Losonci Ujság, 1909 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1909-05-06 / 18. szám
2. oldal. LOSONCI ÚJSÁG ^ 1909. május 6. vált volna, úgy hogy Bécs még irigyelje is tőlünk ezt a mi kitűnő gyomrunkat. S mialatt évekig, évtizedekig a régi és új békók csendes emésztése képezi látszólagos főgondunkat, ne sajnáljunk semmi, de semmi áldozatot, a legnagyobbakat, a legvégsőket sem és teremtsünk versenyképes ipart és kereskedelmet Magyarországon, tökéletesítsük, virágoztassuk fel a mezei gazdaság minden ágát; törekedjünk vagyonosságra és gazdasági függetlenségre az egész vonalon; fejlesztik, erősítsük honvédségünket és neveljünk oly új nemzedékeket, amelyek nemcsak hazafias verseket szavalnak és dalokat énekelnek, hanem szükség esetén ezer éves alkotmányunkat bárki ellen fegyverrel is megvédeni tudják. Van aztán még egy másik fontos kérdés js, ez pedig a választótörvény. — A történelem tanúsága szerint az uralkodók nem igen szokták proprio motu öregbíteni a népeik jogait, — sőt! Az új választótörvényt pedig a szocialistákon és nemzetiségeken kívül Bécs sürgeti leginkább, s régi tapasztalásunk, hogy ami Bécsnek kívánatos és sürgős, az nekünk rossz és éppen nem sürgős. Bécsnek nem tetszik a magyar fő- és köznemesség, meg az intelligens középosztály erős nemzeti érzése és sovinizmusa s a Kristóffy doktrínája szerinti osztályparlamentből valódi népparlamentet akar csinálni. Ez a bevalott cél; a be nem vallott és főcél pedig az, hogy az erős magyar nemzeti szellemet, amely hova-tovább az ország, a nemzet teljes függetlenségére, önnállóságára törekszik, megtörjék, ártalmatlanná tegyék. A gróf Andrássy Gyula törvényjavaslata igyekszik ugyan azoknak az elemeknek, amelyek ezt a szellemet képviselik, továbbra is biztosítani a hegemóniát, de — attól tartunk —- kevés sikerrel, s ezért ügy a bécsi törekvésekre, mint a nemzetiségi aspirációkra való tekintettel, az új választói törvény megalkotásánál nagyon vigyázatosan kell eljárnunk; a magyarságnak mindent el kell követnie tehát a nemzetiségi vidékeken, hogy egymás között összetartva, a nem magyar ajkú népet a a maga részére megnyerje. A honvédség jubileuma. Szabadságharcunk dicső honvédségének élő szervezetű emléket kívánt állítani a magyar nemzet, mikor 1868-ban az 1848-iki honvédintézmény rekonstrikcióját törvénybe iktatta, ami bizony nem ment valami simán, mert Albrecht főhercegnek és tábornoki karának „aggályai“ voltak, amiket vajmi nehéz volt eloszlatni. Az 1869. év tavaszán aztán hozzáfogtak á szervezéshez. Honvédelmi miniszter gróf Andrássy Gyula miniszterelnök volt, munkatársa Kerkápoly Károly államtitkár, a későbbi pénzügyminiszter. A 82. zászlóalj gyalogság és a 32. huszárszázad tisztikara részint a 48-as honvédség tisztjeiből, részint pedig a közös hadsereg magyar származású tisztjeiből került ki; a legénységet jobbára kiszolgált önkéntesek képezték ki. Főparancsnok József kir. herceg lett. A budai zászlóalj lobogójára saját hímzésű szalagot maga a királyné küldött s ő vállalta a zászlóanyai tisztet is, mig a pécsi zászlóaljnál a főparancsnok neje, Klotild kir. hercegasszony vállalta ugyanazt a tisztet. Másfélévi lelkes munka után fiatal honvédségünk a király teljes elismerését vivta ki a gödi hadgyakorlatokon. Nemsokára tiz golyószóró üteget kapott honvédségünk, amely akkor a hiányzó ágyukat voltak hivatva pótolni, mivel hogy tüzér- és műszaki csapatai nem voltak. Gr. Andrássynak Bécsbe való távozása után a virágzásnak indult honvédségi intézmény stagnálni kezdett, mert sem Lónyai Menyhért, sem pedig Szende Béla honvédelmi miniszterek nem termettek arra, hogy azt céltudatosan, következetesen és a haladó kornak megfelelően továbbfejlesszék, minek az volt a következménye, hogy a törvényhozás csak szűkösen és fukarul látta el emberanyaggal s pénzzel a honvédséget, amely úgyszólván a közös hadsereg morzsáin tengődött és sorvadzott. A csapatok az évnek csak négy hetében, a tartalékosok gyakorlata alkalmával bírtak kellő létszámmal; rendszerint azonban alig 80—100 emberből állott a zászlóalj és 20—25 legényből a század. Ha ily körülmények között sem dandárt, sem ezredköteléket gyalogzászlóaljaink és lovnsszázadaink nem formálhattak s e formációkban gyakorlatokat nem tarthattak és évek során át siralmas képet mutattak, csak természetes. Még a golyószóró ütegek is a lomtárba kerültek. Az állandó budgetdeficitek korában már a honvédségi intézmény eltörlésének tervével foglalkoztak, hogy az arra fordított milliók megtakaríthatók és a deficit apaszthatok legyenek. Szerencsére ez a terv nem talált, sőt a honvédségünk elveszthetésének ez a gondolat volt az, amely a honvédintézményt még féltettebb nemzeti kincsünkké tette. Gróf Ráday Gedeon rövid minisztersége alatt, aki a zászlóaljak ujjászetvezése, a honvédlovassági főfelügyelet rendszeresítése, a ménestelepek reformja és a csendőrintézmény életbeléptetése által örvendetes lendületet adott a honvédintézménynek, — kedvezőbb idők állottak be. Orczy Béla báró államtitkárra, báró Fejérvárj' Gézára bízta a honvédség fejlesztését s ennek két évtizedes kormányzata alatt sok mindenféle mulasztás pótoltatott helyre. Ekkor vette kezdetét a honvédlaktanyák építése. A honvédhadapródiskolák uj szervezetet kaptak. A Ludovica-intézetből honvédtisztképző akadémia lett. A tiszti fizetés, a legénységi zsold a honvédnyugdij, az özvegyi és árvagyermeki ellátás rendezése erre az időre esik. Legfontosabb intézkedése azonban ezen korszaknak, hogy az 1889. évi honvédtörvény szerint évi 12,500 újonc biztosítva van a kontingensből a honvédség részére. Az időközben 92 gyalogzászlóaljra és 40 lovasszázadra emelkedett honvédség ennek következtében a kellő létszámú legénységgel rendelkezik a megfelelő tisztikarról is gondoskodva van. >• Ma már a honvédség nem puszta tartalékhad többé, hanem hadsereg, amely a közös sereggel együtt, egy vonalban, annak hadtesteibe osztva, harcol, hogyha h,arcra-háborura kerül a sor, — noha hiszen nem- igy képzelték és akarták ezt 1868-ban, — s mi is most 40 év elmúlta után, jobb szeretnők, ha az a 28 gyalog- és 10 huszárezredbe sorozott 270,000 honvédünk, akik magyar nemzeti hadseregünket alkotják, tüzérséggel, műszaki csapatokkal ellátva azt a hadi erőnket képezné, amellyel mint teljesen önálló, tehát közös hadseregnek sem nem alá-, sem nem mellérendelt, vagy beosztott hadsereggel első sorban a nemzet rendelkezhetnék, amikor majd újra megnehezül az idők járása fölötte. Sőt talán meg sem is nehezülne oly gyakran fölötte, ha önálló hadtestekkel és az azokhoz szükségesekkel bírna a nemzet s mint ultima ratio nationis-ja, ő is ágyúira támaszkodhatnék, amikor alkotmánya sáncait aláaknázással, bombázással, megsemmisítéssel fenyegetik. Ilyesfélére gondolhatott gr. Andrássy Gj'ula, az első honvédelmi miniszter is, mikor terve volt, már a serdülő diákokat is katonai nevelésben részesíteni ; tanuló-zászlóaljakat szervezni és azokat a fegyverfogásban és csapatmozgásban kiképeztetni Egy ilyen katonazászlóalj létre is jött a fővárosban ; felejthetetlen Rudolf trónörökösünk volt a főparancsnoka, aki egj'szer szemlét is tartott az udvar és a kormány jelenlétében kivonult diákzászlóalja fölött. De hát ez is csak magyar szalmaláng volt, amely nagy hirtelen lobbot vetett s éppoly hirtelen ki is aludt, mikor senkisem szította. Gróf Andrássy Gyula elment Bécsbe nagy világpolitikát csinálni; a királyfi pedig felserdült .... A pesti diákzászlóalj magában marad, majd pedig széjjeloszlott. Es war zu schön gewesen ... Honvédségünk hivatalosan nem jubileál negyvenéves fennállása alkalmából. Talán jobb is igy. De a magyar nemzet ma szorosabban mint valaha és nagy szeretettel kell hogy szivébe zárja a honvédintézményt, mint ezeréves alkotmányunk majdani legerősebb bástyáját és a legnagyobb áldozatokat sem szabad sajnálni tőle, hogy erőssé, hatalmassá, félelmetessé tegye. HÍREK. Világítótorony. Csillagtalan, bús éjszakán Harsog, dühöng, süvölt a szél Tombolva zúg az óceán Az éj borzalmakat beszél. hogy tudjam, kinek nevét fogja ezentúl zengeni kobzom örökké. — Abu Khér leánya vagyok, atyám drágakövekkel — Azra vagy! Ugy-e te vagy a karbunkulusszemű Azra! Oh messze szállt elém a hired, messzebbről elémjött, mint Shirász rózsaberkeinek illata. Te vagy ugyebár, ki a legszebb dalnak jegyezte el szivét s most várja a dalt. — Most várom a dalt. Oh, ha tudnál te úgy dalolni . . . — Tudni fogok Azra, szemedből ime most a legszebb dalok szállottak szivembe, mind halhatatlanok neveddel együtt... Azra, megszerettelek! Azra zavartalan lesüté szemét s remegett a hangja : Aladdin, úgy hallom, közeleg atyám most nemszólhatok többet, de ha majd eldalolod nekem a legszebb dalokat, majd ... no, a jó szellemek segítsenek. Azra visszavonult s tétován ölébe vette éhesen maradt fabábuit. Olyan különös . . . álmodozón csügged le a feje s ébredezően nyugtalankodik a szive . . . Apja lépett ki az erkélyre: Nézd Azra, neked adom játékul e forgót, imént adta el nekem valami naplopó, ki az éhenkórász Aladdintól, a bagdadi költőtől nyerte ma kockán. Aladdin távozóban hallá az erkélyből e szavakat s a mi kis vére maradt még a koplalásokból, mind arcába gyűlt. — Nini Azra — súgta az öreg — micsoda méltóságos koldus jár kertünkben ... no máskor zárva lesz az ajtaja. A méltóságos koldus pedig pirulva és szédülve bolyongott a forró utcákon. — Pénzt kell szereznem, szólt végre magához, először barátomnak tett ígéretem beváltására, továbbá nem hagyhatom éhenhalni azt az ifjút, kit Azra dalaiért szeretni fog... Szeretni fog. Vagy különben sirversét irom meg. Hm. Pénzt kell szereznem. Abu Khér nem is adhatja leányát egy naplopóhoz, kinek még annyija sincs, hogy vásárolhasson másodmagának napról-napra eleséget, köntöst és sarut.. .. Oldalán volt a kobza. Öntudatlanul megmeg pörgette hurjatt az ujja és sóhajtva ismételgette az idegen prózai refrént: »Eleséget, köntöst és sarut« A pasa fia betegen feküdt. A múlt héten véletlenül meglátta Azrát s azóta halni vágyott, mert úgy hozta hírül a csausz, hogy Azra csak a legszebb dalba lesz szerelmes. Besötétitett szobája pamlagán ott hevert most, drágaköves kobozva hajtva, néha meg-megpöngetett rajta egy láz-sugalta futamot, aztán csüggedten hajtá le fejét: nem, nem ezek a dalok azok, melyek Azra szivét megkötözik. Ide hívták föl az utcáról Aladdint. — Te vagy Aladdin, a bor költője? kérdé a pasa fia bágyadtan. Nem. Csak voltam. Mától a szerelem költője vagyok. Tudsz-e szerelmi dalt? — kérdé a pasa fia mohón. Mit adjak érte, hogy megtaníts ? Kívánj bármit, lovat, ékszert, szolgákat . .. Uralkodni akarok az emberi beszéd fölött, hogy a dal szelíd hatalmával Azra szivét hódíthassam meg. Aladdin visszatántorodott. — Nem. Nem tanítalak. — S kifelé indult... de mégis meggyőzte eszét a rettenetes kényszer, az ajtótól visszatért s elfehéredett ajakkal sóhajtott! Meglesz. Aranyat adj. Meglesz. Jer és taníts. Megkezdették a tanulást. Eleinte lassan ment. A kobzon félénkén bontogatták szárnyukat a bűbájos dalok. De napról-napra haladtak. Tliélef — igy hitták pasa fiát — még éjjelente is fönnmaradt, tanulva a nyelv csodás művészetét, a büszke fegyver forgatását, mely Azra szivét fogja megvívni neki. Boldogan, mit sem sejtve újságolta naprólnapra Aladdinnak: Már-már figyel a dalra . . . Már-már elpirul a versek vallomásain. — Az én dalommal! — sóhajtott Aladdin. — Igen a te daloddal szeretett barátom. Fejedelmi lesz jutalmad is, mikor enyém lesz Azra.- Mikor a tied lesz ... és ilyenkor szerette volna széttörni kobzát. De csak lehunyta a szemét csöndesen odaképzelte magát az árnyas kőerkély alá, honnan azóta kizárta a kegyetlen vasrácsos kapu, va'ami megcsillant alsó pilláján s szilajon, szivettépően csendültek föl ajkán a leggyönyörűbb dalok. Napról-napra fogyott Aladdin reménye. Egy napon Thélef nyakába borált Aladdinnak: Aladdin ! Azt hittem, boldog leszek! Ma könnyet csaltam a szemébe! És vállaimra is hajtá gyönyörű fejét (Folytatjuk.)
