Losonci Ujság, 1909 (4. évfolyam, 1-52. szám)

1909-07-22 / 29. szám

2. oldal. LOSONCI ÚJSÁG 1909. julius 22.

mégis kívánatos és reményleni kell, hogy az országgyűlési szünet alatt minden igaz hazafi azon meggyőződésre fog jutni, hogy a magyar pártok közötti háborúskodásnak senkire sem lenne előnye és hogy maga a korona van elsősorban hivatva minden erejét és tekintélyét arra használni fel, hogy Magyarországon az alkotmányjogi elvek sérelme nélkül jöjjön létre olyan politikai megoldás, amely ha minden pártot ha nem is elégít ki, de legalább lehetővé teszi, hogy egy oly kormányzási alap teremtessék meg, amelyet a függetlenségi és negyvennyolcas párt programmjának sarkalatos pontjait nem sértve és föl nem adva, elfogadhat és amelyben a 67-es pártok azért nyugodhatnak bele, mert ha a politikai célokból a nemzetnek sikerült többet elérni, mint a mennyi Deák Ferenc 67-iki kiegyezése óta elérhető volt, ezért a pártviszályt folytatni a közérdek rovására senkinek sem szabad, aki jobban szereti hazáját, semhogy a mennyire gyűlöli ellenségeit. Nem szabad elfajulni, annyira a pártok közötti harcnak, hogy magyar politikust nem ellenfélnek hanem ellenségnek tekintsenek csak azért, mert többet akar kieszközölni, többért és jobbért küzd, mint a mennyit a szabadelvű uralom 38 éven át elérhetőnek hirdetett. És ha ezt a többet és jobban őfelsége Kossuth Ferenc kezeibe teszi le, ezen minden igaz magyar politikusnak csak örülnie kell és nem szabad ellenezni csak azért, mert az egyik vagy másik 67-es párt programmjába benne foglalva nem volt.

A nemzet feszült figyelemmel várja, de reményű is, hogy Kossuth Ferencnek sikerül nemcsak magát a függetlenségi és 48-as pártot egészen tömör egység gyanánt tartania össze, hanem a 67-es pártoknak vezérembereit is meggyőzni arról a régi mondásnak most nagyon is alkalmazandó voltáról, a melyik igy hangzik: Concordia parvae rés crescunt, discordia etiam magnae dilabuntur!

Méregdrága!

Naponta hallhatjuk e felkiáltást. Minden percben felhangzik a kétségbeesett ajkakról. S nem mondhatjuk reá, hogy asszonyi kicsinyeskedés fakasztja e panaszhangokat, hanem az élet, az ő szigorú kegyetlenségével erőszakkal kicsikarja a keblekből e jajkiáltást. Tényleg méregdrága minden. Szinte szerénytelen kérés ma már, ha a mindenkori imádságban mindennapi kenyeret kérünk az Egek Urától, akkor, amikor a kenyér kilogrammja 50 fillér. Hús, főzelék, liszt hihetetlen magas árakon kapható csupán s rövidesen odáig jutunk, hogy a kenyér is valami finom csemegévé lép elő, mely csak ünnepnapokon s csupán úri házak asztalára kerülhet.

Méregdrága! Szinte fogalommá nőtte ki magát az utóbbi időkben. Méregdrága minden s szinte csuda, hogy az a sok ember, mely még mindig nem szokott le arról a rossz kedvteléséről, hogy naponként élelmezi magát, honnan veszi azt a tőkét, melyből létfentartására feltétlenül szükséges élelmi szereket beszerzi magának.

S ezek az elsőrendű szükségletek. Mert enni utóvégre, akármilyen felesleges, de mégis szükséges dolog. A koplalást nem lehet megszokni. Erre az igazságra az egyszeri cigány is reájött, amikor nyolc nap után, ameddig lovát éheztette, a szegény pára kimu't s ő felsóhajtott:

— Istenem, Istenem, hogy épen most kellett elpustulnia, amikor már olyan sépen megsokta a koplalást!

Bizony, bizony mi is igy járnánk, ha a czigány mintára a koplalást megakarnók szokni. Akkor múlnánk ki ez árnyékvilágból, amikor már a legszebben rregtanulnók a koplalást.

De utóvógre ez a théma sokkal komolyabb, semmint hogy alkalmat adna a tréfálkozásra s bizony jómagunk sem vagyunk úgy hangolva, hogy tréfálkozzunk ezzel a szomorú, mindnyájunk húsába vágó eszmével. Nagyon is érezzük valamennyien a drágaság átkos következményeit.

Mindenütt s mindenhol a munkabérek emelkedéséről hallhatunk s mindez csupán arra jó, hogy a gyárosok gyártmányaiknak árát felverjék s hogy még evvel is megnehezítsék a létért való küzdelem amúgy is nehéz harcát.

Ha a munkabérek felemeléséről szóló hir nem is nélkülözi a valóság valamelyes ismérveit, semmiesetre sem vonatkozhatik ez a hivatalnoki kar, avagy a középosztály u. n. lateiner osztályára. Ezek jövedelme nem emelkedett arányban azzal a szörnyű áremelkedéssel, mely minden téren megélhetésünket e korszakban jellemzi. Sőt, ha lehet redukcióról beszélni, úgy inkább kisebbek lettek a keresetek, ha a társadalmi igények folyton folyvást emelkedtek.

S igy mig a kereset csökkent, az elsőrendű szükségleti cikkek árai növekedtek. Mert ne gondoljuk ám, hogy tisztán az élelmi szerek méregdrágák ! Oh nem! A ruházat minden egyes kelléke kétszeres árba szökkent fel S meztelenül még sem járhatunk. Ebbe még talán a hatóság is bele szólana. Sőt ellenkezőleg, társadalmi állásunkat messze túlszárnyaló mértékben kell ruházkodnunk, hogy hivatali méltóságunkon csorba ne essék.

A ruhák, a cipők, a fehérneműek árai stb. stb. mind-mind legalább is kétszer annyiba kerülnek ma, mint ennek előtte csupán huszonöt évvel is s vájjon a fizetések kétszeresére emelkedtek-e a huszonöt évi fizetéseknél ? Nem mondhatnék, még 25%-al sem nagyobbodtak. Ám az igények

nem ám Komócsy-féle fröccsöt) és váltig biztatott, hogy fogjam be a szememet és pedig mind a kettőt, mert ő most megdezinficiálja az arcomat és pedig azért, mert — Budapestről való vagyok. A vizpárából talán két szemernyi hullhatott a bajuszomra. Azt gondaltam, hogy a főkapitány úr ezután a műtét után meg is beretval, mert hasonlított az az üveg, amit a kezében tartott ahoz, amilyent a borbélyomnál láttam.

Egy vasúti baktertől tudtam meg, hogy az a vörös fejű úr tulajdonképen nem is főkapitány mint inkább doktor volt.

No de legalább most már biztos voltam, hogy ezek után sem én nem halok meg kolerában, sem én tőlem nem hal meg senki. Mert hát akkor mire való volt a ceremónia!

A polgármesteri tudomány azonban megdöntötte okoskodásomat.

Kérem szépen nem eresztettek be a városba.

Azt mondották, hogy öt napig várjak kint a vasút melletti korcsmában s ha azalatt nem haltam meg kolerában, csak akkor részesülhetek abban a nagy szerencsében, hogy bemehetek és megláthatom bent a városban azt a helyet, ahol a polgármester szobrát fogják fölállitatni.

A korcsmában (a városon kívül) voltam kénytelen eltölteni az időt, amig délután a vonattal visszautazhattam. Oroszországi képet itt láttam először. Majd meg kísérlem lefesteni. Hát kérem láttam itt három suhancot, akik az éhségtől annyira elvoltak csigázva, hogy egészen keresztűi láttam rajtuk és láthattam, hogy egy krajcár sincs a zsebükben és még három éjjelt és napot kell szenvedniük, hogy a városba be juthatnak. A szegénykék vándorló kolportőrök voltak, ha

még élnek és egymást meg nem ették vagy öngyilkossá nem lettek (Hogy legyen az ő jo kívánságuk a polgármester szobra talapzatán egy allegorikus kép !)

De hát a közügynek vannak egyéb mártírjai is ! Perlaky Tóbiás felperesi ügyvéd bajtársunkat sem bocsátották be a városba, pedig neki igen fontos dolga akadt volna egy ottani benszülött házánál, akiről hallotta, hogy sok koleramentes ágyneműje van. Erről akart magának meggyőződést szerezni a végrehajtó és becsüs társaságában.

De a fiskális ur is a fogadóba internálódott vala, s mit volt mást tennie, mint szépszerivel kihivatta magához az alperest, aztán amig visszautazhatott eltártlizta vele az időt.

A „bacilus“ fogadós ma olyan élénkségnek örvend, milyennek sona, mert a városbeliek most mind ide járnak ki kibicelni és a végből, hogy a fővárosból érkező ügyfelekkel érintkezhessenek.

A doktor pedig minden benszülöttnek a lelkére köti, hogy otthon ne érintkezzék a családtagokkal.

Egy két Hét előtt nősült, nyolcnapig Budapesten időző fiatal jó egészségű férj és egy tizenhat tagból álló csalad szerető feje, kik velem jöttek a fővárosból, minden spriccelés elkerülése és minden baj nélkül mehettek be a városba övéik körébe, a doktor áldásától és tanácsától kisérve, ami annyiból állott, hogy „de kérem otthon ne tessék ám majd a családjukkal érintkezni! ■*

Ilyen preventív intézkedés mellett aztán nem is csoda, ha Losonc városát elkerüli a kolera és nem lesz csoda, ha a járványbizottság minden tagjának szobrot emelnek.

50°/o-al növekedtek úgy társadalmi, mint minden egyéb más téren is.

Mit csináljunk tehát ?! Ne együnk, ne igyunk (mert ma még a vizet is meg kell fizetni), ne ruházkodjunk, fehérneműt ne hordjunk, egyéb élvezetekről nem is beszélünk, mert azok nem elsőrendű szükségleti dolgok.

Vagy pedig, miután manapság a kis embereknek hitelük amúgy sincsen, egyszerűen be kell szüntetnünk a társadalmi konvenciók szerinti élést s éljünk úgy, mint a müveit pápuák, kiknek legfőbb toaletcikket az a kötényke képez, melylyel a maguk meztelenségét eltakarják.

Sokáig ez igy nem maradhat I Rövid időn belül valaminek történnie kell, mert különben a a társadalmi forradalom elkerülhetetlen.

Vagy talán manapság már a forradalom is méregdrága ?!

Az okszerű gazdálkodási

rendszer Losoncon.

Losonc városa már vitte annyira, hogy ipara, kereskedelme révén nevét messze földön ismertté tette. De amily örvendetes haladás tapasztalható az ipar és kereskedelem terén, annyira elhanyagolt és mostoha elbánásban részesült a mezőgazdaság ügye. Es éppen ezen oknál fogva Losonc város és vidéke közgazdasági élete nem illeszkedhetett be kellőképpen és igazán a legfőbb állami jólét elérését biztositó nemzetgazdaság keretébe. Mert megdönthetetlen igazság, hogy az ipar, kereskedelem és mezőgazdaság, e három közgazdasági tényező, csakis egyenlő erőkifejtéssel, mint mindmegannyi egyenlően életerős orgánum működhetik eredményesen az országnak mindnyájunk által hőn óhajtott gazdasági megizmosodásának szolgálatában.

Éppen ezen okoknál fogva leplezetlen örömmel vesszük a hirt, hogy egyszer Losoncon is megindult egy jelentékeny mezőgazdasági érdekeket szolgáló mozgalom.

A losonci és losonc-vidéki gazdákhoz is eljutottak hat végre annak az országszerte hirdetett mozgalomnak a hallámai, melyek a mezőgazdaság racionálisabbá és intenzivebbé tételét célozzák. Régi bűnét vedli le a magyar gazdatársadalom, amidőn az egyoldalú gazdálkodási rendszerrel szakítva, rátér a belterjes gazdasági módszer alkalmazására. A gabonafélék termesztése nagyon bizonytalan bázisokon nyugszik, mert ki lévén szolgáltatva az időjárás szeszélyeinek egy nyári jégesős vihar millió károkat okozhat s ezreket foszthat meg a kenyértől. Mig ipari növények termesztésével nemcsak hogy elkerüljük ezen könynyen beállható veszélyt, hanem tápanyagot nyújthatunk lendülő iparunknak és kereskedelmünknek.

Aki tehát igazán a közérdek és az általános jólét, szóval a magasabb nemzetgazdaságtani szempontból meditálja a dolgokat, az kész örömmel csatlakozik ahhoz a mozgalomhoz, amely Losoncon és annak vidékén egy ipari növénynek, jelesen a cukorrépa művelésnek bevezetését tűzte ki feladatául. És megelégedésére szolgálhat mindenkinek, hogy földbirtokos link legjobbjait s legelőkelőbbjeit látjuk ez eszme körül csoportosulni. Ez az eszme pedig igen életrevaló, mert hiszen a mi vidékünket vasúti közelsége és talajbeli viszonyai valósággal ilynemű ipari növény termesztésére predesztináljak.

Ezen nagyjelentőségű közgazdasági akció keresztülvitelének legfőbb garanciája azonban az, hogy ez ügynek sikerült megnyerni egy oly kiváló s országosan elismert közgazdasági szaktekintélyt, mint báró Tornyay Schossberger Rezső nagybirtokos, nagyiparos, a selypi cukorgyár r. t. érdemdús elnöke.

Ezen üdvös akció érdekében Jaulusz I. János a selypi cukorgyár főfelügyelője, ki a talajt és más egyéb megkívántam viszonyokat hetek óta tanulmányozza vidékünkön, úgy a talajt, mint a viszonyokat, melyek a cukorrépa termelés alapfeltételeit képezik, kiválóan alkalmasnak találta.

A cukorrépa termesztés bevezetése mellett fontos indokul szerepel még az utóbbi években szomorúan tapasztalt takarmanyhiány is. A gazdaközönség kiszámíthatatlan karokat szenvedett a takarmányhiány miatt; a meglévő joszágállományt hihetetlen magas árú takarmánnyal kellett fentartani, ha csak a drága pénzen beszerzett jószágállományt áron akii nem akarta elvesztegetni. A cukorrépa termesztéssel ez a kérdés is egy csapással megoldást nyer, meri a répafejek, levelek s a répa ipari felhasználása után nyerendő pépszeletek takarmányinség esetében kitűnő szurro gatumnak bizonyulnak.

Jóllehet ismét beigazolódott azon mondás igazsága, hogy maga kárán tanul a magyar, de legalább tanul. A szenvedett veszteségek felrázták a nembánomság lotorgiájából vidékünk gazdakö-