Losonci Ujság, 1909 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1909-06-24 / 25. szám
r ÁRAK A A ^BB B A B ÉÉ : giíi npniini II luin 2s Negyedévre 2 kor! 50 fill I | | TOk g| « 8 B I | | — Hl mt SB Bn SS KB « B| Kp ggS H 1M H^B BH pénzküidcmé Községek, egyesületek, H H ^B VRfj SB W MBB fl| ^ ■ »U H A H _ S| Mi BB H ■ nyelt és a lap szétkiil ■ I I fi 1 I I B1 111 1 IB I ft I U I I - B B m 11 B 1 II 8 1X Ilii U BB X 1 2o ^Bhm ^HMB BBÉjHr «HB BB m BBfiSB M HM BB Hl ^BpH A LOSONCI VÁLASZTÓKERÜLET FÜGGETLENSÉGI ÉS 48-AS PARTJÁNAK HIVATALOS KÖZLÖNYE. IV. É V FO LY A M. 25. SZÁM. MEGJELENIK^MINDEN CSÜTÖRTÖKÖN. LOSONC, 1909. JUNIUS 24. Kossuth Ferenc. (K.) A válság egy lépéssel sem jutott közelebb a megoldáshoz. A sajtóban ugyan a legkülönbözőbb és legkalandosabb híresztelések láttak napvilágot, megírták, hogy a király nem akceptálja a függetlenségi párt álláspontját, megírták, hogy a király még Ischlbe utazása előtt okvetlenül dönteni akar a krízisben és megírták azt is, hogy a király két hétre Pestre jön, de mindezek a híresztelések csak üres kombinációknak bizonyultak és a hét politikai történetében az egyetlen pozitívum az, hogy tulajdonképpen semmi sem történt. Mindenki a függetlenségi pártértekezlet határozatát várja, amely mindenesetre elhatározó jelentőségű lesz a válság történetében és ahoz méri a maga állásfoglalását. A hét lefolyt egyetlen politikai eseménye Kossuth Ferenc kereskedelemügyi miniszternek beszéde, amelyet Arad város küldöttségéhez intézett. A bölcs, megfontolt, ha kell, elhatározott, ha a körülmények ügy kívánják, higgadtan tartózkodó államférfiú szólt ebből a nyilatkozatból is, mint akinek ismerjük a függetlenségi párt vezérét. Azt hangoztatta, hogy a vezér iránt pártjának feltétlen bizalommal és ragaszkodással kell viseltetnie, különösen válságos időkbe^, amikor a vezér talán nem részletezheti mindig magatartását, taktikáját a nyilvánosság előtt. Hangoztatta, hogy a függetlenségi pártnak, mint többségnek olyan programmal kell bírnia, amely megvalósítható, mert ha olyan programmja volna, amely nem valósítható meg, akkor állandó lenne az összeütközés a parlament és korona között. És mondotta még, hogy a nemzet csak akkor haladhat előre, ha kétségtelen jogainak követelése mellett erősen, de okosan megáll és hogy a vezér hivatása megszabni azt a határvonalat, ahol az okosságnak az erősséget kell fékezni, vagy pedig az erősségnek kell jogaiba lépni. Ezek az aranyigazságok, ezek a nagy politikai bölcsességet hirdető szavak különösképen ráillenek a mai nehéz helyzetre. A döntés a vezér, Kossuth Ferenc kezében van. Ö szövegezi a nemzethez intézendő inanifesztációt, ő határoz a függetlenségi párt további magatartásáról. És amit ő tesz, az jól van téve. Igazi, hivatott vezére a pártnak, akit nemcsak neve, de igazi nagy államférfiúi kvalitásai méltóképen avatnak erre a szerepre. Ha visszaemlékezünk az ő vezéri multiára, mindenütt látni fogjuk, hogy benne a vezéri körültekintés és megfontolás* mindenkor az elhatározott eréllyel párosult. Soha semmiben nem cselekedett könnyelműen, elhirtelenkedve. Soha semmikor sem került egy pillanatra sem ellentétbe a függetlenségi párt elveivel. Vezette mindig a pártot nagy tradícióihoz, elveihez hűen, de mindig bölcsen számolva a körülményekkel, a lehetőségekkel. Nem a népvezér lobbanékony temperamentuma, hanem a nagy hadvezér nyugodt megfontoltsága, számító körültekintése az ő erényei. És ezek az erényei vitték odáig a függetlenségi pártot, hogy maroknyi kis ellenzéki frakcióból hatalmas többségi párt lett, amely ma dominál a parlamentben, döntőleg foly be az ország sorsának intézésébe és amelyet senkinek sem lehet elmellőzni. Téved, aki a függetlenségi párt helyzetét tisztán abból a szempontból akarná megítélni, hogy elvei juttatták egyedül oda, ahol most van. A párt elsősorban Kossuth Ferencnek, az ő bölcs vezérletének köszönheti, hogy a nemzet nagy többségének bizalmát sikerült megnyernie. Az elvek ideális kereteit ő töltötte meg gyakorlati tartalommal, ő formálta hozzá a gyakorlati politika lehetőségeihez és szükségleteihez és ő határozta meg azt az egymásutánt, amelyben ezeket az elveket a megvalósításhoz kell és lehet vinni. Talán soha a függetlenségi párt nem volt annyira egybeforrva vezérével, mint most. A párt szilárdan, egységesen, mint egy fegyelmezett hadsereg tömörül vezére megett. Amit ő határoz, azt határozza az egész párt. És a mostani válságos időben teljesen az ő vállára nehezedik a kibontakozás megjelölésének feladata, az út és mód meghatározása, amelyet a párt követni fog. Az egész ország bizalommal várja Kossuth Ferenctöl, hogy a döntő lépést megtegye és az elhatározó jelentőségű szót kimondja. Az ő neve, múltja, egész egyénisége garancia arra, hogy ez a döntő szó az ország és a függetlenségi párt érdekeinek meg fog felelni és a kibontakozás lehetőségének fogja útját megnyitni. TÁRCA. Örök temetés. Temető mellett laktunk hajdan : Minden halott mellettünk ment el, Azért járok bús árnysereggel. Azért vagyok olyan mogorva, Azért temetek folyton, folyton, Gyászéneket azért kell kongnom. Azért siratok szent halottakat, Kiket megölt a józan élet, (Ártatlan álmok, ó szegények!) Azért járok bús árnysereggel . . . Temető mellett laktunk hajdan S minden halott mellettünk ment el Komlós Aladár. A gyermek. Irta : Zala Lilly. Kissé elkényszeredett, savanyú, magába zárkózott lelkű volt Palika. Már maga az élet úgy hozta magával, hogy soha igaz érzelmeit ne mutathassa, hogy mindig színleljen s mást mutasson, mint a mit benső érzelme parancsol. Az édesapja elvált az anyjától s újra megnősült. Az édesanyja is férjhez ment. S igy azután mikor a törvény szerint hét éves korában édesapjához került, már belevolt oltva az apja elleni gyűlölet s különösen a mostohától való félelem. Vézna kis fiúcska volt Palkó. A szüleitől csupán a lelket örökölte, teste sovány, keveset Ígérő, kis váz volt csupán, melyre ép, hogy reá volt aggatva néhány hűsfoszlány. Az anyja már féltő gonddal ügyelt reá, apja pedig, ki bálványozásig szerette, még a szellő fuvalmától is megőrizte volna. Jó gyermek volt különben alapjába véve, csak épen a ferde helyzet, melybe ártatlanul került, forgatta ki igazi mivoltából. Még a mostohája is szerette. Úgy tudott viselkedni, hogy még az idegenek is megszerették, még ha nem is úgy akarta. Úgy járt-kelt a tágas szobákban, mint valami túlvilági szellem, még a lépteit sem hallották. Mindenkit félve tisztelt s bátortalanságában még hangosan szólni sem mert. Nem sok vizet zavart odahaza. Vasárnaponként az anyjához küldték s ime csodák-csodája, abban a percben, mikor az anyja házának küszöbét átlépte, mintha kicserélték volna Palkót. A máskor szótalan, savanykás fiúból egyszerre életvidám, vidor kis fickó lett, aki majd hogy fel nem verte a házat hangos danájával, éles sikoltásaival, gyermekes hancúrozásaival. Ott hempergőzött kis leánytestvérkéivel a szőnyegen s mig keresztül-kasul másztak édesanyjukon, a filigrán, kis asszonyon, fiilsikettetitő lármájukkal felverték a házat. Azután ha eljött az est s az inas érte jött, hogy haza vigye az apjához, Pali ismét a régi lett. Szomorú, szótalan, elkényszeredett s ilyen maradt is egész héten keresztül. Az apja nem is tudta, hogy Palkó milyen más gyerek tud lenni, ha akar. Beteges, vérszegénységnek tudta be hallgatagságát s tömte őt mindazzal, amit csak a tudós orvosok a gyermek erősítésére belédiktáltak. Ha valaki Andor Mihálynak, Palkó apjának azt mondta volna, hogy az ő bálványozott kis fia minő víg, csintalan fickó az édesanyjánál, eszelősnek tartotta volna az illetőt, annyira hihetetlen, lehetetlen dolognak tartotta azt. S Palkó szépen növekedett. Az iskolában az okos, éleseszű gyermek kitűnően tanult. Tanítói mindenkor mintaképen állították az osztály elé s nagyon megvoltak elégedve vele. Az apja pedig ugyancsak örült, hogy szerelmetes fia oly szorgalmas tanuló s hogy soha semmi baja sem volt vele. így haladt Palika előre. Mindenki szerette, mindenki örült neki, csak azaz egy bántotta édesapját, hogy olyan kevés elevenség, oly bágyadtság jellemezte mindig, hogy szinte attól félt, hogy nem lesz életrevaló a kicsike. Éppen karácsonykor történt. A kis Palkót a szünetre édesanyjához vitték s ott alaposan kihancúrozhatta magát. Még a vakációnak vége sem volt s Palkót sebtiben hazahozták. A máskor sem nagyon eleven fiúcska egészen odáig volt. Mint a szárán kettétört virág, oly szomorú látványt nyújtott a lázas szemű, megtört kis vézna alakocska. Valahol csúnyául meghűlhetett. Kis melléből nehéz, hörgő köhögés tört fel, s halvány arcocskáján a halállal eljegyzettek vérpiros rózsája ragyogott. Apja majd megőrült fájdalmában, mikor a holtravált gyereket hazahozták. Őrültként szaladt egyik szobából a másikba, folyton töprengve, hogy mi történhetett egyetlen fiacskájával. Szörnyű átkokat szórt a távol levő anyjára, kiben a kis fiú végzetét látta. A nevesnél nevesebb orvosok egymásnak adták a kilincset. Egyik sem mondhatott biztatót. A kis fiú tüdőgyulladásba esett. A láz magas fokon csigázta s törte le az amúgy is vézna szervezetet. Szinte lélektelenül ült egész nap és egész éjszaka ágyacskája szélén édesapja. A betegség ideje alatt szavát sem lehetett hallani. Mikor a betegség a legmagasabb fokára hágott, a nehéz függönyös ajtó egyik szárnya csendben, zajtalanul fellebbent s rajt szinte észrevétlenül egy átszellemült, légies alak tört magának utat, Palkó édesanyja volt.
