Losonci Ujság, 1909 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1909-07-29 / 30. szám
2. oldal. LOSONCI UJSAO 1909. julius 29. sine qua non-nal meg kell barátkoznunk, a kérdést továbbra csupán az üzleti szempontból kell megbírálnunk, vagyis abból a szempontból, hogy érdemes-e nekünk ezen segélyt megadni, vájjon meghozza-e a mi részünkről ezen befektetés a maga gyümölcsét. Ez a bírálat pedig csak józan számítás dolga. Vegyünk ceruzát a kezünkbe és számoljunk. A jogi, pénzügyi és gazdasági bizottságok javaslata szerint a 15 éven át tartó 1000 kor. évi segélyezés csak abban az esetben adható meg, ha Apátfalva község közigazgatásilag Losonc városhoz fog csatoltatni. Ezt a feltételt én is, mint elengedhetlent kívánnám felállítani. Mert mi ennek a folyománya ? Az, hogy az apátfalvi posztógyár egyenes adója után a megfelelő pótadó Losonc város pénztárába fog befolyni. És ez igen lényeges dolog. Mert a »Textil« r. t. ezidő szerint, vagyis a már meglévő épületei és üzeme után évente körülbelül 30000 kor. egyenes adót fizet. Ebből az apátfalvi posztógyárra, vagyis a csatlakozás esetén Losoncra évi 40% 12000 koronát tesz ki, a melynek pótadója évente (csak 50%-ot véve számítási alapul) 6000 koronát tett ki. Vagyis, érthetőbben kifejezve, ha Losonc városa a kért 15000 kor. segélyt az említettem feltétel alatt megadja, úgy ezen 15000 kor. fejében összesen 90000 koronát, az évi 1000 kor. kiadással szemben pedig évente 6000 koronát vételez be pótadó címén ! Ez a tény önmagában véve is elegendő volna a segély megszavazásához. De még jobban áll a helyzet, ha a 15 éven túl várható jövedelmet vesszük számításba. A Textil-gyár r. t. ugyanis átlag 300 szövőszéket fog felállítani. Ezen 300 szövőszéknek napi produktuma 100 m. posztó, melyet legkevesebb 5 koronával számítva, a napi produktum 500 koronát tesz ki. Ez egy évben átlag 7.500,000 koronára rúg. Ennek tiszta hasznát 10%-al számítva, 750000 korona, mely után 75000 kor. adó fog fizettetni. Ebből Losoncra 40%, vagyis 30000 korona jut, amelynek pótadója 15000 koronát tesz ki. Tehát a 15 évi subventiós év után, amidőn már az uj gyári épületek és a nagyobbitott gyári üzem is adózás alá fog esni, a közvetlenül Losonc városának fizetendő^ pótadó évente 15000 koronát fog kitenni. És igy, ha eladdig mi sem térült volna meg a 15000 korona subventióból, úgy az a 15 év letelte után egy év alatt térül meg a városnak, mig a további évek adójövedelmeit már minden ellenérték nélkül húzza a város. Ezen felsorolt direkt anyagi előnyök mellett nem szabad tekinteten kívül hagynunk azon indirekt jövedelmet sem, melylyel a subventió megszavazása és a gyár megnagyobbitása járna. Ez abból áll, hogy a megnagyobbított gyár mintegy 800 munkást fog foglalkoztatni. Ez a 800 munkás átlag 10 koronát keres hetenként. Ez 8000 koronát tesz ki. A munkásosztály jövedelmének legalább is felerészét elkölti. Ruhát, csizmát, kalapot, húst, italt, kenyeret, tejet stb. vásárol érte magának és családjának. Ekként elköltene hetenként 4000 koronát. Ez egy évben 200000 koronát tesz ki! 200000 koronával nagyobb forgalmat érne el Losonc iparos és kereskedő osztálya ! Összefoglalva az üzleti számítás mérlegét: kiadunk 15 éven át évente 1000 koronát, összesen 15000 koronát. Ezért bevételeznénk 15 éven át évente 6000 koronát, a 15 év után évente cca 15000 koronát. A mérleg tehát nemhogy passiv, de annyira activ, hogy ezt az üzletet meg nem csinálni, főbenjáró, a város érdekeit kockára tevő, megbocsáthatlan bűn volna. Vannak szűk látókörű embereink, kik a subventió megszavazása ellen a piac inedrágulásának veszedelmével agitálnak . . Ez az érv tarthatatlan. Az az 500 munkás, amennyivel a nagyobbitott gyár növekednék, a piaci árak emelkedését előidézni nem képes, minthogy az a munkás nem csirkét, libát, tojást vásárol, hanem húst és kenyeret, amelynek ára nem a fogyasztás, hanem egyéb conjunctura szerint igazodik. Másrészt viszont tudvalevő dolog, hogy a piac annál olcsóbb, mennél nagyobb a kereslet. Mert a nagy kereslet nagy versenyt idéz elő, ennek viszont természetes következménye az árak esése. Ha a létszámemelkedés a piaci árak emelkedését hozná maga után, úgy nem kellene magunkat annyira törnünk az üzletvezetőség elnyerése után, amely pedig nem munkáscsaládokkal, hanem mintegy 100 hivatalnokcsaláddal szaporítaná a város fogyasztó közönségét. Nagyra vágyunk vele, hogy Losonc az ipar és kereskedelem emporiuma. Most alkalmunk van megmutatni, hogy nemcsak szószátyárkodni és hangzatosán dictiózni, cselekedni és áldozni is tudunk az ipar és kereskedelem érdekében, a város fejlődése érdekében. Kezünkben városunk emelkedésének kulcsa, tőlünk függ, hogy ezt a kedvező alkalmat, midőn Losonc jövő nagyságának alapjait rakhatjuk le, ne szalajtsuk el. Mikor a textil-gyár nagy telepét magam elé varázsolom, Losonc egy nagy város perspectivájában tűnik elém, amilyen Győr, vagy Miskolc. A subventió megadásával olyan lendületet adunk Losonc város fejlődésének, amily csak hosszú évek nehéz munkájával tudott volna elérni. És hozzásegítjük ezt a szegény várost egy megbízható és bőséges pénzforráshoz. Tartsák ezt szemük előtt a város atyái, amikor a subventió kérdésében szavazatukat fogják leadni. A pánszláv bank szállítói. Kredens Béla losonci papirkereskedőről megírtuk a múltkoriban, hogy a bojkott alatt álló Bazovszky pánszláv bankja részére munkát vállalt és pedig éppen a részvények szállítását. Ez a híradásunk a iegutolsó betűig igaznak bizonyult, jóllehet Kredens mentegeti magát s az alábbi levélben iparkodik magát lisztára mosni: Tekintetes Szerkesztőség! A f. hó 11-én »A sátán és az aranyak« című cikkére vonatkozó válaszomat van szerencsém azzal beküldeni, hogy azt b. lapjukban közzétenni szíveskedjenek. Hónapok előtt indult meg a Bazovszky elleni bojkott-mozgalom ; én ebben az időtájban Anny szenvedésének. Senki sem tudta biztosan mi baja lehet, de mindnyájan félve sejtették. S azért Paált senki sem gyűlölte. Őt csak szeretni lehetett. A természet játéka az, hogy egy-egy emberbe beletesz minden szépet és jót, hogy azután az egész világon uralkodiiassék. A város összes asszony! s leányai belévoltak bolondulva, noha ő egyetlen lépést sem tett meghódításukra. Elég volt azonban megjelennie a városka korzóján, hogy mindenki beléhabarodjon. S Paál Andor vígan élte világát. Talán észre sem vette, hogy a kis Anny mennyit szenved miatta. Ő hozzá volt szokva, hogy asszony, leány egyaránt imádja, szeresse. Néki a kis Anny szerelmi epekedése legfeljebb unalmas lehetett. Ő nem hódolt annak a babonának,, hogy Anny valami szent kép megelevenedése. Epolyan földi halandónak tekintette, mint a többi leányokat. A festők nem szóltak Paálnak, hogy szeretett testvérük mennyire sóvárog utána. Belátták, hogy Paál nem lehet az a férfi aki Annyt nőül veheti. Sokkal nagyobb jövő mosolyog feléje, semhogy magához kösse, nyűgös tehernek a kis modell filigrán, áttetsző termetét. Csak aggódva, félve tekintettek a jövőbe, mert tudták, hogy a szerelmi láznak mindenképen áldozatul kell esnie mindenkinek. Egyszerre csak Anny megint mosolygós lett. Arca vidám, hangja csicsergős s megint mesélgetett azoknak, kiket bú vagy bánat ért. Szóval ismét a régi, kedves, szerető testvérkéje a művészeknek. Mindenki örült a változásnak, mert azt hitték, hogy a természet ez egyszer meghazudtolta önmagát s a kis Anny kilábolt szörnyű szerelmi bajából. Csak éppen annyit láttak, hogy Paál Andor, ha lehet még kedvesebb Annyhoz és hogy sokszor, minden különösebb ok nélkül összenevetnek, mintha valamely nagy közös titkuk lenne. Egy szép napon Paál Andor leíratott kapott a minisztériumból, hogy tanulmányainak folytatására Párisba költözzék. Óriási búcsúlakoma, sok-sok felköszöntő, egy-egy elnyomott könnycsepp jelezte, hogy Paál Andor itt hagyja művésztársait, hogy tehetsége még nagyobb lendületet, még több tapasztalattal erősebb lehessen. Az egész város künn volt a pályaudvaron. Még a miniszter sem távozhatott ilyen ünnepélyességek közepette, mint az egész város imádott kedvence, a férfi szépszég és báj megtestesülése, Paál Andor. A fehér keszkenők egész lobogó erdője hullámzott utána s dübörgő vonat mind mélyebb és mélyebbre fúrta belé magát a messzi távolba. A kis Anny úgy nézett a hatalmas füstölgő óriás után, mint akinek egész boldogságát, mindenét magával ragadja. Már mindenki hazafelé sietett, csak Anny állott még ott s nézett, nézett, a vonat után, melynek már utolsó füstfoszlánya is rég elpárolgott a semmiségbe. Az egyik festő végre hozzáment s felrázta tompa elmerültségéből. — Piciny Anny gyerünk haza, már nincs mit látni a vonatból. E percben a kis modell, mint a szárán kettétört rózsabimbó lehanyatlott s csukló zokogásba fűlt hangon lehelte: — Hagyjatok meghalni. Senki sem kérdezett tőle semmit. Mintha egyértelműleg elhatározták volna, hogy emlékeit durva kézzel senki se háborgassa. Hazavitték, lefektették s ápolták, mint a nehéz beteget szokás. Eleinte csak jöttek a levelek Párisból. Később már csak levelezőlapok. Anny halványuló arca ilyenkor fel-fel merült. De máskülönben vége volt neki egészen. Mintha csak árnyéka lett volna önmagának úgy járt kelt a művészek között. Ezek megpróbáltak mindent vele. Az orvosok nem győztek elég tanácsot adni, de semmi gyógyszer, semmi beszéd nem használt. Napról-napra, amiként Paál párisi levelei megcsappantak, úgy fogyott le a kis Anny, szerető testvértársai szemei előtt. Szomorú világ költözött a kolóniába. Senkisem tudott már kacagni lehetetlen históriákon s a máskor oly vig, pajkos fiúk szomorúan lézengtek műtermeikben. A dalos pacsirta, a regés madár beteg volt. A kis Anny nem tudott magához térni. A levelek Párisból teljesen elmaradtak. Csak a lapokból értesültek óriási sikereiről. Az ősz is leszállt. A sárguló falevelek lassan-lassan leperdültek ágaikról s egészen behintették a nyirkos földet. Az őszi eső szitálva hullott s beette magát egész a csontokig. A kis Anny ágyba feküdt már. Kebléből fütyülve tört elő a lélegzett. Csúnya, mélyhangú köhögés verte fel sokszor a házat. Láz gyötörte. Arca lángzópiros volt s ajka, mely kiszáradt a szörnyű forróságtól mosolygott. Valami szépet álmodhatott. Ott volt körülette az egész művész kolónia. Körülállták szegényes ágyát, mely csupán az ősz virágaitól volt ékes. Anny haldoklott. Halványan, sápadtan nézték a kis modellt a művészek. S Anny arca egyre mosolygott. — Ugye nem hittétek, hogy hercegnő vagyok. Látjátok, most itt van a négy fehér paripából font fogat. S most elmegyek. De mindenki megkapja jutalmát. Mert mindenki szeretett s én is mindenkit szerettem. De ő miért nincsen itt. Őt is megjutalmazom, mert ő is szeretett s én őt szerettem a legjobban... Itt van ez a tiéd, ez a tiéd ... E percben robogó kocsi állott meg a ház előtt. Mint szélvész rontott be Paál Andor, kit sürgönyileg kértek a haldoklóhoz. Már elkésett, ép e percben lehelte ki lelkét Anny a kis modell, mindnyájuk közös testvérkéje. Paál Andor megilletődve állott meg a kis Anny holtteste előtt s fuldokló zokogással borult a virággal telehintett nyoszolyára
