés, itatás faluszerte quantumsatis, addig a munkapártiak füleki feljelentését a legki sebb siker se koronázta, mert — amint értesültünk, — a kir. ügyész az eljárást bizonyítékok hijján a feljelentés összes pontjaira nézve megszüntette, megszüntette, mert még csak az se nyert belgazoíást, hogy bárki Ismeretlen egyén is visszaélést követett volna el a Keszler párt részéről. A Nemzeti Intézet ígér és cáfol. Mi hát az igazság? — Lapunk egyik előző számában cikket irtunk a Nógrádmegyei Nemzeti Intézetről. Bírálat alá vettük működését, mert azt tapasztaltuk, hogy ezen egyesület nem fejt ki olyan intenzív kulturális tevékenységet, mint aminőt egy ilyen nagy apparátussal s kellő anyagi erővel rendelkező közművelődési egyesülettől elvárhatnánk. Ezen nézetünknek támogatására mindjárt példával is szolgáltunk. Kohlener Barna a kálnói ev. egyház feiügye lője és Kalanda Gyula kálnói ev. lelkész évek óta igen dicséretreméltó, hazafias tevékenységet fejtenek Ki a kálnói egyház s közvetve a lakosság magyarosítása körül. Mint hazafias törekvéseik egyik szép eredményét, a magyar istentiszteletek rendszeresítését, melyet mintegy másfél évvel ezelőtt határozott el az egyház, — annak idején elismerőleg méltattuk is. Ugyanekkor dicsérettel emlékeztünk meg a Nemzeti Intézetről is, mert tudorqást szereztünk arról, hogy az egyesület közgyűlése a kálnói egyház hazafias törekvéseinek támogatására 150 darab magyar énekes könyvet szavazott meg. Örömünknek adtunk akkor kifejezést, mert azt láttuk, hogy a Nemzeti Intézet hivatása magaslatán áll és a magyar nemzeti kultúra szolgálatába szegődött egyháznak készséggel siet a támogatására. Legalább erről győzött meg bennünket az alábbi levél, amelyet Kohlener Barna ev. egyházfelügyelő annak idején szerkesztőségünkben bemutatott oly célból, hogy a Nemzeti Intézet kilátásba helyezett támogatásáról, mint a magyarosításra való törekvés egyik dicséretes tényéről, örvendetes tudomást vegyünk. A levél, melyet Wagner Sándor kir. tan., a Nemzeti Intézet helyi választmányának elnöke intézett Kohlener Barnához, még 1909. évi junius hó 15-én kelt s a következőképpen hangzik : Kedves Barátom! Örömmel értesitelek, hogy a Nemzeti Intézetünk közgyűlése a felügyeleted alatt álló kálnói egyház részére hazafias törekvések támogatására 150 drb énekes imakönyvet rendel meg, melyeknek mikénti felhasználását bölcsességedre bizva szivből üdvözöl és ölel Losonc, 1909. junius hó 15-én Wagner Sándor. A megígért támogatás azonban elmaradt, a kálnói ev. egyház egyetlen könyvet sem kapott. Méltán vehettük tehát bírálat alá a Nemzeti Intézetnek a kálnói ev. egyházzal szemben tanúsított elutasító magatartását s teljes joggal tehettünk szemrehányást a hazafias, magyarosodásra törekvő egyház negligálásáért. Amikor tehát az igazat irtuk meg, nem támadtuk a Nemzeti Intézetet, de legkevésbé annak vezetőségét. Személyi élű harcot sohasem indítunk, de viszont az igazság érdekében nem fogunk elpalástolni semmiféle mulasztást, bármily előkelő nevekkel legyen is az okszerű, vagy ok nélküli vonatkozásban. A közügyeknek önzetlen és tántoríthatatlan szolgálata van a zászlónkra Írva, az igazság által erősen vagyunk felvértezve: megszégyenüllen pattognak tehát le' rólunk az olyan goromba támadások, amilyenekben a Losonc és Vidéke és a Nógrádi és Honti Hiradó, a hatalmasoknak hízelkedő cikkei, részesítettek. A magyar Ehrlich neve BOROLIN Ezer és ezer ember hálairata tanúsítja, hogy e csoda háziszer a fertőtlenítő szerek királya. Nőknek, fét fiáknak legbiztosabb oltalmazója. Mindenütt kapható. Losonc és a könyvek. Carlyle azt mondta, hogy manapság a könyvtár az igazi egyetem. S igaza van, mert — de különben a könyvtár hasznos és szükséges voltának fejtegetésével nem akarjuk megsérteni a losonci közönséget. Azonban mit ér a kincs, amit, nem tudván róla, nem használhatunk ? 1 Mit ér, sőt számunkra létezik-e az ilyen egyetem, vagy könyvtár ?! És most rátérünk arra, amiről beszélni akarunk : Egész Magyarországon tudomásunk szerint valami négy városi könyvtár van, ezek egyike — értesítjük róla olvasóinkat— nálunk van, Losoncon, a városházán, földszinti folyosó, jobboldal. És a n. é. közönség hogy viselkedik ezzel szemben ? Ahelyett, hogy kapva-kapna az alkalmon s élne kedvező helyzetével, felé sem néz a könyvtárnak. Ez az, amit nem tudunk — és talán nem merünk — megmagyarázni magunknak. Miért, miért van ez a közömbösség, a könyveknek ez a meg nem becsülése ?! A könyvtár nagy és mind a régi, mind a modern szépirodalmi, sőt tudományos munkák értékesebbjei megtalálhatók benne. Ezenfelül a tagsági dij meglepően csekély. Hát miért van ez az érthetetlen közömbösség ?! Egy előkelő fővárosi napilapunk annakidején követelte, hogy több ily közkönyvtárat állítsanak fel. De vájjon érdemes-e ? Nem hiábavaló-e ? Ha másutt is igy pártolják az ilyesmit ? Vagy csak minálunk nem tudják megbecsülni a könyveket ?! Csak nálunk nem érzik a könyvek szükséges voltát ? Nálunk tudnak elélni könyvek nélkül ? A közönségünk már túl van azon a fokon, amikor szükséges az olvasás utján szerezhető művelődés, tudás és élvezet, — vagy még pláne el sem érte ezt a fokot ? Nálunk nem kell a szép és nem kell a tudás ? Nálunk, ahol annyi a munkás és más, a könyvre rászoruló ember ?! Megint hangoztassuk azt az agyonkoptatott frázist, amit, bár egy kis undorral már, elő-elő kell vennünk : hogy e magyarosítást végző (illetve végezhető) könyvtár a nemzetiségektől körülvett Losoncon: hazafias intézmény, nemzetiségi politika ?! Érthetetlen és szomorú dolog. Van egy iskolánk, egy egyetemünk, de nem látogatja senki. A közkönyvtár csak gyűjti, gyűjti a könyveket, nagy áldozatok árán megszerez majd’ minden értékesebb könyvet — hasztalan. Alig van egy-két olvasója. A pár hatos nem lehet akadály, — vagy fölöslegesnek érzik az olvasást ?! Úgy csakugyan fölösleges is a könyvtár, akkor érdemetlenek rá. Be kell csukni az iskolát, amelynek nincs látogatója. Szombat délután. Irta Kosztolányi Dezső. Szombat délután volt, de ez nem nagyon fontos a történetre. Az ég azonban aranysárga üvegkupolaként feszült szét és enyhe ibolyaillat párolgott a barna szobákban. Ez az a különösen világos és átlátszó szombat délután, mikor a szorgalmasabb diákok a nyitott ablakoknál vonalazzák meg füzeteiket egy szabad vasárnap délután ölömén, s a távol mezőkön kacagva, puffogva hangzik fel a méta lármája, mint valami eltévedt harangszó. Ebben a pillanatban még a szigorú arcú iskolaudvarnak is bolondos kedve támad s a nehéz homok ugrálni szeretne örömében, ha az a kenetes komolyság, amely ilyenkor szentelt olajként minden tárgyra ráömöl, meg nem tiltaná neki. Egy fiatalember nézett ki ilyen szombat délutánon második emeleti ablakából, amely egy hosszúkás, beláthatatlan végű szobának szállította a napsugarakat. Nagyot kortyintott a részegítő kék levegőből, azután kijebb dugta a fejét és rákönyökölt az ablakdeszkán heverő fekete posztóra. A ruhája is fekete volt és sápadt arca ebben a gyászos keretben csodásán szomorúnak látszott. De vájjon miért is volt ennyire bus? Nem tudta senki, még csak nem is sejtette. A szomszéd ablakban könyöklő leányok találgatták, de ők nem jöttek rá, ki lehet igazán ez a sápadt fekete fiú, ki naponta tisztán, elegánsan jön-mén, néha gyászkeretes leveleket kap, melyeket szótlanul tép össze és darabjait nyugodtan hajigálja le a járda kövezetére ? Vájjon távol halottja van-e, életunt világfi, vagy talán szerelmes is ? Nem mondjuk meg, hanem higyjék a legjobbat. A kis mellékutcán éppen ez ő ablaka alatt át fújt a virágszagu szellő s mintha csoda történt volna egyszerre az egész élet ragyogását mutatta meg a szűk kőbörtönök lakóinak. Kün a körút tölcséreim még télies vidámsággal kavargott a zaj, itt azonban a kocsisok már andalogva hajtottak, az udvarok kötelein színes ruhák lógtak és a kövek között szivárványszinüen, lustán csillogott a szappanos viz. Ide már megérkezett a tavasz Az ablakban könyökölő idegen tág tüdőkkel szívta magába s fürkésző szeme észrevette azt is, hogy néhány homályos ablaküveg mögött otromba cserépbögrében ibolya kéklett. Len egy szállítókocsi uj bútorokat hozott és a friss festékszag tavaszosan vegyült el a virágillattal és a zöld gályák életlehellő szagával. Nyelte ezt a selymes bársonyos levegőt és nem tudott betelni vele. Alatta ugrálva jártak az emberek, mintha őrültek lennének a napfénytől, a virágoktól, a lányoktól s egy percre ő is kiáltani szeretett volna, hogy minden csupa vér, csupa fortó, buja tavasz, csupa csók és lángoló seb legyen, de azért csak olyan szomorú maradt, mint eddig. Felvette vékony, fekete tavaszi kabátját és megindult kifelé. Nem nagyon sokat gondolkozott, merre menjen, hanem ment egyenesen és vakon, amerre inai vitték. Mindenki láthatta, hogy az ő esze most a lábaiban Volt. Roskatag, szomorú lassúsággal haladt, mint valami öreg émber és nem is tekintett maga körül. Ilyen révedezően járni csak a megcsalt szerelmesek szoktak, akiknek már nincs több vágyuk. Ez a szegény fiatalember is fáradtan hagyta maga mögött a várost, a házak egyre kissebbedtek, az utcák fogytak és ritkultak s egy lapos napfényes mező szélén már integetett a lassú hajlású temetődomb, a kálvária. Nem riadt vissza az enyészet komor színpadától, hanem nyugodtan ment előre. Az ázott tavaszi fák közül mosolygó kopott Krisztus oly szelíd volt, s a régi eső mosott szentképek mind ismerősként köszöntötték, bár tudta, hogy sohasem járt itt. Talán csak álmába kalandozhatott erre, de ebben sem volt bizonyos. Ment tehát előre, a sarjadzó puha lucskos földben, a virágos, domborodó földpupok közé. Távolban a szomorúság nemtője megfordított fáklyával á’lo t, a márvány-angyal zokogva borult egy oszlopkőre és a kis sírok mellett olcsó fakeresztek szomorkodtak. Szomorúan és hangtalanul nevetett, vállát vonta és suttogott. — Mindez ez olyan, mint egy áiom akárcsak egy szomorú, rejtelmes álom. Vájjon hol volt ? Bizonyára nem is tudta Mintegy alvajáró bámult maga köré s ment, ment előre a nedves, aranyos tavaszban. Ártatlan hangú csengettyűk csilingeltek. A halk szé ben borzasztó bánat futamai csuklottak meg s fenn a kék mennyboltban angyalok tört sírását lehetett hallani. Micsoda ünnep volt ? Micsoda emlékek tértek vissza ? Lehet, hogy a szomorúság ünnepe volt és a szerelem emlékei sírtak. Ez a szomorú idegen talán szerelmes volt egy gyönyörű szőke asszonyba s ezen a világos szombat délutánon annyira túlcsordult a szive, hogy nem bírva magával, idejött velünk. Az asszony bizonyára nehéz kávébarna bársonyruhát hord, komoly szőke haját tnár hátrasimitja, nedves szemeiben félve csillan fel az ősz s csak forró testén érzik még a tavasz lüktetése. Képzeljétek el e nőt, amint ezt a pelyhetlen állu fiút őrülten, éhesen csókolja selymes szobájában, ahol ijedten rezzennek össze a drága csecsebecsék s megmozdulnak a falon a komor velencei képek. Képzeljétek ei és talán megértitek ezt az érthetet-
