Losonci Ujság, 1909 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1909-10-28 / 43. szám
IV. évfolyam. 43. szám. Megjelenik minden csütörtökön. Losonc, 1909 október 28. M flRHk A m 9 I I flj A sPA TMi npniip) II ip inTM sie I III)||Hli| ||t||1 II|l iMlli - LUUlJIllil UaJUfm ' Egyes 20 fii. |^HB ijgj; ^Mjglg87 B Bl BpH falban. A LOSONCI VÁLASZTÓKERÜLET FÜGGETLENSÉGI ÉS 48-AS PARTJÁNAK HIVATALOS KÖZLÖNYE. Cim kórság. Jó napot kegyelmes uram! De jó színben vagy méltóságos uram! Itthon van a nagyságos ur?! így beszélnek nálunk, ebben a tejjel, mézzel folyó Kánahánban. Monsieur! — mondják mindenkinek Franciaországban. — Herr! — szólítják egymást Németországban. — Mister! — a cime Amerikában a honpolgárnak. Mindebből azt láthatjuk, hogy a világ legnagyobb urai Magyarországon élnek, vagy talán egyebet lát a szociológus mindezekből?! Talán azt, hogy nálunk az emberek nem arra fektetik a fősulyt, hogy ki mennyit s mit produkál, hanem hogy azt a titulust, ami megilleti, esetleg meg sem illeti, megkapja s hogy mindenki annak nézze, ami éppenséggel nem ő s legalább egy fokkal nagyobb címmel illesse, mint a mi őt megilleti. A cim a fő. A királyi, az udvari tanácsosság, a csász. és kir. kamnrásság, a nemesség, a báróság s az ezekhez hasonló kitüntetések ezek izgatják a mi közéletünket s társadalmi életünket egyaránt. Mintha ebben merülne ki a jó hazafi, a hazájának hasznot hajtó polgár tevékenysége, mintha ebben kulminálna minden érdem s ez emelné a haza nagyságát, vinné előbbre kultúráját, szerezné meg gazdasági virágzását. A cimkórság, ez volt a hanyatló nemzetek mindenkori átka. Itt rejtőzködik a méreg, mely az egész társadalmi életet megmételyezi, mely csirájában kiöli a nemesebb intenciókat s mely végeredményében egész országok sírját megássa, egész nemzetek sorsát megpecsételi. A cimkórság leküzdésére indított akciónak első kövét a parlament tanácskozása alapozta le. Amely azt kívánja, hogy senki, kinek módjában van a cimkórság malmára vizet hajtani, aki azáltal, hogy közel van ahhoz a konyhához, amelyben a különféle címeket, kitüntetéseket gyártják, hogy ezeknek ne szabadjon mindezekből semmit sem elfogadniok. A képviselő ne legyen nemesítve, bárósitva, sem királyi, sem udvari tanácsosi méltóság ne díszíthesse s egyéb kitüntetéseket sem szabadjon elfogadnia. Ez az indítvány azonban csak a kezdet kezdete. Mert nemcsak a képviselők vágyakoznak gomblyukaik feldíszítésére, nemcsak azok egyetlen vágya a közönséges emberek közül való kiválás, nemesítés, bárósitás s egyéb által, nemcsak az ő névjegyük nyer nagyobb, fényességet, ha azon a királyi vagy udvari cim díszeleg. Oh nem! A polgári elem is utánozza azokat, kik a kiválóságot a címekben s nem a tettekben, cselekedetekben találják. A cimkórság, e veszélyes miazina kiirtására az egyetlen helyes módszer az öszszes címek, kitüntetések eltörlése. Ne díszítse a kabátunk gomblyukát az a barbár korra emlékeztető fényes gyermekjáték, amelyeknek a különféle uralkodók szeszélye különféle neveket kölcsönzött. Ne adományozzuk a királyi udvari tanácsi címeket, mikor azok mindig csak dinek maradnak és soha egyetlen kitüntetett sem a királynak, sem az udvarnak tanácsot nem ád. Ne nemesítsünk, bárósitsunk, sőt ellenkezőleg, tegyük egyformává külsőleg az embereket, hogy azután ők maguk jöjjenek arra az eszmére, hogy az egyesek különbségét belső kiválóságokban találják meg. Franciaországban az összes rendjeleket s címeket eltörülték. Csak a legújabb kor hibás rendszere teremtette meg az egyetlen becsületrendet kiváló honpolgári erények jutalmazására, de ott is már mozgalom indult meg ez egyetlen s tényleg felesleges cicoma megszüntetésére. Amerikában, a szabad polgárok ez államában nem ismernek semmiféle külső megkülönböztetést. Ott mindenki annyit ér, amennyit belső tartalma értéknek megállapít. S ime ott látjuk a legnagyobb haladást a kultúra, a műveltség terjesztésében, ott a legnagyobb anyagi bőséget s ipar, kereskedelem hihetetlen előhaladását. Ezek a példák vezéreljenek minket is cselekedeteinkben. Ezek a példák a folyamatos élet mintái. Ezekből merített tanulság az élet iskolájából származnak s azokban csalódni nem lehet. Tekitsünk csak körül ami szükebb társadalmi életünkben s látni fogjuk azt a szörnyűséges pusztítást, mit a cimkórság a társadalmi élet terén véghez vitt. Látni fogjuk azt az őrületes hajszát a címek s rangok után s látni fogjuk egyúttal azt a petyhüdt, életuntsággal telitett energiát, mit az ilyen egyedek egyéb közhasznú tevékenységeikben kifejtenek. Le a címekkel! De becsüljük meg az igazi értéket s ne a címek, a titulusok nagyságában találjuk a polgárok közötti különbséget, hanem abban, hogy ki minő mérték-Szomoruság örök folyója. Irta Darvas János Távozz tőlem gyűlölt, hiú vigasság, Ne érj a lelkem tiszta köntöséhez. Cifra ruhád, hazug báb, bünpenészes, De e szemek veséidet olvassák, — Távozz tőlem gyűlölt, hiú vigasság. Festett a képed, korhadó koporsó. Mint a földiszitett halál, olyan vagy, Akit belül titkon a férgek falnak S kivűl: kívánatos, virágos, olcsó, - Te festett kép, te korhadó koporsó. Távozz tőlem álarca a halálnak, Foszló öröm s te minden más múlandó Az én vágyam a szent, örökre tartó, Örökké tiszta szomornság, bánat Távozz tőlem álarca a halálnak. A bánat balzsamát óhajtja a lelkem, Vizét az égenúszó szent folyónak, E tiszta, egyetlen örök szent valónak, Kitől béke virágozik szivemben — A bánat balzsamát óhajtja lelkem. — Oh jöjj hűvös haboddal, tiszta bánat, Lohaszd le szivem százezer fekélyét: Békét óhajtók ime, örök békét, Nyugalmát édes mindent — megbánásnak Oh jöjj hűvös haboddal, tiszta bánat Oh szent folyó, tiéd vagyok örökre. Szemem lehunyom : igy sodord el csendben Hullámod könnyű bölcsejébe lelkem, Emlékezni se tudjak az örömre . Ölelj folyó. Tiéd vagyok örökre. Szép volt. Akárhány fiatal leány van, aki százszor boldogabbnak érezné magát, ha a szemöldöke egy kissé szőkébb volna vagy az arca pirosabb, üdébb szint mutatna, esetleg az egyik ujjún keletkezett szemölcsöt valami módon eltávolithatná, szóval azt a parányi szépséghibát, mely szerinte elcsúfítja, megsemmisíthetné. Mert a nő szemében a teljes boldogság egyedüli biztosítéka a tökéletes szépség. Hogy pedig a nőnek ez a feltevése igen sok esetben ellentmond a mindennapi élet tapasztalatainak, akárhány szomorú példa bizonyítja. Gyakran előfordul, hogy igénytelen, rut leányok idővel boldog családanyák lesznek, azok pedig, akiket valamikor az udvarlók egész serege rajongott körül, mint elhagyott öreg anyókák leány pártában halnak meg. Sőt olyan is van, akinek egyenesen az volt a tragikuma, hogy szépnek született. Ha megengedik, elmondok egy esetet. A közönség éber figyelemmel hallgatta a fiatal járásorvos felolvasását, aki a kaszinó vendégeinek már több élvezetes estét szerzett érdekes előadásával. Kérték, hogy mondja el az esetet. Az orvos, aki épen a női szépségről értekezett, már bánta, hogy igy eltért a tárgytól, de mert felkeltette hallgatói figyelmét, hát csak belekezdett : Alig volt még hét esztendős a kis Rózsika, mikor az édes anyját eltemették Az apja egyideig szomorúan, szótlanul viselte az özvegység fekete fátyolét, mint aki már végkép lemondott a világ gyönyöreiről. De úgy fél esziendőre a temetés után meggondolta magát és elhatározta, hogy megnősül Feléje se néznék az asszonynépnek, ha fiú gyermekem volna — mondogatta az ismerőseinek — de hát egy leányt bajos volna anya nélkül fölnevelni. Aztán ölébe vette az aranyhaju szőke babát és kérdezte tőle : Ugy-e szeretni fogod az uj mamát, kicsikém ? Igen ! Nagyon fogom szeretni — felelt a kis leány gépiesen — mindig szót fogadok neki. Az ismerősök is biztatták, hogy jól teszi, ha megnősül, hát még inkább kedvet kapott. De úgy gondolta, hogy ha az első feleségét szerelemből vette el, a második asszony megválasztásánál tekintettel lesz a pénzre is. Úgy számított, mint minden özvegy ember. A gondtalan, nyugodt élet csábította inkább, mint a szerelem varázsa. No meg hát a fő ok a kis leánya neveltetése volt. Ennek a számításnak az lett a következménye, hogy egy meglehetősen vagyonos fiatal özvegyasszonyt kéretett meg, akiről azonban még az ellenségei sem mondhatták volna nyugodt lelkiismerettel, hogy kedves vagy szép lett volna. Olyan csenevész, sápadt arcú, sovány menyecske volt, akinek egyetlen tekintetéből kiolvasható a világgyülölet, a mások kárának örvendő rosszakarat. Dehát a kis Rózsika apja mindezt nem látta meg a pénztől. Különben meg azért is inkább az özvegyet vette el, mint valami vén leányt, mert annak is volt egy öt esztendős kis leánykája és igy feltételezte róla, hogy ért a gyermekneveléshez. Egyideig csak megvolt valahogy az uj mama a kis Rózsikéval, de mikor mindgyakrabban tapasztalta, hogy a rokonok és ismerősök az ő kis leányát mellőzik amiatt a szép szőke baba miatt, elhatározta, hogy eltávolítja a háztól. Rábeszélte az apját, hogy adják be a városi nevelőintézetbe, mert hát ő bevalja, hogy nem tud neki olyan tökéletes nevelést adni, mint amilyen egy ilyen úri urileányt megillett.
