Losonci Ujság, 1909 (4. évfolyam, 1-52. szám)

1909-03-04 / 9. szám

ft ^ftjk ft|ft A A ft|ft ft ft ft ft ftjjft ft ^flft :

HELYBEN: MR Wy HB ^H^^M Losonc, ^Kubinyi-tér^J2.

~ H fl 'jfl ^®fe ftll 9h|| EB |SÍ| Sxf m ySßk fl Efl nemű ' pénzküldemé-Községek, egyesületek, Hi H H _ li H H gj»- ffiMMB H A H B§g («8 A M H| WB H H nyék és a lap szétkiiltovábbá nógrádmegye! H H H H M H Bt H tSSI H» 9 H W< IS H KB H Hl ffif H H H desere vonatkozó feltanítók és körjegyzők H H H® g®, K SK fejS» MBB KB SE «V 1Ü BE H 9R ffi m H H szőlnlasok intezendök.

egyesülete tagjai részére ^H Hl jjft ggj ^ g| gft 3g| |p| jRg Mg Rfl jjBjtt M| ^H -----^----H mM ^ BE |H |m| |||| EB 18 fl| |l|l *fl fll JH flf EBI ^L^fl vétetnek fel a kiadóhiva-Egyes szám ára ^Hft^ft lUUBßSm «HÉV HR hU |^HV H SH)

A LOSONCI VÁLASZTÓKERÜLET FÜGGETLENSÉGI ÉS 48-AS PARTJÁNAK HIVATALOS KÖZLÖNYE.

IV. É VF O LY AM. 9^ SZÁM. MEGJELENIK MINDEN CSÜTÖRTÖKÖN. __ LOSONC, 1909. MÁRCIUS 4^Politikai hét.

Előrelátható volt, hogy Kossuth Ferenc bécsi kihallgatása után, — amelynek súlyát kezdettől látta mindenki, amely elé feszült várakozással tekintett az egész politikai világ, — megindulnak a kombinációk pro et kontra. Az ellentétes felfogások érdekeinek megfelelően levegőbe repülnek a kacsák. Az osztrák sajtó, magától ércetődőleg ismét azt kürtöli világgá, hogy Kossuth útja eredmény nélküli maradt, és hogy az uralkodó a bankkérdésben vele szemben sem engedett a merev elutasítása álláspontjából. Amig ezt a hazug hirt a bécsi lapok diadalujjongással adják tudtul, addig hasonló irányban nyilatkozik meg a magyar sajtó egyrésze is, az tudniillik, amely — sajnos — a közös bank mellett foglal állást, amely a közös bank híveinek szekerét tolja. Ezzel szemben olyan hangok is hallatszanak, amelyek a kérdést máris eldöntöttnek tekintik az önálló bank javára. Mások viszont az uralkodónak azt a felfogását vélik tudni, amely ellentétben van a magyar közvélemény felfogásával, hogy az önálló bank kérdésének eldöntése az, amelynek bázisán uj pártalakulást és hosszabb időre konszolidált viszonyok keletkezhetnek, abban kulminálnak, hogy a fúzió és egy minden tekintetben garanciát nyújtó kormányzás előfeltétele az önálló banknak, amely amúgy sem tartozik a koalíció feladatai közé. Végül beszélnek arról is, hogy a bankszétválásnak a fenyegető külügyi helyzet gördít leküzdhetetlen akadályokat az útjába, mert egy esetleg kitörő háború idején a monarchia pénzügyi helyzetét, financiális hitelképességét a legcsekélyebb megrázkódtatásnak sem szabad kitenni.

Eltekintve attól, hogy ez az utolsó kifogás teljességgel indokolatlan, mert hiszen a bankönállóság még csak két év múltán következhetnék de fakto be, mig ha ki is tör a háború, az ma legfeljebb pár hónapig tarthat: — mind eme kombinációk egytől egyig csak — kombinációk. Annyi a tény, hogy Kossuth Ferenc az ő tisztára informativ jellegű kihallgatásán kifejtette az uralkodó előtt az általános politikai helyzetről, az eldöntésre váró kérdésekről, köztük természetesen egy uj pártalakulás módozatairól, és főként a függetlenségi párt véleményét, és tájékoztatta az uralkodót arról a súlyról, amellyel a függetlenségi párt meggyőződése, mint abszolút többségű párté a magyar közvéleményben bir.

A kihallgatás tehát úgy a bankkérdésben, mint egyebekben, igenis elsőrendű fontosságú. Nem azért, minthogyha döntés történt volna bármely irányban ma, mert hiszen ez helyes következtetéssel el sem volt képzelhető akkor, amikor az osztrák kormánnyal a tárgyalások még meg sem indultak, hanem azért, mert minden esetre egyik legerősebb köve lesz Kossuth Ferencnek a trón zsámolya elé helyezett felfogása annak az alapnak, melyen a bankkérdés megoldása felépül. És hogy az a súly, amellyel a magyarság jogaihoz való ragaszkodását Kossuth ecsetelte, teljes méltánylást lel, az kitűnik abból a néhány szóból is,

amellyel a függetlenségi vezér a felség személye iránti köteles diskreció megóvásával a kihallgatásról nyilatkozott.

A bankkérdésben a nemzet akaratával ma tehát tisztában van a koronás király. A további feladat egyedül az, hogy azok mellett, akik ezt a nemzeti akaratot teljes és őszinte megvilágításban tárták fel az uralkodó előtt, az eljövendő küzdelemben fentartás nélkül, híven és tántorithatlanul tartson ki a nemzet.

Maniu Gyulának hírhedt hazaáruló beszédére, — amelynek taktikai célja kétségtelenül az volt, hogy dokumentálja, mennyire nem azonosítják magukat a magyarországi nemzetiségek a magyar nyelv jogainak a hadseregben való érvényesülésével, — a mai ülésen éppen nemzetiségi oldalról hangzott el éppen a legcsattanósabb cáfolat, a legerőteljesebb visszautasítás. Manojlovics szerb radikális, tehát nemzetiségi képviselő volt az, aki a Maniu beszédére való hivatkozással a Ház színe előtt jelentette ki, hogy a szerb radikálisok szivvel-lélekkel együtt éreznek a függetlenségi törekvésekkel, ugyanazon elveket vallják minden olyan dologban, amely a magyar nemzet önállóságának kivivására vonatkozik. Követelik az önálló vámterületet, önálló bankot és egységes magyar hadsereget. Közjogi téren köztük és a függetlenségi párt felfogása között válaszfal nem emelkedik.

íme Maniu ur ez egy hazafias nemzetiségi csoportnak józan, helyes, okos és becsületes politikája, ime Maniu ur ez egy

T Á R C A.

A HÓ ALATT.

A rétet hólepel borítja még,

De már alóla hallom a tavaszt,

Sok, sok virág halk zummogását hallom, Kik türelmetlen, lázasan, remegve Várják a fakadást; apró fejük A hó leplét már meg-megemelinti, — Épp mint a kisvároska színpadán Függöny mögött, műkedvelő leányok Suttogva és nevetve, incselkedve A függöny repedésin leskelődve És szivdobogva kipirult arcokkal Várják a függöny fölgördűltét —

Szeműmre!.

Keletiek Nyugaton.

(Úti levelek Gyökössy Endréhöz.)

Budapest, augusztus 20.

Visszaérkeztünk Budapestre. Kilépek a Nyugati-pályaudvar kapuján: alig ébredő szürke hajnal. Nézek belé, mint az álomjelenéseibűl fölébredő Ádám. Kápráztató éber éjszaka fáradtsága zsibbadozik tagjaimban és hajnali kivilágosodás hűvösen zuhanyoz arcomba, agyamra. Varjak röppennek szét fejem fölül.

Mohón és aggódón járom be most Budapestet, igyekszem az először itt járó idegen józan szemével nézni: lehet-e vájjon nagyszerűnek, nemesnek, sokat Ígérőnek látnom ?

j Szegényesnek, önérzettelennek érzem léptennyomon, kivűl-belűl sivárságai és tehetetlenségei

sajdúlnak belém, de hiszek a jövőjében, makacsul, bolond szerelemmel. S ha szemem láttára letarolná a Duna áradása, ellenség ágyúja, vagy akár a maga bűne, akkor is bíznék a föl-föl támadó erőben, amely szeretettel fölépítette, műveli és gyermekesen dicsekszik vele.

Szégyenletesen kevésnek látom a magyar múltúnkat, de hiszek a jövőnkben, mert a népek háborús piacának kellős közepén élünk, ahol nem lehet leülni, kardot hüvelybe dugni, szemet behúnyni; itt nagygyá kell nőni a viharok közepette, viharok megdacolásában, viharok által. Puszta vagyunk még, de nagy szenvedésektűl fölszántva, bevetve, megesőzve. Hiszek a magyar lélekben az ébredő nagy szomjúságaiért, az élni és dölyfösen uralkodni kívánásaiért, még a nagy bűneiért is. Hiszek benne, mert tudom, hogy sokan hisznek még benne ilyen minden fagyokat kiváró, minden felhőkön keresztűlviiágió elszántsággal, mint én. Látom a Szépművészeti Múzeumán az úri hajlamát, országházán a nagyot akarását és illúzióiban való elmerűlését, hidjain a versenyezni kelő nagyotmérését. Torz és beteg félrebeszéléseiben is látom benne a sok fogantatottság lázát, az Ígéretes áldott állapotot.

Szokásom szerint a Dunánál pihentem meg, lemenve és ujjaimmal belegázolva vizébe, mint a fanatikus indus a Gangesébe. Loránd azalatt elment vándorútra, hogy a legelső rámosolygó boldogtalanul pénzt szerezzen nekünk. Déltájt egyszercsak összebotlunk Oláh Gáborral; jóllakott volt, tejszagú, mint egy pólyás lelenc, karján mind a kilenc múzsa viselősen. ítélő deresre húztam az eltántorodott barátot, hogy szemrehányásaim vesszejével meghuszonötölöm az eposziró-szervét, de mégis csak szeretettel összeengesztelődtünk végűi.

Egyedül indúltam haza. Éjjel, ködös holdfénnyel elöntve csattogott a vonat a rákosi mezőkön át. Szikár akácok az útparton. A száz kerék zakatájába mintha távoli mocsarak békabrekegése rémledezne. Aszó mocsarak holdas tüköréből mintha horpadt páncélroncsok, rozsdás ősök meredeznének elém, hogy nó mit hozok két hónapi kalandbúi a nyereg alatt. Érzek valamit a nyugatra elkalandozott ősök könnyelmű kalandittasságábúl, és valamit az augsburgi gyászmagyarkák alázott, félénk megszégyenültségébűl, majdhogy próbálgatnék valami kolduséneket rólunk, szegény magyarokrúl.

Igen, szent Lázár szegényei közűi való vagyok, a magyarok utolsó rendjéből, akiknek nem adatik meg harcolnunk, hanem tisztünk a nótamondás, magyarok búsúlására, magyarok csúfságára. A gyáva hősök sorsa a miénk, mert a harc alatt magunkra-felejtkeztünk az élet szépségei miatt; ezért kell most csonkán és dalolva rónunk az országutat.

Ma István király napja. Messziről, messzirűl fülembe búg panaszosan Lehel vezér meghasadt kürtje, harcokra hívón, bosszúra lázítón — fegyverkeznek a más magyarok kemény harci munkára. Nekem arcomba gyúl forrón az én boldogtalan, halálosan édes szégyenem. Én beleharapok erős karomba és nem teszek semmit.

Haj Isten, magyar apáim erős, kegyetlen Istene, mikor lesz az én megnyugovásom a köves úton való járástól, megigazúlásom a kétségbeesett felejtkezéstűl, mikor?

Szent Lázár szegénye, megcsúfolt életű nótamondó szolgája térdig lehajtja fejét vezeklő rettegésben és gyászban, a puszta rákosi mezőn.

(Vége.)