Losonci Ujság, 1910 (5. évfolyam, 1-55. szám)

1910-08-11 / 34. szám

V. évfolyam. 34. szám. Megjelenik minden csütörtökön. LOSOIIC, 1910 augusztus 11.

ELŐFIZETÉSI ARAK £B||| jÉjÉi Élj jiil ^ ^ S jÉÉI SZERKESZTOSEG :

HELYBEN: B |g3 if B H 'fIS M »É Bj 1® W,1. 'jß; Ä §§f ^|CS SM^. M? tSB Losonc, Kossuth L.-u. 69

Egész évre 8 kor. Fii. ■ B i |8 B M M MS iÉ* Í1R HP 91 ill $É lÉgj ■ H h?vá. aIaP »el1e.nl

Félévre 4 kor. fii. M j|||j |||j gj|| j||| jp| ||jp |||1 ||| n ^ gjjfg ||j| p|j H részét illető ^minden

íjS 3wl ÍÍIf ájéjj ßBs; frag )1||Í| Jjf|y j|||£ nemű pénzkiildemé-Községek, egyesületek, IflH áj^k VB EH| HH M8 «&1&1 i|ftp Steffi áJS^ BS&j .rrgj Jg|||j £©§2 J$9 »S nyék és a lap szétkiiltovábbá nógrádmegyei I|» Mi MB Bsk |M!j j|Bsj Bg»t Eg^j Saw BH Sffl Zfiff Wm Ma ftglj| Kjgáe Ml Jaja SS* gig désére vonatkozó feltanítók és körjegyzők ^B| B l|t«p Eäjjj Ijmj (Bm |h@ «jpg jfi|SS jraps pB sgV; pw£? flm SS s/ólalások intézendök.

egyesidete ta^jai reszén- i|§ :|||| gaBf gjjj lm |||g j||j& gtf|j jjjBjfl ||j|j ''X^ \^?j #j*j|| §||jg |B|j ||||j --------H

m

BI ^nB lBLdfjyÍ IS «Él ÜÜ fwlfrj^ÉP KJ

b M ■» üraL-JMl vétel ne°k ^ e ? a* ITi a d ó h ív a -I gyes szám ára 20 fii. ^SP^ljjeK5, |jjj|jjp aB& 1^0/ falban.

A LOSONCI VÁLASZTÓKERÜLET FÜGGETLENSÉGI ÉS 48-AS PÁRTJÁNAK HIVATALOS KÖZLÖNYE.

Sérelmeink,

Losonc városa az utolsó két évtized alatt rohamosan, amerikai lépésekkel tör előre a haladás utján. A gyors fejlődés tekintetében felveheti a versenyt bármely felsőmagyarországi várossal. Ipara, kereskedelme olyan hatalmassá tette forgalmát, hogy a máshol csendes mindennapi életet, nálunk az állandóan élénk üzleti forgalom teszi változatossá.

Ez az élénk ipari s kereskedelmi élet, természetszerűleg óriási vasúti forgalmat is jelent. Mert Losonc nemcsak a közel vidéknek vált kereskedelmi gócpontjává, hanem üzleti összeköttetéseinek szálai az egész országba, sőt a messze külföldre, még az idegen világrészekbe is kinyúlnak,

És most, ha mindezeket figyelembe vesszük, mélyen elszomorít bannünket a m. kir. kereskedelmi miniszternek a városhoz érkezett leirata, amely tudtunkra adja, hogy a losonci vasúti állomásnak a kibővítése, a forgalomhoz mért megnagyobbitása, ismét csak a jövő zenéje.

A miniszter elismeri, hogy a losonci vasúti állomás forgalma, a most meglévő berendezéssel le nem bonyolítható. Tehát ezzel elismeri azt is, hogy az üzleti világ a vasúti állomás szomorú állapota miatt, kénytelen károkat, jelentékeny vesztességeket szenvedni.

És ha most hozzá vesszük a különféle vasúti mizériákat, a sokszor beálló waggon hiányt, torlódásokat stb. és a magas tarifát, — akkor meg kell állapítanunk, hogy

a mi kereskedelmi és ipari fejlődésünknek legelső ütközőpontja a losonci vasúti állomás.

Kérdjük már most: nem elsőrendű állami érdek-e, egy lüktető kereskedelmi és ipari életű város közgazdasági fejlődését elősegíteni, fejlődésének szabad folyást engedni ? Nem kötelessége-e az államnak, hogy egy olyan városnak, amely az államnak annyi adót és jövedelmet biztosit (lásd a szeszgyárakat) a termelőképességét, szállítási készségét minden rendelkezésére álló eszközzel előmozdítani ?

Az államnak a saját érdekében fekszik, hogy ott ahol pezsgő közgazdasági életet fedez fel, azt a várost felkarolja, annak fejlődését biztosítsa s haladásának útját egyengesse. De ugylátszik, Losoncot még nem fedezte fel a magas kormány. — Nos hát fedeztessük fel mi sajátmagunkat!

Losonc városának egyik legelső érdeke az, hogy azok az iparcikkek, amelyeket hatalmas gyáriparunk termel, azok a nyerstermények, amelyeknek itt forgalmas piacot teremtettünk: akadálytalanul eljuthassanak oda, ahová a szállítók üzleti összeköttetéseinél fogva eljutniok kell. — Mert ha ezen érdekünket nem tudjuk kellőképen megvédeni, akkor hiába van nálunk pezsgő közgazdasági élet, hiába a fejlődés, hiába a sok gyáralapitás: a rossz közlekedési viszonyok olyan károkat okozhatnak, amelyek az egyes vállalatoknak rentabilitását is megingathatják.

Meg kell tehát védeni érdekeinket. Álljon össze Losonc város iparos és kereskedő eleme s emelje fel szavát. De olyan hangosan, hogy azt meghallja a magas kormány is. Nyújtsunk be memorandumot s

tárjuk fel panaszainkat s akkor talán odafent is felismerik majd Losonc város közgazdasági értékét s orvosolni fogják súlyos sérelmeinket.

Krónika.

„Évforduló.“ A Losonc és Vidéke kákán is csomót kereső szerkesztője már megint belekapaszkodik múlt számunkban megjelent egyik cikkünkbe. Mi a közönséget Petőfi meg nem értésével és többek közt avval vádoltuk, hogy nem ápolja emlékét s nem ünnepli eléggé. A Losonc és Vidéke cáfolni igyekszik állításainkat (megfeledkezve róla, hogy három fecske nem csinál tavaszt), még pedig két koszorú és egy énekszám fölemlitésével. Azonban e cáfolatocska éppen a mi állításainkat erősiti. T. i. elárulja azt, hogy szerzője szerint elegendő a Petőfi méltó ünnepléséhez két koszorú és egy ének. S éppen az ilyen gondolkodás az, amit a közönségnél is megróttunk, műveletlennek, kicsinyesnek, barbárnak és rútnak neveztünk. Az ilyen gondolkodás az, amely felbőszít, mert kirí belőle a legmagasztosabb költészet meg nem értése, rut és hálátlan meg nem becsülése, mert kiri belőle az, hogy szerzője szerint minden tartozásunkat leróttuk Petőfivel szemben (tetszik tudni szerkesztő ur, hogy ki nekünk Petőfi ?) két koszorúval és egy énekléssel. S éppen, mert igy gondolkodik a közönség, ma is, az Ön nagyrabecsült cikke után is bátorkodunk a régi véleményünkön lenni, bátorkodunk egyetérteni a Petőfi-társaság elnökével, Hercegh Ferenccel, aki szerint szintén keveset foglalkozunk a mi nagy poétánkkal, nem becsüljük meg őt eléggé és elégnek tartjuk az ünneplésére — a két koszorút s egy éneket.

Azért irtuk múltkori cikkünket is, mert tudtuk, hogy a műveletlen közönség igy gondolkodik.

Helyesebben : a műveletlen közönség gondolkodik igy, ó mélyen tisztelt szerkesztő ur 1...

K A.

Egy leánynak.

Hideg papir . . . nincs erőm dalt önteni belé Ha a mesekorban élnénk, s én odaállnék Kastélyod ablaka elé,

Ha te királykisasszony lennél s én nagy ur, Szép szőke királyleányka lennél És éh egy lantot jól kezelő troubadur

A hold sütne ... a csillagok is ragyognának, S valahol messze egy pókhálós toronyóra Ütései konganának,

Éj lenne . . . igazi mesebeli éjjel,

Te ablakodba könyökölnél S hallgatnád zenémet gyönyörködve, kéjjel

Az esti levegő az mámorteli lenne,

Csönd honolna mindenütt az éjben,

Csak a mandolinom pengne,

Akkor tudnék valamit mondani neked,

Amit itt, eme hideg papíron Nem tudok megírni, avagy tán nem lehet?

Nem tudom . . . hagyjuk a dalt . . . majd máskor talán, Tán majd egyszer a Meseországban,

Hol troubadur leszek és te — királyleány

Szász Menyhért.

Hogy csináltak újságot a XVIII. században.

Közli Sztudinka Ferenc a Magy. Ipartörténet szerkesztője.

Az újságírás története kezdetével igen régi időkre megy ugyan vissza, hiszen már a rómaiknak megvoltak az Acta divináik, mindazonáltal a sajtó modern fejlődése tulajdonképen a forradalmi időszakkal kezdődik és még a XVIII-ik században is az újságírás gyermekkorát élte. Egyes fenkölt szellemek, mint Nagy Fiigyes, már akkor megértették az újságok jelentőségét és azt vallották, hogy nem kell ezeket zaklatni, de általában véve mégis az újságoknak küzdeniök kellett fennállásukért és emiatt igen szegényes, olykor furcsa viszonyok között tengődtek. Különösen Franciaországban volt ez igy, ahol az ancien régime abszolutizmusa nem kedvelte a publicitást. Szükségből eltűrt egynéhány nyomtatott újságot, de mivel ezek a legszorgosabb ellenőrzés alatt állottak természetesen épp azt nem közölhették, amit a közönség a leginkább szeretett volna megtudni. És igy keletkezett Franciaországban a kormány által tiltva és üldöztetve egy földalatti sajtó : a kézírásos újságok, amelyek kulturténeti szempontból sok tekintetben érdekesek.

Egy szellemes francia iró „Figaro et ses devanciers“ cimü nemrég megjelent munkájában behatóan foglalkozik e kézírásos újságokkal és aki ezt a könyvet olvassa, csodálkozva látja, hogy ennek a sajátságos sajtónak szerkesztőségi üzemében majdnem minden megvan abból, amit egy modern szerkesztőségben találunk.

Az ancien régime társasága mohón vágyott tudni, hogy „mi történik“. Hogy a Párisban lakók vidéki barátaikhoz és rokonaikhoz intézett leveleikben közölték a napi újdonságokat, az amolyan természetes társadalmi kötelezettség volt és ennek a kötelezettségnek köszönhetik Sévigné asszonynak és irodalmi társai és társnőinek a levelei érdekes és értékes adatkincsüket. Az ilyen leveleket azonban akkor nem tették az asztalfiába, hanem amikor a barátok és barátnők együtt voltak a kandalló körül, felolvasták és kommentálták. így már ezek a levelek is kezdetleges újságok voltak. Egyes családok az ilyen levélváltásokat a maguk használatára rendszeresítették és a levélírók gyakran már becsvágyból is arra igyekeztek, hogy minél több és értékesebb információt szerezzenek be.

Egy lépés kellett csak hozzá — és akadtak emberek, akik hivatásként űzték, hogy híreket gyűjtsenek és ezeket közvetítsék azoknak, akik ezekre kiváncsiak voltak. Ezek voltak a „nouvellisták“ : a régi Franciaország klasszikus újságírói. A „Nouvelles á la main“ — igy nevezték újságjaikat, kézírással voltak irva és sokszorosítva és ily formában juttatták el a megrendelőkhöz. Igaz, hogy ez is meg volt tiltva, de ennek ellenére a „Nouvelles á la main“ csakhamar oly keresettekké váltak, hogy e vállalkozások egyre szaporodtak. Már az 1609. évből létezik egy ilyen újságnak versekben irt prospektusa, amely mindenféléről igér híradást, maga a legrégibb példány azonban 1645-ből való. Azóta a „Nouvelles á la main“ egyre nagyobb befolyásra tesznek szert Franciaországban, de a külföldön is és valóságos szervezetté formálódtak. Megtörtént, hogy több nouvellista szövetkezett egy közös vállalat megindítására és ime már megtaláltuk a modern lapkiadás első kezdeteit. Számos ilyen szövetkezeti szerkesztőséget imák le a fentebb érintett munkában. A szerkesztők működése „bureaux“-k szerint oszlott meg. Az egésznek az élén állott a „Chef de nouvelles“, mellette volt a titkár, aki gondoskodott a sokszorosításról és az adminisztratív ügyeket kezelte. Egy Du bee nevű ilyen szerkesztőségi titkár, akit d’Abrieux lovag főszerkesztő szerződtetett 1774. január 7-ikén, a jövedelmek egyhatod részét kapta fizetésül, amiből azonban még bizonyos költségeket kellett fizetnie. A munkatársak felsőbb- és alsóbbrendüek voltak. Utóbbiakat „nouvellistes á la bouche“-nak nevezték, mert a nyilvános helyeken a Palais Royalban, a Touilleriákban járkáltak és azokat a híreket hozták, amelyeket ott hallottak. A nouvelliste á la main már felsőbbrendü iró volt a nagyurak cselédsége. A portás, a lakáj, a szobalány ezek mind láttak és hallottak a Nouvelles á la main ’számára. Ámde maguk a reporterek is