Losonci Ujság, 1909 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1909-08-12 / 32. szám
2. oldal. LOSONCI ÚJSÁG 1909. augusztus 12. haszna 18000 korona; ezután adó 1800 kor. s ebből esik az apátfalusi posztógyárra 40%-kal 720 korona, amelynek a pótadója volna Losoncon 360 korona. Dr. Gergely 15000 koronát hoz ki szorzási tévedés folytán. De ha még tekintetbe vesszük, hogy egy évben csak 300 munkanap van, úgy a pótadó csak 300 kor. volna. így fest ennek a kérdésnek üzleti oldala. Én azonban kijelentem, hogy a kérdésnek üzleti oldala nincs, legfeljebb a város részéről, mely fizetne anélkül, hogy érte bármit is kapna. A pénzbeli segély megadásának az volna a föltétele — a bizottsági javaslat szerint — hogy a gyár lehetőleg oda igyekezzen, hogy Losoncapátfalva Losonchoz csatoltassék; ezt kívánja Dr. Gergely is. Nem tekintve azt, hogy az a »lehetőleg« igen ruganyos kitétel (mert nagyon könnyű ezt mondani, hogy nem tudtam keresztül vinni) Losonc-Apátfalva a posztógyár jóvoltából sohasem fog Losonchoz csatlakozni. És pedig azért, mert ez nem függ a posztógyártól és mert a posztógyár ezt nem is akarja. Nem függ a posztógyártól, mert e kérdésben a képviselőtestület határoz és értesülésem szerint az apátfalusiak mindent el fognak követni a csatlakozás megakadályozására. De nem is akarja a posztógyár s erre mutat a következő tény. Miután a posztógyár az állam támogatása folytán adót nem fizet, illetve csak körülbelül 200 koronát, igy a község igen elenyésző csekély pótadót kapna. Miután pedig a gyárnak oka van a községet pártolni, ezért felajánlott a községnek pótadó fejében évi 1200 koronát azon évtizedekre terjedő időkig, amig az államtól adóleszállitásban részesül. Ezen ajánlatot a községi képviselőtestület elfogadta. Ha tehát a gyár már évtizedekre lekötötte magát Losonc-apátfalva községhez, akkkor addig az ideig nem is csatlakozhat Losonchoz. Ezen ténye által a posztógyár azt mutatja, hogy nem akar csatlakozni, már csak azért is, mert inkább fizet Losonc-apátfalván ingyen 1200 koronát, mint Losoncon 1000 koronáért 6000 koronát, vagy később 15000 koronát, mint a hogy Dr. Gergely kimutatta. Nem mulaszthatom el ennek kapcsán megjegyezni azt, hogy a »Nemzeti« r.-t.-nak Losonchoz beadott azon kérelme, hogy pótadó mentességet kapjon, különös — nagyon különös. Losonctól pótadó mentességet kér, holott azt ide nem fizeti, mert maga lekötötte magát Apátfalvához, ahol fizet. Ezek után kétségtelen, hogy üzleti szempontból nincs semmi szükség arra, hogy a gyárnak készpénzbeli segítséget szavazzunk meg. Ha csak azt kívánja a gyár, hogy előzékenységet tanúsítsunk vele szemben, úgy elég, ha kérelmének első 4 pontját teljesítjük. Nem tekintve azt, hogy ennek teljesítése is pénzbeli vesztességeí jelent a városra, érthetetlen, hogy a gyár a mi előzékenységünket apró pénzre akarja felváltani, mert nincs nekik csak 8000000 koronájuk. Nem teljesítheti a város a kérelmet azért sem, mert Losonc még egyetlen vállalatnak sem adott pénzbeli segítséget semmiféle cimen. Az apátfalusi posztógyár semmivel sem szolgált rá arra, hogy a város most vele kivételt tegyen. Ugyanezen a jogon — vagy talán sokkal több jogon is — kérhetnének segélyt a »Sternlichtgyár«, a »Rakottyay-gyár«, a »Gépgyár«, »Serétgyár« »Gőzmalom« s egyéb iparvállalatok. Hát hová lennénk, ha minden gyárnak pénzt adnánk ? Ha pedig ezen gyárak tudtak boldogulni e nélkül, valószínűleg a »Nemzeti« is el lesz e nélkül. Azon érv egyáltalán nem áll meg, hogy a város ipara és kereskedelme is nyerne. Nem pedig azért, mert a munkás, ki Apátfalván lakik, nem fog bejönni Losoncra venni, mikor otthon is kap — különösen egyes cikket, mint pl. húst — olcsóbban. Az ily fajta érvek ezen fontos kérdésben döntő súllyal egyáltalán nem bírnak. Szerény véleményem tehát az, hogy tekintve Losonc város szűkös anyagi helyzetét, pénzbeli segítség a »Nemzeti« r.-t.-nak nem .adható. Egy ajánlatot azonban teszek. Ha igaz, hogy a posztógyár 6000, majd 15000 kor. pótadót fizetne a városnak; úgy indítványozom, hogy 15 évig 2000 koronát, azontúl 4000 koronát engedjünk el a pótadóból. Tessék ezt elfogadni ; ez több, mint amennyit kérnek. Felhívás. Az állami tisztviselők kolozsvári congressusára kiküldött kartársainkhoz! Nehány nap választ el attól, hogy kincses Kolozsvár városában összejönnek legjobbjaink keresni az irt, mely annyi sebből vérző testünknek némi enyhülést nyújtana. Egyiknek itt fáj, másiknak ott legjobban, egyik ezt a sebet tartja legveszélyesebbnek, másik azt, egyik a pragmatikát, másik a statusrendezést, harmadik a fizetés rendezését, negyedik a családi pótlékot, nyugdijat stb. Mind égető kérdés, sürgős annyira, hogy csak akkor mondhatja magát, e kar teljesen egésszégesnek, mikor ezek mindegyike meg lesz oldva. De hol vagyunk még attól ? A magas kormány a fizetések rendezését befejezettnek jelentette ki. Hiába keressük, miért ? Igaz, hogy az évekkel ezelőtti fizetésünkkel szemben nagyobb járandóságot élvezünk. De nem igaz-e az, hogy ennek a nagyobb fizetésnek nincs annyi fizető ereje, nem kapunk érte annyit, mint évekkel ezelőtt a kisebbért. Mindegy, nagyhangú képviselők a kormány és az adófizető polgárok elé rajzolják a huszonöt év előtti Magyarországot, kimutatják, mily rettenetes összeggel többet költ most az állam tisztviselőire. Nem félnek, hogy szemükbe vágjuk, mi volt akkor Magyarország közművelődése, ipara, kereskedelme ? Nézzék meg az állami üzemeket, nézzék a vasutat, postát, távírdát, telefont, ezeket a jövedelmi forrásokat, hány ember látta el akkor és hány most. Vagy a meghatványozott forgalmú üzletágakat is a 25 év előtti létszámmal gondolják ellátni ? Ugy-e bár ügyvéd képviselő urak, ha irodájuk annyira emelkedik, hogy egy ember helyett hatot kell benne alkalmazni, nem búsulnak miatta. Vagy birtokos képviselő urak, szívesen állítanak be húsz pár iga helyett negyvenet, ha megduplázódik a földbirtok ? Lássák kérem, ezt a személyzet szaporítást ily örömmel szavazhatnák meg. Hiába beszélünk, a fizetésrendezés és a statusviszonyok kielégítő rendezése egyidőre alig remélhető. Pedig mi, családos tisztviselők sürgős, nagyon sürgős segélyt kérünk. Be van bizonyítva, hogy fizetésünk és lakpénzünk kevés a legszerényebb családi élet fentártására is. Neki kell feküdnünk minden erőnkkel a családi pótlék kérdésének, nem szabad addig nyugodnunk, mig ebben kielégítő eredményhez nem jutottunk. Hoí tarthattunk volna, ha a múlt évben lakbérjavitási a felvett pár millió koronával a családi pótlékot teremtették volna meg ? Mit értünk el a pár millióra rugó, egy emberre csak csekély összeget kitevő lakbérjavitással ? Elértük, hogy a lakbéruzsora eddig el nem képzelt módon tobzódott. Mint vércse prédájára ; tört ránk országszerte a háztulajdonosok hada kiragadni kezünkből a nagynehezen kikönyörgött pár koronát. Ennek többé nem szabad történnie. Ne kérjünk többé lakbérrendezést. Adjanak mindenekelőtt annak, akinek oly nagy szüksége van rá, adjanak A fiú: Emlékezzék csak vissza a jaht kirándulásra. Arra a szép tengeri sétára, melynek már előre oly igen nagyon örvendtünk. Azóta nem is voltam a maguk társaságában. Ott ütötték azt a végzetes sebet lelkemen, mely azt hiszem, nem fog behegedni sohasem. Addig a napig azt hittem, hogy nemcsak Magácska előtt vagyok kellemes, szimpatikus, hanem szülői előtt is. Azt hittem, hogy joggal csatlakoztam magukhoz, mert teljes összhang s egyetértés uralja lelkünket. De tévedtem, sajnos, nagyon tévedtem. Hitem csalóka volt, mint a Fata Morgana, mely az avatlan utazót hínárba vezeti. Csak Maga egyedül értett meg engemet. S én ezzel meg is vagyok elégedve. Hiszen utóvégre én Magát imádom, Magáért törekszem s a Maga szeretete után áhítozom, de a társaságukat, ainig együtt lesznek, kerülnöm kell. Kimaradtam, hogy megmutassam, hogy nem vagyok tolakodó, hogy csak azért jöttem eddig is, mert úgy hittem, hogy mindenki szívesen látja. Abban a percben, hogy csak egy arcon is a kedvetlenség, a kellemetlenség keserű vonását fedezem fel, mely az én jelenlétemmel csak némi összefüggésben van is, abban a percben meg kellett további barátságos viszonyunknak szűnni. A leány. De hiszen ez őrültség, a mit itt Maga elmond. Ön rémképeket lát, melyek agysejtjeiben, nem tudom minő okokból, támadnak ? Senkinek sincs terhére, senkinek sem kellemetlen, sőt ellenkezőleg. A fiú: S ha igy is volna, akkor is megérdemeltem volna legalább azt, hogyha már én értettem félre a helyzetet, legalább megmagyarázták volna. Ha távolmaradásom után csak egyszer, egyetlen egyszer hittak volna, mint annak előtte mindennap. De semmi. Mintha épen szívesen vették volna önkényes száműzetésemet, mintha kapóra jött volna szezon vég. A mór megtetette a kötelességét, a mór elmehet. A leány. De Elemér. Micsoda őrültségeket beszél. Hát azt kívánta volna, hogy minden büszkeségünket sutba dobva, meghódoljunk a Maga szeszélyének. Hogy levetkőzzük nőies méltóságunkat s hívjuk azt, kiről esetleg mi is úgy hihettük, hogy már megunt minket ?! A fiú : (hévvel) Én megunni ? ! Magukat! ? Hát képzelhető ez rólam ! A leány. Ha maga képzelheti, hogy mi a citrom elmélet szerint elhajítjuk a már kifacsart gyümölcsöt, akkor azt is hihetjük, hogy Maga megunt minket. A fiú: De ha Maga szeret engemet, akkor lett volna alkalma, hogy magyarázatot kérjen viseletemről. Módjában lett volna felvilágosítást kérni a lehetetlen helyzetről. A leány. Én, a leány ilyent tegyek? A fiú: A szerelem mindent megbocsát. Ha valaki szeret valakit. Igazán, önzetlenül, akkor az nem gondolkozik, hogy a büszkeségének hány fokát kell feláldoznia a boldogságért. Az nem tépelődik, hogy mit tehet egy leány a közmorál szerint s mit nem, hanem vakon siet, hogy veszendő boldogságát megmentse. A leány: S maga. Egyetlen ferde tekintet elég, hogy for. ó szerelme, mely a Számum füzével versenyez, rögtön jégsarki hidegséggel vetekedjen ? A fiú : A férfi legszebb disze a büszkeség. Amely férfi ezt elrúgja magától, ki megtűri, hogy méltatlanul s igazságtalanul bánjanak vele, aki elszenvedi a megbecstelenítő lekicsinylést, az a férfi nem érdemli, hogy férfiúnak tekintsék, hogy bármilyen földi lény’szerelmével megajándékozza. Szeretni annyi, mint becsülni. Akit nem becsülünk, azt nem is szerethetjük. Jellem nélkül nincs becsület. Becsület nélkül nincs szerelem. A leány: Ezek mind szép szavakba foglalt frázisok. De nem mentségek egy oktalanságért, melyet immár több egy hétnél elkövet. A szerelmesek a régi időben meghaltak egymásért, feláldoztak mindent, ami szent, amit csak becsben tartottak. S a mai férfiak büszkességöknek még csak árnyékát sem hajlandók feláldozni szerelmüknek. A fiú : (gondolkozva) Lehet, sőt bizonyos, hogy igaza van. S én mégis megmaradok első elhatározásomnál. Távol maradok. De az első hivó szóra, első kívánságukra itt leszek s felejtek mindent, mindent, mit talán csak gondolatban ellenem elkövettek. A leány: (lehangoltan) Hát mégis az utolsó találkozásunk! A büszkeség győz a szerelem fölött ?! A fiú: (szomorúan) Hogy utolsó-e, nem tudom ! Maguktól függ. Ha hívnak, jövök. Ha nem . . . akkor a magam szerezte boldogtalanság sivárgása int felém a jövőben. A leány. Hívni fogjuk! A viszontlátásra. (Feláll. Lassan, miután megszorította a fiú kezét, távozik. Az esti félhomály csakhamar elnyeli deli termetét. A fiú könnyes szemekkel tekint utána, mint a ki boldogságát látja veszendőbe. A babérfák között az utolsó fehér esik is elenyészik. Az esti szellő a zenekar néhány szomorú akkordját sodorja a tengerpart felé s a fiú zokogva borul az egyik kosárszék mélyébe.)
