Losonci Ujság, 1909 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1909-04-22 / 16. szám
2. oldal. LOSONCI ÚJSÁG 1909. április 22. Ezzel az akcióval szemben, — melyet ellenségeink társadalmi utón folytatnak ellenünk — gyorsan és hathatósan kell védekeznünk, a baj már elég közel van hozzánk, azt többé összetett kézzel nem nézhetjük. Mindenek előtt társadalmunknak egy táborban, egy szívvel és lélekkel kell állnia, egyet éreznie és egyet akarnia és akkor ez olyan erős bátya lesz, melyen minden támadás megtörik. Törekvésünk ne legyen szalmaláng, hanem komoly és kitartó elhatározás, mely tettekben nyilatkozzék meg, nem pedig csengő szónoklatokban. Különösen a vidéki magyar közönség hasson oda, hogy a papi és tanítói állások csakis magyar érzelmű egyénekkel töltessék be, miben a »Nógrádmegyei Nemzeti Intézet nyújtson hathatós támogatást, mit a vidékkel való szorosabb és intenzivebb összeköttetés révén elérhetünk. A járási hatóságok éber szemmel figyeljék a községek beléletét és minden ellenséges mozzanattal szemben erélyesen lépjenek fel, azt kíméletlen szigorral irtsák ki. De különösen a községi jegyzők legyenek résen, akik a községi életben részt vesznek, fáradozzanak azon, hogy a népet lelketlen kufárok tévtanairól felvilágosítsák és helyes irányban tereljék. Hogy a veszély mennyire imminens, láthatjuk a vármegyei közigazgatási bizottság legutóbbi ülésén, hol a tényleges helyzet ezen hatóságot gyors és erélyes intézkedést késztette. Bizalommal tekintünk tehát vezető férfiainkra, közigazgatási tényezőinkre, hogy kitartó és erélyes munkálkodásukkal a fojtó burjánt kiirtják s megértetik a szegény félrevezetett néppel, hogy mi mindnyájan magyarok, testvérek vagyunk. Mi kő. Szózat a magyar nőkhöz. (J.) Szólunk azon magyar asszonyokhoz, kiket magyar otthon nevelt, akik magyar férfiak hitvesei és hő vágyuk gyermekeikből igaz magyarokat nevelni, azokhoz szólunk, kik imádják a magyar ég színét, a magyar föld virágát és lelkűket zsibongó fájdalom járja át, valahányszor magyar ember kivándorlásáról esik szó . . . Szólunk őszintén, bátran, szivünk sugallata szerint, vajha velőtökig és szivetekig hatna, örökre megragadna e szó, ti magyar nők ! Egy édes, mélabus érzés székel a magyar nő szivében, ez honának szeretete. Más nemzet leánya hasonlót nem érez; vannak egyebütt is honleányok, büszkék, hűen érzők, de más az. A mi szivünk honszerelmét megszentelé a százados köny és bánat, igy örököltük mi, igy száll anyai szivünk vérén által jövendő nemzedékre. Mert mi nem vagyunk boldog nemzetnek leányai! De ha fölmagasztal a szenvedés, ügy általa emelkedők a magyarban a honszerelem eszményi fájdalom magaslatára, e fájdalom adott költőket e népnek és ez alkotta meg a magyar honleány ideális alakját. Ehhez a honszerelemhez fordulunk, testvéreinket kérjük, a magyar nőket, emelkedjenek fölül a köznapi élet közönyén és hallják meg szavunkat. Évente 900 millió korona vándorol ki ez országból árúkért, melyeket Ausztria és a külföld zúdít reánk. Oh, halljátok, 900 millió ! ! Mire egy magyar anya fiát fölneveli, e vándorló milliók szédületes számokká tornyosulnak: egy elvesztett nemzeti gazdagság és hatalommá, melyből az ő fia is részt kérhetet volna, mint férfi a munka világában. Hát létezik magyar nő, ki e megdönthetetlen igazságra igy felel: az ország baja nem az enyém ? Fájdalom, létezik, sok ilyen létezik. Valami félelmetes nemtörődömség zsibbasztja társadalmunkat a nemzeti jólét problémájával szemben. A józan ítélet szunyadoz. Égő ház körül viharos éjben ezrek tömege feketéivé áll és senki sem mozdítja karját — oltani. Néha valaki elkiálta magát: tűz van ! — és itt-ott visszhang kél nyomában, tűz van! tűz van!! De a tömeg bámészan áll és nem hiszi, hogy a láng majd az ő fedelére is átcsap ! Csak az ország jószága ég! Szegényedünk ? — Dehogy is ! Soha a léha költekezés, a cifrálkodásban való tobzódás — a fővárosban és vidéken egyaránt — még magasabb fokra nem hágott, mint napjainkban ; a külső csillogás fokozódik a nemesebb kultúra hátrányára és eléri a vészes tetőpontot, honnan oly sokszor a fényűzést szerető asszony buktatja alá a férfierényt a nemzeti erényt . . . A nők azok, akik nem hiszik, hogy a tűz pusztít, és hogy ha majd e sok cifraság elhamvad, utána pernye sem marad a kizsarolt hazai földön, mert e sok cifraság csak — bécsi rongy ! A legselejtesebb, amit ott és külföldön gyártanak, hiszen a barbár magyarnak elég jó! És a milliók vándorolnak: a nép 1 — ami szinarany, a nemes, a költő tollára való magyar nép !! Minden darab idegen portéka magyar kézből üt ki egy darabka kenyeret! Magyar asszony ne indítsad útnak a milliókat, adj, adj munkát a magyar kezeknek! Némuljanak végre el a lelkiismeretlenség léha frázisai, melyek az mondják, hogy a nehéz megélhetés között az egyéni, mi több : a családi érdek arra utal, hogy azt szerezzük be, ami jobb és olcsóbb — tehát külföldit! Hamis érvelés, okosság álarca, mely mögött az üresség lappang. Magyar nők, ne engedjétek jobbik belátástokat elaltatni azzal az elcsépelt érveléssel — hogy egyesek vajmi keveset tehetnek, mert egy fecske nem hoz tavaszt. Igenis hoz — mert egy fecske után megjő a többi is. Ne némuljon el ajkatok, ha majd a cinikus pökkhendiség azzal áll elénk, hogy a magyar ipar rossz, nem érdemli meg a pártolást — nincs is magyar ipar!! Mert van magyar ipar, sok jó, derék munka készül ez országban és sok belőle előbb külföldön hamis cégért nyer, hogy utóbb úgy térjen vissza a balga magyar vevő elébe. Van magyar ipar és ha lesz kitartó fogyasztása, rohamosan fejlődni fog. Hol állanánk ma, ha az 1844-ben megindult első iparpártolás el nem merül a dicső szabadságharcot megelőzött lelki forrongásban, ha a nemzet jogos törekvésének útját nem állaná ma egy tilalomfa, a közös kereskedelmi és vámszerződés loyalitási záradéka ?! De az igazság utat tör mindeneken keresztül, minden kifogás a magyar iparterjesztése ellen gálád árulás a nemzeti nagy veszedelem komoly, halovány arculatja előtt. Önző, kényelemszerető emberek apró gonoszsága, melynek nyomában emberi nyomor, mi több : a nemzet elvérzése jár. És a nyomor iránt a nő szive csupa részvét, Magyarországon is száz meg száz jótékony nőegyesület áll fönn a szegénység gyógyítására. Oh, higyjétek el: nemesebb, igazabb minden alamizsnánál a munka, amit a szegénynek adtok! Nőegyesületünk széles e hazában i Ti hozzátok is szól esengő szózatunk ! Karoljátok föl e szent ügyet, ez a ti hivástok, ez a ti emberbaráti kötelességetek. Lejárt a XX-ik században a puszta alamizsnaosztás ideje, embernek embert segíteni csak úgy van emberi joga •— ha munkát ad neki. Magyar nőegyesületek, mentsük meg a magyar népet a nyomóitól, a magyar ipar pártolása által! Egyesüljünk a magyar iparért, saját sziveinkből fűzzünk hosszú lánczsort, megállítani a vándorló milliókat ! E hazához még a vizek is hűek, a patakok és a folyamok, de micsoda rettenetes térkép lenne az ha valaki megrajzolná azt a sok csatornát és folyamot, melyeken a nemzeti jólét, a halvány aranyak folynak kifelé! Gátat elébe ! A magyar nők építsék e gátat! A nemzet megrontásán tovább ne munkáljanak, mert valamint általuk annyi idegen jószág lett kelendő, olyképen az ő szilárd hűsegük által megannyi magyar cikket állíthatnak az idegen helyébe. Hogy miként ?! Komoly, magukban tett fogadalommal és bátor elszántsággal a nyilvánosság előtt. Mindenekelőtt a sok magyar női egyesület nyújtson kezet egymásnak, itt nem tesz különbséget rendeltetés és cél, ez egy nagy nemzeti föladat és egy nagy nemzeti kötelesség, melyet minden más célnak támogatni kell. Régi bűnt tegyen jóvá a magyarság, de siessen, mert a vándorló milliók áradatában elvész a nemzet. Ébredjenek a lelkiismeretek, szabadon, emelt fővel kell hirdetni Deák Ferenc mondását: „A mit nőmet, vérpiros arccal ugrott fel helyéről s szinte lángzó ajkkal sziszegte felém. — Kokotnak néz talán, hogy ilyet mer ajánlani. Ezzel eddigi cselekedetének ellenkezőjét bizonyította. Azt hittem úri emberrel van dolgom Büszkén, mint sebzett királynő akart faképnél hagyni, de én összeszedve minden ékesszólásomat, ezerszeres bocsánatot kértem tőle merészségemért, könyörögtem, hogy vonja vissza férfiasságom sértő kijelentését, egyben rimánkodtam, hogy próbálja meg még egyszer szerencséjét s tegyen fel utoljára ezer frankot a roulletre. Hosszas kérésemet végre siker koronázta. A megsértett istennő, felejthetetlen bájosságu mosoiylyal jelezte, hogy megbocsátott s elfogadta az ötödik ezer frankosomat kölcsönképen. Mig ez történt, az egyik számon felejtett tétem négyszer egymásután nyert s én hatalmas összeget seperhettem be. Ismét a kilencesre tett. A roullet pörgött. A jelenetre figyelmes játékosok minket figyeltek. A golyó megpihent. — Noir! Neuv! Impair! — szólt a kroupier. A kilences nyert. Harminchatezer frankot sepert be szép szomszédnőm ez egyetlen nyerésével. Mindent visszanyert, mit félóra alatt elveszített. Hihetetlen bájossággal adta vissza ölezer frankomat s miközben azt megköszönte, eltávozott mellőlem, mint egy röpke tavaszi álom. Feltűnést kerülve, kis idő múlva magam is ott hagytam a játékot és siettem a gyönyörű ismeretlen után, de azt sehol sem találtam. Kérdezősködésemre senki sem tudott felvilágosítást adni, semmit sem tudhattam meg róla. A sok játék, az óriási nyereség de kiváltképen gyönyörű szomszédnőm tisztára elvették még megmaradt kis eszemet. Heves főfájás szaggatott és igy sietve tértem pihenőre szállodám tengerre nyíló szobájában. Gyönyörű est volt. A déli mérsékelt égőv minden szinpompájában csillogott a tündöklő mennybolt. Egyetlen felhő sem zavarta a világoskék eget. Milliárd és milliárd csillag villogott azon, mint a zöld posztós játék asztalon a Lajos aranyak. Nem tudtam elaludni. Főfájásom már elmúlt, de bármint igyekeztem is, gondolataim unos untalan szép szomszédnőmhöz terelődtek vissza. Már egész kis haditervet szőttem, miként fogok nyomára jönni elbájoló ismeretlen szomszédnőmnek, midőn ajtómon halk kopogás nesze hallatszott. Ilyenkor még sohasem háborgatlak szállodámban. Nem is hittem első percben a kopogásban, úgy véltem, hogy felizgatott képzeletem játéka csupán. E percben ismétlődött a halk kopogtatás. Egy perc alatt kiugrottam ágyamból, magamra kaptam pongyolámat és sietve ajtót tártam. Megdermedten álltam meg ott. Az ajtóban, a szép asszony állott. Még ezerszerte csábosabban, elbájolóbban, mint délután. Sietve besurrant ajtómon, majd ráfordította a kulcsot a zárra. Egy szó, az nem sok, de annyinak sem voltam ura. Csak leroskadtam lábai elé és csókolgattam ruháját ott ahol értem, végig egész picinyke topánjáig. Ő emelt fel magához. — Eljöttem, mert megszerettem. Soha, soha sem jött volna nyomra, mert nem itt lakom. Automobilom kint vár. Ez az éjszaka a miénk, hogy soha többé az életben ne ismétlődjék. Francia beszédjében benne volt az amerikai nők sajátságos zengzetessége. Modora pedig az előkelő nők minden intelligenciáját árulta el. Felejthetetlen éjszaka volt. Mámorunkból a rózsaszínű hajnal figyelmeztető aranysugára ébresztett fel. Még egy csók, egy végtelen ölelés s az ismeretlen, ahogy jött, épp oly ismeretlenül ment el. Könnyes szemekkel távozott. Megtiltotta, hogy kikisérjem s én híven követtem parancsát. Ha azt kívánta volna, hogy a meredek szikláról vessem a tengerbe magam, épp ugy megcselekedtem volna. Az automobil tülkölt őrült sebességgel pöfögött tova a jól gondozott országúton. Soha többet nem láttam és soha sem tudtam meg, ki volt a délutáni hazárdjátékos éjjeli látogatóm . . Battyán Radó.
