Losonci Ujság, 1909 (4. évfolyam, 1-52. szám)

1909-02-04 / 5. szám

jttt ^BB B A B b n

HELYBEN : B Byw inp Bi §1 gg gS R p B ■flB JB B^B Losonc, K.iblnyi-tér

8££,!£ I I Vlllllllill BI 111 ■ II HS

Pisili: - ni: ■ II HL 1 1 111 | | 1 | H | Losor»X: ,L

Negyedévre 2 kor. 50 B ■ ■ B ■ lg Hi | ft 1 W Wk 11 |B SlÄilÄ

KöíségeL, egyesületek, ■ | B _1| 1 1 ■■ 1^1 11.11 l|

továbbá nótfrádmegyei HÉ B mm wafo H Ml Kg SE* H Hi Mw B H| ÜB BÉÉ Hl (lésére vonatkozó feltanitók cs körjegyzők IB jHJ mm 8h Hl Bjg réSSS Hm W BH IS BwM B H 9B ^B szólalások intézendök.

LUUUlflUI UUUflU ==«5«=:

■|H| HHV Hb |H wá|afiV ^Hh ^^H|^H

A LOSONCI VÁLASZTÓKERÜLET FÜGGETLENSÉGI ÉS 48-AS PARTJÁNAK HIVATALOS KÖZLÖNYE.

IV. ÉVFOLYAM. 5. SZÁM. MEGJELENIK MINDEN CSÜTÖRTÖKÖN. JLOSONC,J909. FEBRUÁR 4.

A politikai helyzet.

Kósza híreknek egész garmadája suttog, beszél, jajgat és örvend az állítólagos válságon. E hírek forrásai, terjesztői közismertek: az a had az, amelyiknek egyik részét történeti idők vihara, nemzeti felébredésnek tiszta levegője söpörte és tüntette el a porondról, a másik részét pedig kielégítlen ambíciók, szereplési viszketegség, nemzetiségi érdékek, miegymás önös célok sarkalnak a koalíció elleni frondőrködésre. Sajnos csak az, hogy ezeknek a lelkiismeretlenül terjesztett hazug híreknek felülhet jóhiszeműen sok ezer tájékozatlan bár, de igaz érzésű magyar ember is, meg hogy ez a frondőrködés a Lajtán túl ürügyül szolgál annak a konstatálására, hogy magában a nemzet felfogásában sincs meg az egységesség és az összetartás.

A világ mind a négy tája felé szétröpitett válsághírek legnagyobb része az önálló bank felállításának kérdése köré csoportosul, tápanyagát pedig abban a sűrű politikus-járásban leli, amelyet az utolsó héten a bécsi Burg kapui láttak. Holott a dolog egészen természetes világos és egyszerű. A bankszabadalom lejárta és megújításának vagy meg nem újításának kérdése fölött való döntés a politikában előtérbe állította most e nagy fontosságú kérdést, jóllehet az e fölött való döntés nem foglaltatott azok közé a teendők közé, amelyeknek megoldása céljából a koalíció az átmeneti kormányzást vállalta. Ezeknek a feladatoknak kétségkívül legfontosabbika, az általános választójog kérdése, még nincsen megoldva, maga az átmeneti kormányzás éppen a harmadfél év alatt végzett munka, és sok szociális jelentőségű törvényalkotás miatt — ne felejtsük el — a horvátoknak hónapokig tartott megbénító obstrukciója miatt hosszabb ideig húzódik, mint az talán eredetileg kontempálva volt. Akkor tehát, amikor a vállalt és még megoldásra váró feladatok közé a kalendáriumbeli kényszer egy olyan nagy fontosságú kérdésben való állásfoglalás kényszerűségét iktatta bele, mint amilyen a bankkérdés, talán még sem csodálkozhatni azon, hogy a magyar parlamenti élet vezetőférfiai a trón elé járulnak, hogy e kérdésekkel kapcsolatban a nemzetépitő parlamenti munka zavartalanságának módozatairól informálják az uralkodót.

De ha ez a politikus-járás nem volna teljesen magától értetődő és természetes is, mindennél világosabban reá cáfol a válsághírekre az, hogy a szőnyegen forgó kérdésekben való állásfoglalás a koalíció vezérei között megvan, s hogy ebben a tekintetben semmiféle elvi eltérés közöttük fenn nem forog. Ha tehát ellentétek forognak fenn, az nem magyar parlamenti körökben egymás között, hanem igenis a magyar felfogás és az osztrákoknak a közös bank mai formájában való fentartásához való meleg ragaszkodása között van meg. Ez pedig megint egészen természetes. Tapasztalattal biró ember nem képzelhette azt, hogy Bécsben egyszerűen és minden további nélkül lemondjanak arról a bőséges gazdasági erőforrásról, amelyet számukra többek között a közös bank meg az ennek

folyamányaként következő vámterület és egyéb gazdasági közösség évtizedekig kiapaszthatatlanul szolgáltatott. Számíthatott mindenki rá, hogy már akkor, amikor ebben a kérdésben már csak az elvi állásfoglalás is bizonyos aktuálitást nyert, találkozni fogunk oda át az ellenállásnak, a kétségbevonhatlan jogaink érvényesítése meggátlásának minden módjával és minden eszközével. Számíthatunk arra, hogy épen azok, akik untalan a bankkérdésnek gazdasági kérdés voltát hánytorgatták, ma, amikor tapasztalják azt, hogy a magyar nemzetnek politikai fajsulylyal biró elemei egyre közelebb jutnak a bankönnállóság épen gazdaságilag előnyös voltának felismeréséhez, megfordítják a köpönyeget és most már ők igyekeznek politikai motívumokat keverni bele a kérdésbe, ha máskép nem sikerül, olyan szánalmas kapkodás alakjában is, mint amilyen a bankközösségnek és a közös hadseregnek komoly helyzetekben való készségének junktimba hozása.

Ezekre a dolgokra pedig a mi részünkről a felelet csak egy lehet. A feltétlen és teljes bizalom azokban, akik, — hívják bár Wekerlének, Kossuthnak, Andrássynak vagy Justnak, — egyformán kipróbált és becsületes, igaz magyar, hazafias érzésükről egyaránt ismert bajnokai a magyar nemzet jövője kiépítésének, akikről csak egy pillanatig sincsen jogában senkinek sem hinni azt, hogy a nemzeti érdekekért való küzdelemben a legcsekélyebb ingadozást is tanúsíthatnák. A küzdelem megvívásának pedig az a módja, hogy ezek mögé a vezérek mögé megbonthatlan, tömör fallanxban

20.

TÁRCA.

Keletiek Nyugaton.

(Úti levelek Gyökössy Endréhöz.)

Páris, augusztus 10.

Búcsúzunk Páristúl; mint ősszel a búcsúzó fecskék, még egyszer bejárjuk a kedves helyeket. Még egy búcsúcsókot küld a szemünk a milói Vénusz felé, fülünk még egy búcsúkortyot iszik a Tuilreiák kertjében az opera comique zenekarának szabad ég alatti finom meleg francia muzsikájábúl. Meleg búcsúpillantásokat vetünk a nagy ideges francia női szemekbe (páran félreértik: a búcsúpillantást ép fordítva ismerkedő pillantásnak magyarázzák), búcsúzgatunk a francia nyelv szivetcsókolgató édes zenéjétől. Lovagiasan végső búcsújárásra járulunk szent-Genoveva szűz síri nyoszolyájához, hol méla örök mécsese ég (melyen a montmartrei apache szivarra gyújt), búcsúzunk Páris finom halványkék egétűl és Mme Laportetúl (épen a kapusné), ki marasztal, hogy várjunk még pár napot, akkor a sztrájkoló hajósok a déliekkel megkezdik a forradalmat. (Az újságok hallatlanul nem tudnak a dologról, de Mme Laporte ne tudná jobban ? már mint ő ?!) Oábor lees; i Georgesnél az utolsó ebédszelvényeit, hogy kárba ne veszszenek. Loránd a Bd. de Sébastopolon kilencven búcsúcsókot csókol egy pirosán pihegő kicsi táncosnőre.

A fiúkat vérig Iázítja, hogy Gábor semmi szoknyás ostobaságba bele nem ölelkezett (Tőlem e nyáron elengedik, látják, hogy egy ismeretlen nagy szomorúság rajongója lettem), hát egy gyerekes összeesküvésbe bonyolódtunk. Hogy Gábort nekiugrassuk náthalázas izgalmaknak s bizonyos tenyerestalpas némbernek (a következményekért való felelősség leglelkiisi íeretlenebb megtagadásával), francia szerelmes levelet irtunk neki. Másnap Gábor titokzatos, befelémosolygó és merengő lett, de — velőkig ható megbotránkozásunkra — nem merte magát ostrom megkezdésig tüzelni, pedig láthatólag biztatgatta magát, mint a Stendhal kispapja. Azt azonban biztosra veszem, hogy a hiúság ördöge fölbirizgálta annyira, hogy a maga uti-rajzában ezt a francia levelünket le fogja közölni.

Elbúcsúzunk Páris egyik leghűbb költőjétől, Mussettűl; elbúcsúzunk tőle a szajnaparti ócska könyvbazáron, hol e műveltek-költője megérte a ponyvára kerülés dicsőségét is, elbúcsúzunk a Theatre Francais-szögleti szobrátúl, melynek fehér márványában mélységes elégiák zokognak, csüggedten hulló moll hangsorok, gyönyfényű könnyfátyolos hangok bakacsinra peregve. És elbúcsúztunk Pére Lachaisei egyszerű sirjátúl, melyen barátait arra kéri, hogy szomorúfűzet ültessenek sírjára. A szomorúfűz lelkű költő bevésett versszakára szomorúfűz ága hajlott; mintha ajkára hajtaná kezét, hogy búcsúcsókot intsen. Mint ahogy pár lépéssel följebb Bartholomé Aux Morts síremlékén a legutolsó nő vet az élő-világnak búcsúcsókot, a szépség elmúlásának megindító szomorúságú búcsúcsókját. Az élet legköltőibb szimbóluma a csók, az élettűi való búcsúzás költőibb szertartása a búcsúcsók.

Egy nagy és mély búcsúcsókot szeretnék fölszívni Páris asszonyos leikéből, festékesen is őszinte ajakárúi; holnapután el kell válnunk.

Páris, augusztus 11—12.

Hiába, magyar ember az élettel mély csókot váltani csak bor mámorában tud. Borral ünnepeljük a születést és torozzuk a halottat. Borban szoktunk kérges keménységünkön lágyítani, ernyedtségünkön nagy nekidurálással keményíteni; lelkesedni, hencegni, sírni, szerelmi vagy baráti csókot csókolni. Négyszáz éves a kálomistaságom, de a bor már nem egyszer fülbegyóntatott: a bor négyszáz évesnél régibb természetet váltott ki belőlem. Sőt ha néha még többet ittam: visszaősültem ezerév előtti természetemre, pogánynak, irgalmatlannak.

Veszekedett búcsúvacsorát csaptunk, Ady Endre is eljött. St. Michelen kezdődött, hol beszélgetésünket el-elnyomta egy női zenekar, melynek minden tagja száraz volt, mint egy-egy nyelvészeti értekezés, a zenéjük pedig, mintha Arisztotelesi szillogizmusokat hajtogattak volna.

Éjfélig mégis a magyar irodalomnak összes utóbbi korszakaival elkészültünk: mind ott volt már a lábunk alatt, levágva, szétrugdalva, bélé kitaposva (bordeauxi piros.) A mai kor lázas: az összes múzsák le vannak betegedve; csömörök, kínos elvetélések és Messiások születései ezek a világnemző lázak (provánszi borok). A magyar lélek — nekem Krisztusom, úgy hiszek a küldetésében — minden dögszagok dacára a nagy világujúlásban maga is ujúl, sőt uj tartalmú életének a maga költészete előtte jár . . .

Ady fölkacag: »Szabolcska!? adjatok papirost, két perc alatt irok Szabolcska-bácsi-verset.« Két perc alatt kész volt. Különben én is Írtam két perc alatt Ady-paródiát.

Ady anyás szeretettel és költői ledölyföléssel beszél költői hitsorsosairúl, követőiről (délfrancia pezsgők).

Oláh: Ady Endre, megmutatom, hogy utói fogl?k érni!