Losonci Ujság, 1910 (5. évfolyam, 1-55. szám)

1910-06-16 / 26. szám

2. oldal LOSONCI ÚJSÁG 1910. junius 16.

annak kijelentésére, hogy ezen távirat a pártvezetőség tudtán kívül és akarata ellenére küldetett Rohonyi Gyulának. Ki küldötte a táviratot, úgy a pártvezetőség előtt, mint előttünk ismeretlen ; párttag alig lehet, mert eljárása a végrehajtóbizottság határozatával ellentétben áll.

— A mandátum vivő küldöttség. A losonci munkapárt győzelmi örömébe egy kis üröm is belévegyült. Ezt a keserűséget pedig éppen főbüszkeségük, a losonci mandátum hozta meg nekik. Rohonyi államtitkár ugyanis, nagyon hűvösen fogadta f. hó 9-én a losonci munkapárt mandátumvivő küldöttségét. E találkozásból egyáltalán nem sugárzott ki a képviselő és választói között szokásos melegség. És ezt meg is tudjuk érteni. Rohonyi Gyula igazságügyi államtitkári méltóságával nem fér össze, sőt államférfim büszkeségét sérti is, a losonci mandátumának megszerzési módja. Az ő jóérzésével és providenciális tehetségével előre látta, hogy a peticionális eljárás folyamán olyan sok tisztátlan dolog fog felszínre kerülni, amelytől egy törvénytisztelő és talpig kifogástalan államférfiunak messzire kell állania.

Még egy másik fiaskó is érte a munkapárti küldöttséget. Gyenge jogcímen ugyan, de jogot formáltak ahhoz, hogy mint szomszéd törvényhatóság (?) — barátkozni menjenek Serényi Béla földmivelésügyi miniszterhez is. Serényi gróf aztán valósaggal bebizonyította, hogy ő a szomszéd törvényhatóság területén lakik s nagyon jól ismeri Nógrádvármegyének, különösen a losonci kerület munkapárti vezető embereinek, a vármegye közbékéje ellen irányuló visszás törekvéseit.

A jó munkapártiak lesújtva hallgatták a miniszter megleckéztető szavait, aki intette őket, hogy ne alarmirozzák a vármegyét a saját maguk által falra festett ördöggel, mert ő tudja, — úgy mond, — hogy Nógrádvármegyében a béke a legbiztosabb bázisokon : a magyar és tót ajkú lakosság hazafias érzésén nyugszik. Ezt a békét azonban ápolni kell s a haza érdekét fölébe kell helyezni az egyesek érdekeinek.

Azután a küldöttség még gróf Khuen-Héderváry miniszterelnököt is felkereste, aki az ő szokott diplomatikus udvariasságával és mosolyával fogadta a tisztelgőket. Megígérte, hogy résztvesz a Vadászkürt-szállóbeli banketten, azonban még sem ment el. A miniszterelnöknek ugyanis olyan jó napja volt, hogy Serényi gróffal egyetemben a Hungária szálló éttermében reggeli 6 óráig hallgatta a Radics Béla muzsikáját s maga helyett csak egy min. osztálytanácsost küldött a losonciak bankettjére.

— Főszolgabíró választás A Scitovszky Béla képviselővé választása folytán megüresedett rétsági főszolgabírói állás elnyerése végett megindult már megyeszerte a kilincselés. Ismerjük már a múltból is a közigazgatási állások betöltésének módozatát és feltételeit. A feltétel: a születés, a rang, a dzsentrihez való hozzátartozandóság s a jó cimboraság az u. n. előkelő körökkel; a módozat pedig: a jogtalan aspirációknak magas protekciók által való érvényesülése. — Most is szinte nevetséges kapaszkodást látunk a főszolgabiróság felé. Baross József, aki az egész vármegyei statusban az utolsó előtti helyet tölti be s szolgálati ideje a minimális, — mégis főbíró szeretne lenni s megnyugvássá' tudná venni ő is, a papája is és az egész rokonsága, hogy a kezdő ifjonc miatt, régi, gyakorlott és jelentékeny szolgálati időt eltöltött vármegyei tisztviselők, tb. főszolgabirák pretereáltassanak — Reméljük azonban, hogy a törvényhatósági bizottság tagjait ezúttal nem fogja a lábáról levenni egy-egy „magas“ helyről eredő válveregetés és nyájas mosoly s lelkiismeretük szavára fognak hallgatni annakidején, amidőn a főszolgabíró választásra kerül a sor.

Vállalkozói kedv és a tőke.

Maculay, a neves angol történeiiró mondotta, hogy valamely ország közgazdasági viszonyainak fejlődése egyenes arányban áll, a vállalkozói kedv és az ország tőkeviszonyaival.

Vagyis ezzel azt akarta mondani, hogy amely országban vállalkozói kedv van s ugyanott a kellő tőke is rendelkezésre áll, ott a közgazdasági élet virágzik, annak az országnak az előrehaladása biztosítottnak látszik s a fejlődés utján halad.

Ha azonban e két tényezőből bármelyik hiányzik, ha tehát vagy a vállalkozói kedv, vagy pedig a szükséges tőke hiányzik, ez esetben a közgazdasági fejlődést hiába várjuk. Stagnácio áll be a legjobb esetben, vagyis a dolgok megmaradnak régi helyükön s a stagnáció nem egyéb, mint visszafejlődés, mely természeténél fogva káros hatású az illető országra.

A vállalkozói kedv tehát egyedül nem elégséges ahhoz, hogy sikert és előrehaladást hozzon azok részére, kik vállalkozásukkal nem létező dolgok megteremtését célozzák. Tőkeerős országokban a vállalkozói kedv teret talál a sikeres működésre. Az olyan országokban azonban, mint aminő a miénk is, ahol úgyszólván majd minden vállalatunk idegen ország tőkéjével dolgozik és annak adóz, az ilyen országokban még az a vállalat is kétes kimenetelű, melynek pedig minden előfeltétele megvolna a sikerre.

S vájjon miért lehetséges, hogy olyan kisebb ország, mint aminő Belgium, esetleg Hollandia, de sőt Angolországot sem véve ki, hatalmas gazdagságra tehettek szert, inig az ilyen erős és törekvő nemzet, mint aminó a magyarság, nem

tehát magában, hogy csendesen s lehetőleg pirulás nélkül tűrni fog.

E közben a szomszédos szakaszokból más katonák jöttek a kocsi ajtajához, hogy tanúi legyenek a látványosságnak.

Hát csak nem akar mozdulni a polgárnő ?

De nem ám, öregem!

Hm ! Nem csoda ! Egy akkora darab nem gurul olyan könnyen.

— Már most mit tegyünk ?

— Tudjátok mit? Énekeljetek neki.

— Mondasz valamit.

— Énekeljétek el neki „A kapitány feleségé “-t.

— A „Mamselle Lise“-t

— Az „Akasztott leány“-t

Z. asszony megijedt. Szemrehányó tekintettel körültekintett üldözőin, aztán sápadtan igy szólt:

—- Szomorú dolog, hogy francia katonák igy viselkednek egy nővel szemben.

Ám ez előkelő kijelentésnek nem volt meg a várt hatása. Hangos röhej támadt és kórusban kiálltam kezdtek :

— Emeljük vállainkra a honleányt!

— Éljen a hadsereg!

Z. asszony azon a ponton volt, hogy feladja a küzdelmet és elhagyja a kocsit. Ám e percben felhangzott kívülről a kiáltás:

— Beszállni 1 Beszállni !

Egy pillanatig csend támadt. Aztán egy fickó elővette kicsiny rosszszagu pipáját és kijelentette :

— Most pipázni fogok!

Z. asszony tiltakozott:

— Megtiltom önöknek, hogy dohányozzanak ! Tudom az önök ezredének számát.

A fickó csendes mosölylyal megtömte pipáját. Egyéb pipák is előkerültek a zsebekből.

— Szavamra mondom, hogy mihelyt egyikük rágyújt, meghúzom a vészféket.

S hogy nagyobb súlyt adjon szavainak, kinyújtotta karját a fogantyú felé.

A heves taglejtéstől szétnyílott a boleroja és mellén egy másodpercre láthatóvá vállt a zöld selyemmel bevont, pirossal szegélyezett gomb.

A hatás megsemmisítő volt.

A legközelebb álló katona elsápadt s félhangon, de úgy, hogy valamennyien meghallhatták, odasugta szomszédjának :

— Katonai érdemrendje van-e, vagy a becsületrend keresztje ?

— Ejhaj ! Mindenképpen jól jártunk !

A bolero bezárult és ismét elfödte a jelvényt. A katonák nyugtalan tekintete, melylyel egymást nézték, azt látszott kérdezni:

— Mit tegyünk most?

Szemükelőtt egy homályos látvány körvonalai kezdettek kibontakozni. Egy dombon, melyet feldúlt az ellenséges ágyúgolyó, egy sor ezred állott és állta a poroszok rohamát. A tiszt, aki a lobogót tartotta, elesett. Egy másik odarohant, hogy elkapja a szent, jelvényt de ezt már útközben elérte a sorsa. Ugyanígy járt egy harmadik. Ekkor odarohant az ezred markotányosnője, felkapta a lobogót és a golyózápor közepette azt magasra emelte. Kürtszó. A színhely megváltozik. A kaszárnya udvara. A zászlóaljak teljes díszben állnak. Felhangzik a vezényszó. Tisztelegj ! Dobpergés. A zene megszólal, a zászlót meghajtják. A ezred elvonul a csapat előtt és jobbján szintén lovon, mellén a kitüntetés jelvényével a markotányosnő halad. S a menet végén, szuronyok közt, meg hasított ruhában, hajdonfőt tiz szerencsétlen fickó halad . . . ők . . . valamennyien érettek a börtönre és a kurtavasra . . .

A katonák homlokán verejték gyöngyözött.

Ettől kezdve Z. asszony utitársai halotti némaságban ültek,

Mikor a vonat megállt, tiszteletteljesen utat nyitottak. Z. asszony ügyet sem vetett rájuk s nevetve egy rája várakozó békés polgár karjaiba sietett.

képes zöldágra vergődni s nem tudja elérni azt a célt, hogy a sajátjából gazdálkodjék, a maga tőkéjével financirozza vállalatait ?!

Igen sok okunk van a mentegetődzésre. Igen sok mentséget találhatunk szegénységünkre. S ha a mentségek, egyben előre vinnénk szomorú sorsunkat, akkor talán egyetlen szót sem vesztegetnénk erre a fontos kérdésre, mely egész jövendő fejlődésünk szomorú perspectiváját tárja szemeink elé.

A legelső és legfontosabb ok, történetünkben rejlik. A magyar nemzet volt mindenkor a nyugoti Európa védőbástyája. S ez a kifejezés nem a konvencionális frázisok csoportjából való, hanem a való tényállást fedik. Török tatár dúló hordáit mi magyarok téritettük el pusztító útjukból. Mi állottunk elébök s miközben egyik kezünkben folytonosan a védő kardot tartottuk csak, a másik szabad kezünkkel működhettünk jólétünk, kultúránk, fejlődésünk előrehaladásán.

S ez az egyetlen ok, mely majd 700 esztendeig tartott, már elegendő volna magyarázatul arra a körülményre, miért maradtunk mi annyira hátra a nemzetek versenyében s miért kell bámulnunk azt, amink ezek dacára mégis megvan.

Azalatt mig a magyar nemzet ezektől a rabló hordáktól szabadította meg Európa többi országait. Azalatt azok, senkitől sem háborgatva munkálkodhattak jólétük előmozdításán. Az ipar és kereskedelem, a gyarmatok szerzése nem volt nehéz azokban az időkben sem, de fizikai idő szükségeltetett hozzá. Mi erre nem értünk reá sohasem, mert mindenkor a határainkon ólálkodó ellenség sakkban tartásával voltunk elfoglalva. S már a régi latin közmondás is azt tartja : „Inter arma silent musae.' A fegyverzajban hallgatnak a múzsák. De nem csak a múzsák hallgatnak el a csatazajban, nem csak a művészetek látják kárát a háborúskodásnak. Hanem a tőkék is elfogynak s újak nem termődnek ezekben a kritikus időkben.

Van azután egy másik okunk is, melyek akkor merültek fel, mikor külső ellenség nem támadta határainkat. S ezek azok a pártoskodások, belviszályok, melyek gyöngítették a magyar nemzet teremtő erejét. Az egymást megérteni nem tudás, sőt ami még több, nem akarás, nagyobb károkat okozott azokban az időkben, mint egyegy véres ütközet.

S végül egy hatalmas érv szolgál szegénységünk mellett, ez az idegen királyok uralma felettünk. A nein magyar házból származott királyok, kiknek széke mindenkor Becsben foglalt helyet, nem ismerték és talán nem is szerették a magyar nemzetet. Ezeknek nem állott érdekében, hogy az idegen ország népét gazdagítsák erejükkel, tőkéjükkel, hogy az ő vállalkozásaikat támogassák, segítsék az emberi ókorszakban való tehetetlenségükben.

S igy mig az osztrák örökös tartomány lakosai, kincsben, gazdagságban, teremtő erőben gyarapodtak, addig a mi szegény, elhagyatott országunk, mindenkor annak gyarmatául szolgált, ahol termékeiket, lett légyen az még olyan selejtes is, mindenkor jó felvevő piacot kínált.

S igy jutunk végre ahhoz a konklúzióhoz, hogy nálunk a közgazdasági előrehaladásnak csupán egyik feltétele van meg : a vállalkozói kedv. A szükséges tőkét, ha úgy lehetséges —- idegenektől kérjük kö csőn, kik ezért a szívességért azután, rendszerint a vállalat bérét is lenyúzzák s igy tervszerüleg és előreláthatóan tönkre is teszik.

Tőkét kell gyűjtenünk tehát, tőkét, melyben egyedül rejlik az erő, tőkét, hogy kiküszöbölhessük a mostani lehetetlen helyzetet, hogy ezer esztendő óta vagyunk, fizető vazalus állama az idegeneknek.

Ha majd a kellő tőke, saját erőnkből kínálkozik részünkre, ha majd mindig meg lesz a jó vállalkozások részére az, ami elengedhetetlen kelléke a sikernek, a kellő tőke, akkor, de csakis akkor beszélhetünk az ország közgazdasági fellendüléséről, de addig nem.

Színészet.

Kedden Bertoud Pierre „Találkozás“ c színmüvét játszották színészeink, feltűnően kis közönség előtt. Maga a darab vértelen, vontatott meséjü, hatástalan fél-modern munka, melyből azonban jobb darabot is lehetett volna csinálni; a rendezőnek, Ladányinak, az unalmas hosszú 1. felvonást meg kellett volna rövidítenie. Egyáltalában az egész előadásba nem tudtak drámai vért önteni, bár a kevés szereplő általában majdnem mind elég jó alakítást nyújtott; külön is meg kell említeni Ladányit, Halasi Mariskát, Magast és Fekete Rózsit.

Szerdán délután a tanuló ifjúság részére, Szigligeti „Liiiomfi“ c. bohózatát játszották. Majd