Losonci Ujság, 1909 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1909-03-11 / 10. szám
ELŐFIZETÉSI ÁRAK RÉ JÉ||& B ft . C? * S| M ÉR 4jl SZERKESZTŐSÉG : ^I i: B ||11M 1*1 pl |s |® Községek, egyesületek, _ t&J fi ||lf H wr» fi raf|j §||j fi H Jelű Hm läS nyék"és*a lap szétkiiltovábbá nógrádmegyei ffijfi jM «$13* ^<í HK Wjfc jlfe |&J|8 jjjSjjg gjg SB p&§] wjl SB UH BB wgg DH (lesére vonatkozó feltanítok és l(örjegyzők HH g| gg Mre| gg BB szőlalások intézeiidők. Egyes szám ára 20 fii. VBfiriHw Il|| llpl ||||j JII| «hL hBm^BB ' ' íalb.in. A LOSONCI VÁLASZTÓKERÜLET FÜGGETLENSÉGI ÉS 48-AS PARTJÁNAK HIVATALOS KÖZLÖNYE. tv. ÉVFOLYAM. 10. SZÁM._______MEGJELENIK MINDEN CSÜTÖRTÖKÖN. LOSONC, 1909. MÁRCIUS 11. — Nem tud kitavaszodni. Makacs nagy tél gyötörte meg a szegény embereket. Aggódnunk kell a vetések sorsáért, árvizek fenyegetőznek harapdálva a gátakat, sárba merülnek az utak, a félénk napfény nem tud átküzködni a jégen és fagyott sáron, hogy életet indítson a dermedt csirákban, hogy teremni induljon a búza, a gyümölcsfa. Nem tud kitavaszodni. Közelednek hires határnapok, ünneplő dátumok, nagy megintések, számonkérések napjai. Jő március tizenötödike, mikor kuruc öcsinknek szögre akasztott rozsdás kardjait és egyéb szögre akasztott holmijait elő kell szedni, számot kell adni róla főtereinken, templomainkban, a nemzet és az isten színe előtt. Ünneplés, már tudniillik díszes gúnya, csoportosulás, pohárköszöntő, ivás s a többi ilyesmi, — hát az bizonyára lesz az idén is. Jónevelésű iskolásgyermekek és biztos értékpapirosú meg tűrhető fizetésű polgárok szépen el fogják ez idén is szavalni, hogy ha a föld isten kalapja, úgy hazánk bokréta rajta, félbeszakítván e kellemesen idúló verset ama sor előtt, hogy a jó és gazdag haza mai fiait szánni kell-e, vagy megvetni ? Hősiesebb hajlamú magyarok a németet is fogják szidni, fenyegetőn és dörgedelmesen. Szóval a fagyos tavasznak virága, — az mégis bőven leszen. De a gondos gazda, aki a búzának való földet sajnálja a túlságosan sok mákvirágtúl, mégis úgy látja, hogy rossz sor jár a vetésre. Hogy jó lesz föltölteni a védőgátakat a közelgő árvizek ellen. És jó lenne jóelőre munkáskezekről gondoskodni, mert újra menekülni kezdenek az épkézláb emberek Amerikába, oly rettenetes tömegekben, mint még soha. Hát csakugyan sülyed ez a hajó, hogy már nemcsak a patkányok ezrei, de az evezősök is szétszökdösnek róla és sajkákon szállnak a kockázatos tengerre? . .. A történelem tényei nem hazudnak s az embertömegek öntudatlan sejtelme megérzi a történelem tényeinek értelmét. Amerikát a kormány gondos utasításai bizonytalannak, kiszipolyozónak gyalázzák s óva intik honfitársainkat a kivándorlástól. S e hazának kormánytól földicsért rögeirűl mégis ezrével és tízezrével vándorol a nép Amerikába, mert bízik benne. Ha bízni tudnának a kormány óvatos Ígéreteiben, hogy itt két év alatt önálló bank és nyolc év alatt önálló vámterület lesz: akkor a munkásnak való népelemek nem menekülnének ki Amerikába. De a nép nem bízik a maga képviselőházában, a képviselők szemmel láthatólag nem bíznak vezéreikben s a kormányban s úgy érezzük valami vérfagyasztó balságos sejtelemmel, hogy maga az az ember is, ki ma Magyarországon a legmagasabban áll, kire rátámaszkodnék az egész magyar világ: ez az ember nem bízik a maga tulajdon kijelentéseiben. Úgy érezzük, hogy sorsunk roppant felelősségű intézői maguk egy pillanatra sem hittek a kartellbank-ajánlatuk elfogadhatóságában, — aminthogy képtelenség is, hogy az osztrákok elfogadják; úgy érezzük, hogy akik az önálló bankért való küzdelmünket vezetni fogják: máris egy pillanatra se hiszik, hogy ki tudjak vivni. Pedig ezek az életföltételek, az önálló bank és vámterület, nekünk elengedhetetlenül kellenek, nagy áron is, mindenáron kellenek. És mi, sok millió magyarok, ha vezetőink hitetlenek, ha hithamisító rosszhiszemű próféták volnának is, mi minden hitetlen testi lelki nyomorúságok fagyában, sarában, borúlatában is rendíthetetlenül hiszünk a nemzetünk létjogában és jövőjében. És a a tömegek jólsejtő ösztönével sejtjük és a történelem örök biztonságával tudjuk, hogy nemzetünk csakis az önállóság ezen szerveivel, az önálló bank és vámterület által tarthatja meg életét, külömben elvérezne, — és^ pedig méltán. És ha a nemzetnek szüksége van erre a két dologra, akkor ezeket meg is fogja szerezni, hitetlen vezetők, keserű válságok, fájdalmas áldozatok árán is. Ugylehet szegényebbekkel, kiknek nem kell magánérdekeket félteniök, talán jelentéktelenebb egyénekkel, — elég, ha csak a nemzet mai kétségtelen és kinyilatkoztatott akaratát tolmácsolni tudják, — a fényes szónoklatokat, egyéni Ízléseket, gyönge lelkiismeretek töprengéseit elengedjük nekik. Csak hinni tudjunk egymásban. Jégen át, fagyos sáron át, áradásokon és szomorú áldozatokon át, mégis csak ki fog tavaszodni. Mert ez a természet egyszerű és örökkévalón roppant törvénye, melyet az utolsó ostoba kis rügy is álmában is megérez. Kilencven rügy elfagyhat a százból, késhetik a tavasz sokáig, de eljön annál türelmetlenebbül, annál parancsolóbban, ronbolások árán is. Mert az élet törvénye így hozza. Mert TÁRCA. KESERGÉS. Foszlik a mámor s boldogságom vele Emésztő kétség vág fájón szivembe Béke s nyugalom elkerül szüntelen, Egész valóm lázas, gyötör a félelem. Nincs életemnek olyan pillanatja, Mely csak egyedül a tied ne volna Hívtál, követlek; szivem alvó tüze Fellobbant, bogy érted lobogjon örökre. Most, bogy elhagytál, kísérőin a bánat Régen hallottam szerelmes szavadat, Rég volt, hogy átfont karod ölelése — — Hogyha hívlak vágyva, megállasz tűnődve. Oh jöjj sietve, hisz' epedve várlak, Zárd le csókoddal panaszra nyílt számat. Légy enyém újra, az enyém egészen, Töltsd be boldogsággal bánatos szivem. Syria. A határon. Irta Földes Imre. A gránát belecsapott a vízbe. Felpukkanhatott a Duna fenekén, mert forrva bugyborékoltak a hullámok. De a csónaknak semmi baja sem történt. Fáradhatatlanul eveztek tovább. A csónak orrán összefont karokkal állt a kormányzó. Visszanézett a túlsó partra. Komor arccal, sötéten bámult maga elé. Az evezők imádó áhítattal néztek rája. Egy gondolat vezette mindnyájukat. Megmenteni az ő életét, a szentét, Kossuthét! És ő legkevesebbet törődött önmagával. Elmerengett. Minden evezőcsapás távolabb viszi a hazától. Lassan-lassan ködbe vesznek a túlsó part bércei és ez a nehéz köd megüli lelkét. Az ormokon még meg-meg csillan a nap sugára, de az ő szivében csak sötét van, nyomasztó, borzalmas sötétség. Elveszve minden ! Minden . . . ! A kápolnai csatatéren még ott piroslik a vér, a lőpor füst még el sem szállt, de a zászló lehanyatlott és a három szinti lobogó fehér és zöld szalagja is beleolvadt a pirosba: Pirosra festette a vél ! Gyászba borult az ország. Minden családnak van halottja. Özvegyek járnak végig a csatatereken, hogy eltemethessék a férjüket. Az ellenség pedig temeti azt a nagy halottat: a Hazát! Garázda martalóczok vígan ülik a torrt. A könny pedig ömlik a szemekből, ömlik folyton, folyton. A kormányzó elmerengett és egy könnycsepp villogott szemében. A vén strázsamester halkan buzdította sietésre legényeit. Azok serényen húzták az evező lapátokat. Szomorú arcukon ott a gondolat, hogy nagy munkát végeznek. Megmentik a szentet, — a jövőnek. Mert ki tudja, mit hoz a jövő?! Kossuth végig néz a csolnakbán ülőkön. Csupa szomorú, gyászos arc. Úgy ragyogtak azok a szemek, mint a gyémánt csöpp a fekete posztón. A csónak szilaj futással szelte a vizet. Még néhány evezőlökés s elérik a partot. A túlsó oldalról a vízre bámultak az ágyuk. Sötét torkaik fuldokolni látszottak, mintha megérezték volna, mily borzasztó szerepét juttattak nékik. Mikor megdördültek, hatalmas l.ódiíással visszaugrottak a partról. Három szét is robbant közülök. Lőpor füst szétoszlott. A csónaknak semmi baja. Az ágyuk sortűze csak a vizet korbácsolta fel. Még most sem tudnak lőni a cudarok, — mormogta magában a vén strázsamester. Pedig már megtanulhattak volna tőlünk. A csónak kikötött. Kiszálltak. A kormányzó megállt a parton. Nekitámaszkodott egy sziklának. A többiek szomorú, arccal álltak körötte. Nem hangzott egy szó se. Csak a Szemek beszéltek. Volt abban a beszédben minden. Bucsuzkodás a haza határától, ima a mindenhatóhoz irgalomért, átok, borzasztó átok az ellenség fejére. Kísérteties csöndbe burkolózott a kis csapat. A Duna méltóságos nyugalommal hömpölygőt tova medrében, csak a kiálló sziklák közül kavargóit bugyborékolva az örvény. A hegyek oldalain ott ringott az utolsó sortüz dübörgő
