Losonci Ujság, 1909 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1909-10-07 / 40. szám
IV. évfolyam. 40. szám. Megjelenik minden csütörtökön. Losonc, 1909 október 7. BA B B B B B H ^P^B ^B ^H^B ■ ■ ■ ■ s■ ■ n■ ibi ■■ ■ ■ ■ ■ ■ i l='.ikíss,?' l".H llllllliftll II 118 Bll I II\IIMI | II l\IIL'« LUuUnü UÜÜHu Egyes szám ^^^^F || A LOSONCI VÁLASZTÓKERÜLET FÜGGETLENSÉGI ÉS 48-AS PÁRTJÁNAK HIVATALOS KÖZLÖNYE. Három év. Most viszik el a legények elejét. Elviszik, hogy három esztendőn keresztül egyék a császár kenyerét, hordják annak mundérját s kiképeztessenek arra a pályára, hol a vitézség a legfőbb erény s ahol a német szó a mindenható komandérozó. Három esztendőre! Iszonyú idő. Ha elképzeljük, hogy ezalatt mennyi hasznos munkát, minő eredményes működést lehetne kifejteni avval a sok ezer emberrel, akit ott fognak, hogy a fegyverforgatás, a peckes lépés misteriumába bevezessenek, akkor sajnálattal kell hogy eltöltsön az a tudat, hogy mindez a sok erő, energia, egy hiábavaló semmi hasznot sem hajtó nagyhatalmi hóbort szolgálatában áll s hogy az a temérdek pénz, mi e parlagon heverő erőknek táplálékot, ruházatot s lakást biztosit, mind-mind hiába pocsékolódik el, a semmibe vész, elkallódik. Elkallódik az a sok munkaerő is, melyet e három esztendőn keresztül nem értékesíthetnek, elkallódik az a sok vagyon, melyet otthon nem művelhetvén, elpusztul, kevesebb lesz, megsemmisül. S mégis. A törvény, törvény. Annak erejét semmi sem gyöngítheti. Mi sem azért szólalunk fel, mintha a törvények ellenében akarnók biztatni azokat, kiket a természet egészséggel, erővel ruházott fel, de akik épen e szerencséből kifolyólag találják meg szerencsétlenségüket, a három esztendei katonai szolgálatot. Sokat, igen sokat beszéltek és Írtak már erről a témáról s fognak is beszélni s Írni a jövőben is. Mert hiába, amig a nemzetek állig fegyverben állanak, amig a nemzetközi kérdésekben nem választott bíróságok, hanem az erő, az ököl adja meg az igazságot, mindaddig mi sem álmodhatunk arról az ideális korszakról, amikor általános lefegyverzés következtében megszűnik annak a sok munkabíró férfiúnak három esztendőn keresztül való erőpocsékolása, három esztendőn keresztül való semmittevése. Mert az a munka, lett légyen bármily megerőltető is, amely hiábavaló fáradtságot okoz, melynek gyümölcsét sem az egyed, sem az összesség nem élvezi, az a munka hiábavaló, értéktelen s csakis erőpocsékolásnak tekinthető. Ha az általános lefegyverzés idejét előre be nem láthatjuk, ha a közeli jövőben a katonai szolgálat, a védkötelezettség megszüntetését nem is remélhetjük, de a dolgok ilyetén való megtartásán, avagy változtatásán gondolkozhatunk. Arról igenis beszélhetünk, vájjon okvetlenül szükséges az, hogy e nagy erőtömegnek okvetlenül három esztendeig kell parlagon hevernie. Vájjon nem lehet, ha már a létszám leszállítást nem kérhetjük, legalább az időt megrövidíteni ?! S ez az a pont, mely a legtöbb vita tárgyát képezte. Természetesen mindenkor a szakkörök vitatták a hosszabb idő szükségességét a polgári elem érveivel szemben. De végtére mégis megállapodásra jutottak, hogy két esztendő épen elégséges arra, hogy a legénységet teljesen kiképezzék a haditudományok minden csalafintájába s hogy két esztendő alatt minden egyes katonát be taníthatunk arra, hogy még a kínai nyelvű kommandókra is úgy forduljon, perdüljön, mint az orsó s hogy lépéseit kivágja, hogy beléremegjen a parlag. Tehát a három esztendei szolgálatot két esztendőre szolgálhatják. A polgári vélemény tehát diadalmaskodott. Igen ám, de itt megint a katonai érvek győzedelmeskednek. Ha a három esztendei szolgálatot két esztendőre szállítják le, akkor, hogy a jelenlegi létszám fentartassék, szükséges, hogy az évenként sorozandók száma emeltessék. Úgy hogy végeredményben, ha egyesek rövidebb ideig szolgálnak, a nemzeti erő épen oly arányban pocsékolódnék, mert akkor többnek kellene szolgálnia, mint mostanában. Az egyének szempontjából tehát a két éves szolgálat határozottan kedvezőbb lenne, mert egy esztendőt életéből, vagyonának parlagon hevertetéséből, erejéből megtakarítana, de az egész nemzet szempontjából, a munkaerők parlagon hagyásából, teljesen mindegy lenne. Mégis mi a két esztendei szolgálat mellett állunk. Ha már okvetlenül szolgálni kell, rövidítsük meg azt az időt, amelyben ha fegyelmet, rendet s egészséget el is sajátítanak s nyernek, mégis végeredményben teljesen ingyen töltenek el fiaink. A két esztendős szolgálat már sok államban vezetődött be s egyetlen ország harcképességén sem ejtett csorbát. Az uj reformok legelsője úgyis e téren fog mozogni s rövid idő múlva még a katonai népdalokat is meg kell változtatni s a három esztendő helyébe a két esztendő teendő. Isten adja, hogy e hathatós reform mielőbb, mindnyájunk élénk örömére a megvalósulás stádiumába lépjen; Professor. A nevelőnő. Irta Fehér Ármánd. A vendégek eltávoztak és a nehéz, forró levegőben ittmaradt utánuk a parfömillat, amely a gyertyaszaggal és a virágok hódító leheletével valami átható, semmihez sem hasonlítható illattá keverődött össze. A zongorához támaszkodva egy magas, karcsú nőalak állott. Arca sápadt, de nemes metszésű, talán egy kissé túlélés is volt. Egyszerűen visszasimitott dús hajában egy nagy sárga rózsa volt tűzve s ugyanolyan virág fogta össze elegáns selyemruhája baloldalán a gazdag csipkediszt, amely még jobban kiemelte arca haloványságát. Egész lényén valami szűzies hidegség ömlött el. Olyan volt, mint egy modern ruhákba öltöztetett Minerva szobor s hogy a hasonlóság még teljesebb legyen, kezében egy dárdához hasonló gyertyaoltogató rudat tartott. Szűcs Anna, igy hívták a szép sápadt leányt, egészen fiatal korában került a kamarás házába, mint a kis Margit nevelőnője s azóta soksok esztendőt töltött el e házban. Ä kis Margitból viruló, tizenhét éves hajadon lett és az Anna feje fölött elrepült a 28 ik esztendő is: vén leány lett. Nem, mégsem! Vén leány nem lett belőle, csak épen, hogy huszonnyolc éves elmúlt. Most már természetesen nem volt nevelőnő, hanem társalkodónő, vagy a ház asszonyának támasza. A szép leány gépiesen oltogatta ki a gyertyákat; csak egyet hagyott égve. Aztán félretette a gyertyaoltogatót és leült egy kis bársonyszékecskére, a pálmagrupp alá. Ott beszélt vele egy órával ezelőtt, ott akart hát felőle álmodozni, visszaidézni leikébe, hogy mit mondott, hogy mi mindent suttogott neki egész este. Az a forró, nehéz illatos levegő szinte kényszerűen úgyis az álmodozásra. Mikor még ő is itt volt, nem érzett más, csak az illat: a parföm és a vjrág; a gyertya füstje nem Ott ültek közel egymáshoz, a pálmák félhomályt adó árnyékában. Egy hölgy bámulatos művészi tökéletességgel verte a zongorát, de Anna nem hallotta a zenét, csak őt, igazában azonban őt sem, mert nem értette, hogy mit mondott, csak a hangját hallotta, csak a tekintetének melegét érezte. És ezen az estén olyan különösnek látta őt, mintha megváltozott volna. Máskor olyan csendes, olyan hallgatag volt a fiatal művész ezekben a fényes termekben. De hiszen ez olyan természetes is volt. Az apja csak egy szegény falusi tanító volt a kamarás valamelyik birtokán s úgyszólván a nagy ur nevelte őt fel. Ő küldte a festőakadémiára is és csak azóta hívják meg a fiatal művészt a társaságba, mióta nevét a hir szárnyára vette. Ezekben a termekben a fiatal mester eddig mindig megőrizte azt a szerény, szinte alázatos modort, a mellyel jóltevőjének tartozott. Ma este azonban minden másként volt. Mintha egyszerre levetette volna az álarcot, hogy igazi egyéniségében bemutatkozzék Nagy fekete szemei valami különös, lázas tűzben égtek és klasszikusan formált gyönyörű fejét büszkén magasra emelte. Talán azért látszott olyan boldognak, mert elérte a hivatalos elismerést is. A kormány utazni küldi a fiatal mestert a művészetek igazi hazájába, messze délre, hogy tehetségét a világhírű nagy művészek hallhatatlan remekműveinek tanulmányozásával megnemesitse. Holnap elutazik és ma este a nagy ur őt köszöntötte fel a vacsoránál. Lehet, hogy ez volt az oka nagy boldogságának. Dehát lehetséges az, hogy egy olyan hatalmas müvészlelket ilyen kicsinyes apróságok boldogítsanak? Nem ! Nem ! Neki valami más oka lehetett az örömre. Hiszen olyan különös dolgot mondott neki, mikor kezét bizalmasan a karján nyugtatta. Anna nem is értett meg mindent a beszédből, mert a zene elnyomta a hangját s azonkívül olyan nagy zavarban is volt. Észrevette, hogy a társaságbeli hölgyek milyen kritikus szemekkel figyelik együttlétüket. És ez hozta zavarba. Ped g hát nem is volt oka rá. Hiszen a méltóságos asszony úgyis mindig azt mondta, hogy Szabolcs ő miatta jár a házhoz. Két-három évvel fiatalabb ugyan, mint Anna, de azért igen boldogok lehetnek egymással. így mondta a méltóságos asszony. Anna odanyomta égő homlokát a zongora hideg ébenfa oldalához és újra visszaesett álmodozásába. Alig-alig emlékezik vissza szavaira. Mintha csak álmában hallotta volna. — Megtaláltam végre célomat, a melyért dolgozni érdemes. Egy fényes csillag fog vezetni utamon a dicsőség felé és én haladni fogok lankadatlanul, hogy elérhessem, mert el kell érnem . . . Az enyém kell, hogy legyen . . . Ezeket mondta. Hát szabad-e neki ezekben hinni ? Ebben a boldogságban. Levetheti hát ezt az aranyos bilincset? És lesz egy kis szerény otthona, nem kell majd örökre selyem ruhákba öltöztetett rabszolganőnek lennie. A legutolsó szavai voltak azonban a legkülönösebbek. Mikor a zene elhallgatott, egész tisztán hallotta. Hallotta, de meg nem értette. Azt mondta a fiatal művész:
