Losonci Ujság, 1910 (5. évfolyam, 1-55. szám)
1910-04-07 / 14. szám
ELŐFIZETÉSI ARAK jKBjk JHBk áHHB B ÉK jBB §* fH Üi íSl BUB j||i fflNB SZERKESZTOSEGi nunup ü ív ip “ I Uli I Ilii II 5k-- L.UUUI1UI UUUflBBJ asaransaas Egye. szám ára ^ ^ ^ P A LOSONCI VÁLASZTÓKERÜLET FÜGGETLENSÉGI ÉS 48-AS PÁRTJÁNAK HIVATALOS KÖZLÖNYE. V. évfolyam. 14. szám. Megjelenik minden csütörtökön. LOSOIIC, 1910 április 7. A nemzeti munkapártról. E hó 31-én alakult meg Losoncon a nemzeti munkapárt. Nemzeti munka: nagyon szép cim, de az uj kormánypártiak ezt a szép ciniet csak cégérül használják. Fennen hirdetik, hogy a frázisok politikája ellen indítanak harcot, pedig náluk már a pártnak az elnevezése is frázis. Vájjon mi az a munka, amelynek elvégzésére ők híveket akarnak toborozni ? Hát nemzeti munka-e az ő munkájuk ! Vagy van-e ennek a pártnak egyáltalában valamiféle programmja ? Az országnak már több városában halottá hangját Tisza István gróf a nemzeti munkapárt érdekében. Azonban reális programmot, munkaprogrammot, tőle sem, mástól sem és itt Losoncon sem hallottunk. Hát teljesiti-e ez a párt a nemzet jogos kívánságait ? — Nem. Nyíltan bevallja, hogy sem az önálló bankot, sem a külön vámterületet nem óhajtja. A katonai követeléseket illetőleg deferál az uralkodó vétója előtt: ezt is nyíltan hirdeti. Csinál hatalmas magyar ipart ? Nem. Előmozdítja intézményesen a nép anyagi erősödését, a nemzet vagyonosodását? Nem. Felépíti a magyar nemzeti állam épületét, megoldja a nemzetiségi kérdést? Nem, mert hisz kedvezményeket ad a nemzetiségeknek. Kiterjeszti a népjogokat, erősiti a nemzeti demokráciát ? Nem, hiszen a legaktuálisabb kérdésben, a választójog kérdésében, még csak programja sincs. Mi hát az a nemzeti munka, uraim, amelynek munkásaiul Önök beszegődtek. Megmondja Tisza István : a király és nemzet közötti összhang megteremtése : ez az uj párt egyetlen programja. De nem úgy akarják ezt az összhangot megteremteni, hogy a nemzet jogos kívánságait teljesítse az uralkodó, hanem lemondással, az uralkodói akarat előtti meghajlással, az összes nemzeti követelések félretételével. Akkor hirdetik Önök a nemzet és királya közötti összhangot, amikor koronánk örököse Luegert, a magyarság legnagyobb ellenségét követendő példaképen állítja népe elé: azt az embert, aki még végrendeletében is szitkokat szórt a magyar nemzetre. Mi sem vagyunk forradalmárok, mi is hirdetjük a megértés politikáját nemzet és királya között, dolgozni akarunk mi is nemzetünk javára, de nem lemondás árán, nem elveink feladása árán. Önök, uraim, lecsapnak az elernyedt nemzetre, melyet az elmúlt évek eredménytelenségei fásulttá tettek, elkedvetlenítettek. Ideig-óráig talán bírni fogják a kormányhatalmat, uralkodni fognak Magyarországon, de a nemzet szivéhez nem fognak férkőzni sohasem, nemzeti munkára nem Önök vannak hivatva. Nincs jövője egy olyan pártnak, melynek nincsenek ideáljai. Ormok megtépázzák, lekicsinylik, kigunyolják a mi ideáljainkat, anélkül, hogy a nemzet szivében a régi helyébe újat ébresztenének. Önök destruktiv munkát végeznek, anélkül, hogy építenének. A 48-iki nagy erőpróba volt az a forrás, melyből a magyarságnak a kiegyezés utáni megerősödése, kultúrának, iparnak, kereskedelemnek fellendülése fakadt. Az a tény, hogy 48—49-ben a magyar fegyverek erősebbek voltak az osztráknál, az a tény, hogy csak az orosszal szövetkezve tudtak letiporni bennünket: fokozta, növelte népünk öntudatát, önérzetét Már pedig csak öntudatos nép fejlődik, erősödik. Nézzék meg, uraim, a német népet, micsoda fellendülését, iparnak, kereskededelemnek, nemzeti vagyonosodásnak eredményezte Sadova és Sedán? Önök a tavasz ébredésekor hirdetik a lemondást. Szaggatják a nemzeti ideálokat, szeme elé tartják a nemzetnek gyengeségét, dekadenciáját, megingatni akarják hitét önbizalmát. Önöknek nincs positiv csak negativ programjuk. A koalíciós uralom tévedéseit akarják kihasználni, hogy az elkövetett hibákkal igazolják a nemzet előtt nélkülözhetetlenségüket. Pedig az emberek tévedései nem eshetnek az elvek rovására. Mi, tisztelt urak, az Önök »nemzeti munkájával« szemben elveink és ideáljaink sziklaszilárd talapzatán megmaradva, hirdetjük a 48-as eszmék egyesitő, összefoglaló erejét és hatalmát, hirdetjük abban a meggyőződésben, hogy a mi munkánk az igazi nemzeti munka, abban a biztos tudatban, hogy a történelem — miként a múltban mindenkor a nemzeti ellenállás embereit, a Verbőczieket, Rákócziakat, Beöthy Ödönöket igazolta, azonképen a jövőben is igazolni fogja, hogy nem a lemondásból fakad a nemzet ereje, gyarapodása, hanem az ideálokhoz való szívós ragaszkodásból. Az alakuló gyűlés közönsége. A hatalom eszközeit mindig felhasználni tudó kormánypárt már ezúttal is megkezdette akcióját. A gyűlés képe legalább erre enged következtetnünk. Az aranyérem. Amerikai történet. Irta Mark Twain. Jack barátom szenvedélyes footballjátékos. Én is, csak bennem kevesebb a rendületlenség. Mikor nem régiben a nagy matchet rendezték, Jack mindenáron ott akart lenni. Bement hát a főnökünkhöz és szabadságot kért délutánra, azzal az ürüggyel, hogy meghalt a nagynénje. A főnökünkben van emberséges érzés, meg aztán ő is barátja a footballnak s midőn megadta az engedélyt, azt a kérdést fűzte hozzá, hogy Jack még azon este beszámoljon a néni temetéséről és a goalok számáról; igy nem kell majd a reggeli lapokban utána keresni. Nekem is ugyanakkor lett volna szükségem egy szabad délelőttre — nem a football miatt, hanem egészen más okból. Délelőtt úgy sem rendeznek matcheket. Ha azonban én is egy halott nagynénivel állítok be, az először is valószínűtlennek tetszik, másodszor kegyetlenségnek tartottam volna részemről, hogy egy nem létező nagynénit mindjárt kivégezzek. Azt mondtam tehát, hogy súlyos beteg, minden percben válság várható és egész délelőtt mellette kell lennem. Ezt a középutat sem választottam meg egész okosan, mert a főnökömnek nem fért a fejébe, hogy miért akarok épen délelőtt a nénim mellett lenni. Miért nem próbálja meg éjszaka ? kérdezte. — Épen, mert olyan súlyos az eset kaptam a szavába — hogy éjszaka is, meg a rákövetkező délelőtt is ügyelnem kell rá. — No jó, — hagyta rám a főnök — nem akarom akadályozni rokoni kötelessége teljesítésében. Meglehet, hogy nagyon csinos és fiatal a maga nénije — tette hozzá fürkészően reámtekintve. — Ó, a nénim már nagyon öreg, — feleltem én ártatlan képpel és aztán ujongva távoztam. Sietek megjegyezni, hogy csak félig hazudtam. Se fiatal, se csinos nem lehetett a néném, mert néném egyáltalán nem is volt. Nem ő miatta kértem szabadságot. Akiért ezt megtettem, aki egész szivemet megtöltötte, az igazán elképzelhetetlenül csinos, bájos és mindenekfölött fiatal volt. Dy volt ő, a főnökömnek csodaszép leánya. Odahaza Diának nevezték, de én számomra csak Dy volt s ez az egyetlen szótag egész világot foglalt magában. Annak is meg volt az oka, hogy ezt a délelőttöt választottuk. Mi látni akarjuk egymást, de azt persze nem akartuk, hogy mások is lássanak bennünket. Dy mamája épen e délelőtt falura utazott rokonaihoz, a papa meg a leltározással volt elfoglalva. Igaz, hogy e miatt nekem is az üzletben kellett volna lennem, de ha az ember nagynénje épen ilyenkor lesz súlyos beteg, el lehet neki nézni ezt a kis mulasztást. Szóval a körülmények szerencsésen összejátszottak arra, hogy egy pár órát együtt tölthessünk. Az üzletből rajtam kívül senki sem járhatott a városban ; más ismerősöm alig volt és igy számíthatunk rá, hogy zavartalanul sétálhatunk. Tervünket is elég okosan csináltuk meg. A nagy nemzetközi iparkiállitást akartuk meglátogatni. Ezer meg ezer vendég van ott, jobbára vidékiek, külföldiek, akiknek tömegében észrevétlenül elvegyülhetünk. Hiszen nincs is szebb a világon, mint az édes szerelem titka ! Dy karját az enyémbe öltötte és igy csúsztunk át együtt a forgó ajtón, mely pedig jog szerint csak egy ember számára való. Ám mi fiatalok vagyunk, egymáshoz simulunk és szerencsésen bejutunk egy szakaszban. Hanem úgy látszik valami mégsem volt rendjén. Látom, hogy előttünk nehány feketeruhás ur izgatottan ugrál. Integetnek. Megállunk. Mögöttünk nagy zörgéssel zárják el a bejáratot. Egy tucat rendőr legott körbe áll, hogy a tömeget visszatartsa. Egy ünnepélyes ur lép elénk és szólásra készül. Éreztem, hogy a szivem verése megáll és elsápadok. Itt talán még jegyzőkönyvet vesznek fel és az egész világ másnap olvashatja, hogy Mister Leo Appleton és Miss Diana Stevensen csalni akartak, mikor karonfogva egy szakaszban hatoltak be a kiállítás területére, holott tisztesség szerint két szakasz dukált volna nekik. Hiszen csalásról nem lehet szó, minkettőnknek megvan a belépőjegye, igazolhatjuk magunkat, hanem a titok, mégis csak titok . . . Egyéb történt, amire épen nem voltam elkészülve. Az ünnepélyes ur kétségbeesett pillantást vetett a kezében tartott papírlapra, azután a következő szavakkal fordult hozzánk: — Mélyen tisztelt Nagysád, mélyen tisztelt uram ! Mint a kiállítás elnöke kérek engedélyt arra, hogy önöket egy pillanatra feltartóztassam. Örvendetes pillanat ez és kívánom, hogy önöknek is mindig kellemes emlékezetében maradjon. Az igazat megvallva, engem egy kissé zavarba hoztak. Mi azért gyűltünk itt össze, hogy kiállításunk milliomodik látogatóját üdvözölhessük. Egy emberre számítottunk és önök nagy meglepetésünkre és előre elkészített beszédem nagy kárára, ketten jelennek meg. Ám ez a körülmény mit sem változtat a tényálláson, sőt hajlandók vagyunk azt kedvező előjelnek vélni arra nézve, hogy önök, amint előttünk állanak, a valóságban is azok . . . vagy azok lesznek . . . egy test és egy lélek . . . Viharos tetszés szakította itt félbe a szónokot és ez megismétlődött és annál erősebb lett, minél jobban pirult Dy. Én a dolgot egészen elfogadhatónak találtam, még akkor is, mikor nekem egy aranyérmet, Dy kezébe pedig egy diszkötésü katalógust adtak. Rémítőbb volt még azután. A szónok folytatta:
