Losonci Ujság, 1909 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1909-07-01 / 26. szám
IV. ÉVFOLYAM. 26, SZÁM. MEGJELENIK MINDEN CSÜTÖRTÖKÖN. LOSONC, 1909. JULIUS 1. _ . A A ■ B fl| B ■sas'i nnnun ss ioip KC.TE.S I ||\ IIMI I II l\llla “sa=?~ s»msas ■ ■■1911 |B 1 ■ 1 illlAl El 11 Äsataa» £ LUfiJUllUI UUIIftU ára ^Bhb WBBr ^B ^B ^B B^HB BB PH; BMBB A LOSONCI VÁLASZTÓKERÜLET FÜGGETLENSÉGI ÉS 48-AS PARTJÁNAK HIVATALOS KÖZLÖNYE. A helyzet. A napi sajtó már hosszabb idő óta foglalkozik avval, hogy Kossuth Ferenc a királytól megbízást fog kapni arra, hogy mint miniszterelnök kormányt alakítson. Nincs módunkban biztos tudomást szerezni arról, hogy ez a híresztelés, amely a legtekintélyesebb bécsi lapokban is közzé tétetett, megfelel-e a valóságnak. De sok jel arra mutat, hogy ez idő szerint ez a feltevés nem tekinthető lehetetlenségnek. Ha megvalósulna, senki sem láthatna abban kivetni valót, hogy Kossuth Ferenc elnöklete alatt létesítendő kormány tagjai közzé bevétetnék nehány hatvanhetes férfiú is. Egyénileg és nem úgy, mint a már megszűnt koalíció pártjainak képviselői, mert a Kossuth-kormány nem lenne koalíciós kormány. Valószínű, hogy az igy bevett hatvanhetes egyének pártjaik részéről támogatást nyernének, amivel a Kossuth-kormány parlamenti ereje csak gyarapodnék, de maga a Kossuth-kormány a függetlenségi pártra támaszkodnék. Ezen néhány 67-es férfiú bevétele a kormányba azért látszanék természetesnek, mert a függetlenségi párti kormány ez idő szerint kénytelen volna a 67-es alkotmány keretén belül mozogni és mert e kormányvállaiasnak főcélja annak az uj választási törvénynek a megalkotása lenne, amely Magyarország jövő fejlődésére igen nagy befolyást fog gyakorolni, amire nézve egyáltalán nem irreleváns, hogy ne ismeretlen, esetleg ellenséges felfogású, hanem olyan férfiak alkossák meg, akik szeme előtt elsősorban a magyar nemzet érdeke lebeg és amelynél nem téveszthető szem elől, hogy a választási törvény megalkotása egyaránt kötelességként nehezedett az eddig koalícióban volt pártokra. A helyzetet mindenesetre csak könnyítené, hogy ha már ezt az elvállalt kötelezettséget a pártok nem teljesítették, legalább teljesítsék az egyének. Teljesen át vagyunk hatva annak tudatától, h'ogy maga az a tény, hogy Kossuth Ferenc lenne Magyarország miniszterelnöke, a nemzeti ügy érvényesülése szempontjából óriási erkölcsi eredménynek tekintetnek az egész országban. S ha igaznak bizonyulnának azok a hírek, hogy ez az eredmény el lenne érhető anélkül, hogy bármely téren is jogfeladás történnék és emellett megvalósulna a függetlenségi pártnak évtizedek óta hangoztatott az az elve, hogy a választói törvény olykép alkottassák meg, hogy avval a magyar nemzet természetes túlsúlya és az értelmiség vezetése biztosittassék, úgy ezt a magyar közvélemény mint rendkívüli eredményt üdvözölné. Mindezeknél fogva kínosan hatott sokakra az a tény, hogy éppen akkor, amikor mindenkivel szemben a legerősebben kellett volna bebizonyítani a párt összetartá át és azt, hogy a függetlenségi párt egységesen áll Kossuth Ferenc mögött, akinek bölcs vezetésében és rendületlen hazafiságábatí feltétlenül megbízik, megtörténheti az, hogy a függetlenségi pártnak némely tagja a vezér tudta és beleegyezése nélkül a pártnak számos tagját névaláírással bírta rá arra, hogy magát lekösse, nem a pártprogrammá vonatkozólag, ami természetesen igy is köti a párt minden egyes tagját, hanem a taktikát közelről érintő részletekre nézve, amelyek megítélése kizárólag a vezér feladata. Annál érthetetlenebb ez az eljárás akkor, amikor a Kossuth Ferenc tiszteletére tartott lakomán a párttagok Holló Lajos alel nők beszéde után tomboló lelkesedéssel ünnepelték a vezért. Félő, hogy az a hamis látszat, amelyet ez a helytelenül kigondolt és rosszul alkalmazott Írásos demonstráció kelt, kedvezőtlen hatással lesz arra az elhatározásra, amely, ha tényleg küszöbön volt, a magyar nemzeti felfogásnak óriási mérvű érvényesülését eredményezte volna. Már is számos jele mutatkozik annak, hogy a vidéki közvélemény, amely józanságával sokszor utánzásra méltó példát mutat, mind élesebben domborodik ki abban az irányban, hogy amig Kossuth Ferenc a függetlenségi párt vezére, addig kövesse a párt hűségesen, vagy pedig, ha nem akarná követni — amihez azonban a vidéknek és az egész országnak is hozzászólásn volna mondják ezt meg őszintén, pártértekezleten. Kétségtelenül jóhiszeműen cselekedtek TÁRCA. Most kötik a kőrisfának Most kötik a kőrisfának Lombját koszorúba, A nótámat most dalolják Csöndes kis falumba . . . Most nyílik a kertek alján Viola virágom, Ottan virult szép tavaszom, Boldog ifjúságom. Fecskemadár fölkeresi Ereszünket újra, Megsejti, hogy merre van a Hazajáró útja, Harmatos könny felcsókolja A bimbót az ágon, Az én könnyem soha többé Tűnő ifjúságom. Most hullanak a szivemre Temető virágok, Hűtelenül most hagynak el Engemet az álmok, Tavasz jöttét, virulását Hejh ! hiába várom, Soha többé vissza nem jő Az én ifjúságom. Isógi útja. (Japán mese.) Irta: Orbók Loránd. Kiss Arnold. Mikor Isógi húsz éves lett, elindult, hogy fölkeresse a szépséges leányzót Amai-Atsuit, aki messze-messze él, túl a szent Fuji hegyen, amerre a nap arany sugarai alkonyaikor el pihennek-Nem látta soha, de csak rágondolt mindég. Róla kérdezősködött messze tájról jött vándoroktól. Vele álmodott ezüstös májusi éjszakákon. Édes anyja könnyesen búcsúzott tőle. — Fiam, szép vagy, mint a hajnali napfény, mely elárasztott rizsföldeken tükrözik. Arcod piros, mint az azalea virága, szemed ragyog, mint az esti csillag. Fiam, látlak-e még valaha ? Apja a távozó vállára tette kezét. — Fiam, érős vagy, karcsú és hajlékony, mint a nemes acél. Gondolj őseidre, kik hősökként harcolnak. Légy bátor, hogy büszkén láthassalak, ha visszatérsz. — Kemény sarut kötött Isógi és tarisznyát akasztott a nyakába. — Mit adhatok neked útra valónak? — sóhajtott az anyja. — Olyan szegények vagyunk. És virágokat tépett a kertjükből. Fehér, hófehér virágokat és azt adta neki a hosszú útra. Apja is virágokat adott útravalóul. Piros, vérpiros virágokat. Agg mestere, kitől a húrok csodás titkait és azokat a dalokat tanulta, mikor szilvafa rügyezéskor énekelnek ifjak és leányok, ő is virágokat adott neki. Csodálatos, bűvös illatú virágokat. Isógi dalolva indult meg. Karján, vállán a sok virág. Olyan volt, mintegy virágzó lugas, melynek lába kelt. És ment, hogy fölkeresse Amai-Atsuit, a csodaszép leányzót, túl a szent Fuji hegyen, amerre a nap arany sugarai alkonyaikor elpihennek. Ment vidáman és fáradság nélkül. Nap heve nem égette. Virágai hűs árnyat adtak néki. Ha jött az este, lágy pázsiton tért nyugvóra és dalolva ment tovább, ha jött a hajnal. A fehér országúton egy leánnyal találkozott. — Mily szép virágaid vannak. Fehérek, pirosak és csodás illatúak. Adj belőlük. Isógi adott neki.. Hiszen annyi-annyi virága van. Miért ne adna ? És adott a leánynak a hófehérből, a pirosból és a csodás illatuakból. Mikor tovább ment, Amai-Atsuira gondolt, aki sokkal-sokkal szebb ennél a leánynál, aki minden földi leánynál szebb . . . Mint a guzsalyból szaladó fehér selyemfonál, úgy nyúlt az út szapora lépteinek nyomán. Nap telt nap után. Isógi haladt előre. Nap-nap után találkozott leányokkal, akik virágot kértek tőle. Isógi adott mindnek, még annak is, aki nem kért. Vidáman szórta rájok a virágokat és Amai-Atsuira gondolt, aki szebb ezeknél, aki minden földi leánynál szebb. Fogyott az út, fogytak a napok és fogytak a virágok. És csodálatos, Isógi, aki egész virágerdővel vállain, vidám szökeléssel indult neki a nagy útnak, most, hogy alig volt nála virág, fáradtan, haladt előre, lassan és daltalanul. — Milyen súlyosak ezek a virágok — gondolta és elosztotta, ami még nála volt . . . Egy szép nyárvégi napon a nagy út végére ért. Elvarázsolt kertek közepén, hol a dal és virágzás örök, ott volt Amai-Átsui a csodaszép leányzó. Szebb volt minden földi leánynál és szebb volt, mint a milyennek Isógi álmaiban látta. Eljöttem — mondja Isógi. — — Száz esztendeje várok reád — felelt Amai-Atsui. Vártam, hogy eljöjj és elhozd ama csodaszép virágokat. Hol vannak a virágaid ? — Isógi hallgatott. Csönd lett a kertben. A virágok csodálkozva fordították feléje csillag szemüket. A jázminok suttogva hajoltak össze. A gőgös liliomok is sáppadtabbak voltak, mint valaha. A píniák komolyan bólongattak sötét fejükkel. Isógi szégyénkezve távozott az elvarázsolt kertekből . . . Amint egy híd szelíd ívén áthaladt, a szunyadó víz tükrében meglátta magát. Fehér volt a haja, válla görnyedt, ruhája megtépett és nem volt egyetlenegy virága sem. Sáppádtan, lehajtott fejjel ment tovább. Roskatag lábainak nyomára gúnyosan hullatták az akácok fehér szirmaikat.
