Losonci Ujság, 1909 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1909-01-28 / 4. szám
2. oldal. LOSONCI ÚJSÁG 1909. január 28. Ez a javaslat az országra nézve nem emeli az egyenes adók terhét. Összesen az ország ugyanannyi adót fog fizetni ezután is, mint most. Igaz, le se szállítja, mert annyi az ország kiadása, hogy az adót leszállítani lehetetlenség. Hanem emelni sem fogja. De mást csinál: az eddig nagyon is igazságtalanul felosztott adóterhet igazságosabban osztja fel, a teher egy részét leveszi a szegény emberek válláról és áthárítja a gazdagabbakra, úgy hogy e szerint a javaslat szerint ezután a szegényebb emberek kevesebbet, a gazdagabbak pedig többet fognak fizetni. Különösen többet fognak fizetni a nagy földbirtokosok, a nagy háztulajdonosok, a nagy tőkepénzesek, a nagy bankárok és nagy bankok. Ami igazságos is. Csakhogy természetesen ez mégis fáj azoknak, akiknek az adóterhe ezután erősen megnövekedik. Hogy csak egy példát említsek, a pesti magyar kereskedelmi bank körülbelül 10 millió korona évi jövedelme után mindössze 30 ezer korona egyenes adót fizetett, vagyis minden száz korona jövedelem után 3 fillér adót fizetett, holott egy szegény ember 100 korona jövedelem után legalább 20 korona adót fizetett. Természetes, hogy miután az adó igazságosabban lesz elosztva, ezek a nagyobb intézetek és gazdagabb emberek most már a jövedelmük szerint jóval nagyobb adót fognak fizetni. Ez fáj az ő zsebüknek s ezért szeretnék megbuktatni a javaslatot. Csakhogy természetesen ha ezzel állanának az ország elé, hogy buktassák meg ezt a javaslatot, mert ez az ő adójukat emeli fel, hát kinevetné őket mindenki. De ők sokkal ügyesebbek. Cselfogással élnek. Nem maguk mennek a harcba, mert tudják, hogy igy könnyen legyőznék őket. Hanem lázitják a kisiparosokat, kiskereskedőket, azokkal ostromoltatják meg a javaslatot, gondolva, hogy igy könnyebben akadályozzák meg annak megvalósulását. Ezért csinálják gyűléseken, újságokban azt a nagy lármát. Elhitetik, hogy ami fehér, az fekete, hogy ami adóleszállitás, az adóemelés, elhitetik a kisiparossal és kiskereskedővel, hogy ez a javaslat, amely épen az ő javukra szolgál, megsokszorozza az ő terhüket és meg fogja rontani őket. Sőt fellármázták a városokat is és igyekeztek velük elhitetni, hogy ez a javaslat általában a városi polgárságot adóztatja meg erősen a földbirtokosok javára. Természetesen a polgáremberek, kisgazdák, kisiparosok nem ismerik a javaslatot, nem tudják mi van benne, elhiszik tehát az újságcikkeknek és a Pestről kiküldött lázitó vigéceknek, hogy ez a javaslat csakugyan ellenük szól és tényleg harcba mennek, hogy megakadályozzák ezt a javaslatot. Így sikerül a nagy pénzembereknek és nagy bankoknak, meg azután a régi rendszer-zavart csinálni és a zavarosban halászni kívánó letört alakjainak, hogy saját érdekük ellen lázitsák a kisembereket, hogy épen azt a javaslatot és azt a kormányt támadtassák a kisiparossal és kiskereskedővel, amely valahára tényleg az ő javukat akarja, tényleg az ő terheiken akar könynyiteni. Hát én csak azt mondom, ne higyjenek Magyarország polgárai mindenféle zagyva beszédeknek. Várják be, mig ez a törvény életbe lép. Akkor nézzék meg adókönyvecskéiket. Azok fogják nekik megmondani az igazat. Abból látni fogják, hogy a kisebb ember jövedelmi adója igenis kevesebb lett, mint eddig volt. Hiszen már csak az, hogy a fejadó, amely a szegény emberre eddig a legterhesebb volt, egészen megszűnik és hogy akinek 800 koronánál kevesebb az évi jövedelme, semmi adót nem fizet, eléggé mutatja, hogy ez a javaslat éppen a kisebb jövedelmű embereken akar segíteni. Ellenben azok, akik eddig ezrekre és százezrekre menő jövedelmeket élveztek, úgy hogy csak fillérekre menő adókat fizettek érte, tapasztalni fogják, hogy most már nem bújhatnak ki az adó alól, hanem jövedelmeik arányában kell nekik is részt venni a közterhek viselésében. Nem olyan együgyű a magyar polgárság, hogy egy pár adóemeléstől félő bank az orránál vezethesse, ne higyjen minden kósza beszédnek és ha már nincs módjában alaposan megismerni és megtudni, hogy mi van az adójavaslatban, vagy ha nem hisz azoknak, akik neki őszintén és jóakarattal meg mondják az igazat, hát várja meg a törvény életbeléptét és akkor Ítéljen majd felette. Akkor látni fogja, hogy csak az ő javát akarta a kormány, hogy tényleg az ő helyzetén javított az adóreformmal és hogy nagy könnyelműség, valóságos bűn lenne tőle, ha most fellázadna ezek ellen a javaslatok ellen, megakadályozná, hogy segítsenek rajta, megfogná és visszatartaná azt a kezet, amely épp az ő vállairól akarja levenni a teher egy részét, hogy átrakja az erősebbek vállára. A tisztviselő-telep kérdéséhez. Pár évvel előbb erős mozgalom indúlt meg városunkban egy tisztviselő-telep létesítése érdekében. Ezen mozgalomnak azonban jelenleg nem ismertetendő okokból, de semmi esetre az érdekelt tisztviselők akaratából, mint tudjuk nem volt eredménye. Bár az akkori viszonyok is eléggé megmagyarázták ezen mozgalom szükségességét és nehezen kellett a tisztviselő-telep hiányát mindezideig éreznünk : a jelen körülmények már szinte követelő formában állítják elénk újból e kérdést azon reményben, hogy végre elérkezett az ideje, hogy az akadályok minden oldalról elháritatván, a cél elérhető, mindenkép megvalósítható legyen. A kényszerítő körülmények, minden nem háztulajdonos előtt jól ismertek. A kibérelés alá bocsájtott házak csekély száma és mindenkor alkalmatlan volta, azok geometriai haladvány szerinti béremelkedése stb., mind nagyou megvilágítják a szomorú helyzetet. A népesség természetes gyarapodásával semmikép sem tart lépést az építkezés. A beözönlő uj- és újabb családok kényszer-helyzetükben egyelőre bármely üres lakást elfogadván, később lassan mindjobban kiszorítják régebbi társaikat és ezen óriási versenyben a házbér nő, a lakás egy évvel rosszabb, a megélhetés gondja az új lakót is még jobban nyomja. Minden valamire való város fölismerte már régen a tisztviselő-telep létesítésének szükségét és még sehol sem vallották annak kárát Régi óhajunknak tett eleget a végrehajtási törvény amaz intézkedése, mely lehetővé teszi a lakáspénzeknek családi házak építési költségeire leendő lekötését. Ezen intézkedés által önként kínálkozik az alkalom, hogy ki-ki saját lakáspénzén önmagának szerezze meg a házat, melyet egyéni Ízlése szerint építtetett. A város érdeke is e kérdés helyes megoldása. Ezért remélhetjük, hogy ezen eszme fölkarolásában és támogatásában nem fogjuk nélkülözni azokat, akiknek főképen kell, hogy szivükön viseljék a város fejfődésének, felvirágoztatásának ügyét. Jól tudjuk, hogy sok elintézendő kérdésen fordúl meg a dolog. Ezúttal csak általánosságban kívántuk érinteni a dolgot. A részletek csak akkor jöhetnek szóba, ha nagyjában ismeretesek a keretek, melyen belül munkálkodnunk kell. Fölhívjuk tehát azon állami, várcsi, vasúti vagy magántisztviselőket, akik az eszmét igy általánosságban magukévá teszik, hogy ezen elhatározásukról a további teendők megbeszélése végett tájékoztatásul, lapunk szerkesztőségét mielőbb értesíteni szíveskedjenek. csak kirakatbűi látjuk ezt a látszatánál mélyebb, nagyszerűbb francia életet. Megfigyelni pedig körülbelül egyformán gyöngén tudunk. Loránd tudja közöttünk legegyszerűbben leírni az érzelmeket, a gondolatait (olyan kerekdeden, mintha született francia volna), de akarata egészen elpuhűlt. Gábornak igen nagy akarata és önbizalma van, de elcsenevészíti az érzelmeit ; rosszúl esik nekem, amint művein megmeg-érzem a törekvés szagát, hogy nó ebben az ügyben is kivágja a rezet. Végűi én: én vagyok legkevésbbé tisztában magammal; sok megfülledt érzelmet nem merek kidobni magambúl, sóvárgom és rettegem a nagyszerű izgalmakat, sok érzést beszavalgatok magamba, imádom a nagy elhatározásokat s tetteimet csirájába fojtják jeges-borogatásos bénító belátásaim. Mindenről ludom, hogy hogyan kellene, de semmiben sem bizom kellőkép, hogy érdemes-e megtenni. Mindezek alapján: Oláh Gábor akadémiai tag lesz, Orbók Loránd mindig egyaránt lesz züllő és előkelő, én — — én is leszek valami, de magam előtt bizonytalanúl és hiába. Páris, augusztus 10. Megnéztük egy léghajó fölszállását a Champs Eliséesen. Nagy néptömeg tátotta száját a sárga tafotagömb körül, mely eleinte kicsiny volt és szerény, mint egy segédtitkár, de nőtt, dagadt gyorsan, mint egy nemzeti botrány, végűi akkora lett, mint egy fölfujt miniszter; a körülbámészkodó tömeg fejeibűl majdnem füstölgőit már az elismerés tömjénje. Egyszer csak a gömb elrúgta maga alul a talajt- s méltóságosan kezdett ellebegni dél felé. Kosarában egy barna ifjú ült a bájos szeretőjével, kit már harminc méter magasságban lelkesedetten átkarolt a tömeg méltányoló elismerés-nyilvánításai közepette. Kétszáz méter magasságban még mindig egymásén volt az ajkuk, miközben valószínűleg az ég felé emelkedni érezték magukat. Repülni! Úr lenni a levegőn! A legfölségesebb irigység, amely valaha az ember lelkét sarkantyúzta! Az lesz a honfoglaló, aki bennünket föl vezet a levegő országába! A most versenyző nemzetek közűi én a franciának adnám meg a repülés föltalálását. (Mi magyarok hires légváraink révén formálhatnánk hozzá jogot.) A nagyszerű hullámverésű, mély, sós és komoly tengert, ezt a hűvös tiszta vizelemet az angolnak ítélném. A nehéz, hű és nagyékű elem, a föld, bizonyára a németeké. A tűz, ez a félelmetes, rajongó, legősibb és mindig uj elem, a lét kovásza, a Keleté. De az ingatag, a finom suttogó, a megrázón viharozó, átlátszó, könnyed, fényes levegő, az a franciáké lesz. Hát mienk magyaroké mi leszen? A mi dicsőségünk birodalma a délibáb lészen, amely víznek látszik, elérhetetlen földet mutat, tűztűl fogant és valójában levegőbeli játék, vagy legvalójában — úgy hiszik némelyek — semmi. Pedig maga a semmi is nagy valóság s ama legvégső nagy semmi épen akkora, mint a minden, mely belőle jött és beléje tér vissza, — s a semmi azután is semmi marad. Leültem a Szajna kőpartján, fölöttem izzó fényes lámpa, alattam a vízben a forró fénynek délibábos, hivalkodó, semmivalóságú képe, s közbűi én, a félig valóságos tűzfény, és félig délibábos hivalkodó tükrözőkép, szivemet fényes tüzek csókolgatják, de szemem kegyetlenül a semmibe lát, ahova végűi is le fogok szállani. Be fogok lépni az örök folyóba, ahonnan a Mózesek, a Buddhák jöttek, akik mig éltek, mindig az örök folyóra mutattak kezükkel. Fölkúszik a lábamig a Szajna egy fekete hulláma. Mély vagy és hatalmas, Páris folyója. Az Az emberiség legnagyszerűbb jeleneteit tükrözteted vissza. Forró termő iszapodon görgettél nagyszivű holtakat, kis kétségbeesetteket, szeretőket, kiéhezett jámborokat, fölriadt álmodozókat, nagy és kis erényeket, bűnöket, kéjeket, álmokat, titkokat. Belőled keresztelik Páris csecsemőit s a te avató fényes vized mélységes ősi erőket, édes világosságokat, föl riadandó álmokat csorgat reájuk. Ez a völgy az emberiség kovászának teknője, a forrongó eszmék nemrozsdásodó arany üstje. Ez a város az a soknyelvű Bábel, melynek termékenyítő gazdag viszályából az emberiség távoli vidékei is megnépesülnek külömb-külömb beszédekkel. »Fluctuat, nec mergitur« hirdeti odaát a Hotel de Vilié a Páris magabizós jelmondatát. Büszke öntudatú lehet ez a nép és boldog a jövője biztos tudatában. Egy népben sincs ma ilyen bájos fiatalosság, ennyi megélt mélység mellett. Ennyi formáló, rendező termőerő, finom ideges látás, acélosan hajlékony akarat. Kábít ennek a mélyillatú, erős sugallató francia folyónak áramlatja, belemarkolok az én homokot-markoló kezemmel az ő fölcsillárrtió vizébe, mintha az én tiszai zavaros tűzálmó vérem még egy uj keresztséget kívánna belőle. (Folytatjuk.)
