Losonci Ujság, 1909 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1909-04-15 / 15. szám
2. oldal. LOSONCI ÚJSÁG 1909. április 15. nemzete tagjaival? Tud-e az dolgozni az emberiség céljaiért, aki hazájának haladását csak gátolni, megakasztani igyekszik? Átérezték ezt néhányan jobbjaink közül s hozzáláttak a munkához. Megalakították a Magyar Társadalomtudományi Egyesületet. Céljuk, — mint föntebb említettük, — az összes nemzeti alapon álló progreszsziv elemek tömörítése. S eszközük: a tudományos működés. Fölhívták a magyarságot a fejlődésünk fönnmaradásunk érdekében a társadalomtudományi munkára, s szavuk nem pusztában elhangzó szó volt. Egyesült fővárosunk közönsége s csatlakozott hozzá a vidék is. Győrött, Kolozsvárott, Szegeden, Vácon és még néhány helyen megalakult már a helyi szervezet. S működik a központtal karöltve. És jön utánuk a vidék többi városa. S e többi között kell lenni Losoncnak is. Kikezdték már polgárságunkat az internacionális koreszmék s ezt nem szabad tétlenül néznünk. Munkához kell fognunk, mig nincs későn. Kívánjuk mi is a nemzeti irányú fejlődést, hát egyesüljünk közös munkára! Ne legyünk kishitüek, ne adjuk föl küzdelem nélkül városunkat Marx követőinek. Komoly elhatározás kell hozzá és kitartás. Csak annyi, mint ellenfeleinknek. S akkor győzni fogunk. Ünnep után. (F. É.) A szeretet hitének gyönyörű ünnepélyei lezajlottak, elmúlt az ünnepi zaj s a hétköznapi hangulat szürkesége különös gondolatokat vált ki belőlünk. Tegyük csak mérlegre megfigyeléseinket, melyeket e szép, szivet-Ielket emelő napokon tettünk s nézzük figyelmesen vájjon, hol s merre van olyan tény, mely javításra, gáncsra megérett s hol azok melyek dicsérendők a folytatása kívánatos. Első megfigyelésünk az ünnep alatt az volt, hogy aki csak tehette szerény megtakarított garasaival igyekezett menekülni e szép haza szüicös határai közül és siettek oda, hol a külföldi élelmesség drága pénzen rossz ellátásban, esetleg még megvetésben is részesíti őket. Sajnálattal tapasztalhattunk, hogy Abbázia, Venezia s egyéb közeli vagy távolabbi külföldi helyekre csak úgy özönlött a telizsebü zsebü magyar kiráduló, mig természeti szépségekkel túlontúl megáldott hazai kiránduló helyeink szégyenkezve tátongtak az ürességtől. Mi ez? A hazafiság tultengése ?! A magyar gazdasági érdekek védelme?! Vagy egyenesen gúny, minden iránt ami honi, mindennel szemben, melyből hazánknak esetleg haszna háramolhatik ? Nem tudunk felelni e kérdésekre, mert jobban fájna az igazság, mint a bizonytalan tapogatódzás. Bizonyos az, hogy nem jól van ez igy. Sürgős és gyökeres segítségre van szükségünk, hogy ez évről-évre ismétlődő tarthatatlan állapotoknak vége vetessék. Hiszen szinte nevetséges, hogy mig a külföldi kiránduló helyeken a megtakarított garasait a magyarnak sétaterek padjain ágyazott szállodások, romlott ételeket felszolgáló kapzsi vendégtősök zsebeljék be, addig az igazán minden tőle telhetőt megtett magyar vállalkozóknak az éhségtől kopjék fel az álluk ?! De menjünk egy lépéssel tovább. Nem csak mi teszünk megfigyeléseket az ünnepek alalkalmából, az állam szigorúan szervezett intézménye, a statisztikai hivatal sem hunyta renyhe állomra ezalatt szemeit. A statisztikai hivatal megfigyelése még szomorúbb eredményeket világit meg. Megmutatja, hogy az ünnepi öltözék legnagyobb százaléké külföldről, főleg Bécsből kerül hozzánk. A számok szigorú hatalmát semminemű hazafias frázissal lerontani nem lehet, azok kegyetlen, gyilkoló igazsággal bizonyítanak. Megmutatják, hogy az idén a kész ruhák beviteli százaléka 47.6 %-entet tettek ki, tehát épen 9.8 °/0-al többet, mint az előző évben. A szövötáruk, pamutáruk (textilcikkek) bevitele is 7.5 °/0-aí emelkedtek az idén. A kalap s azok előállításához szükségelt anyagok bevitele 79.6 °/0-ot tett ki, az emelkedés itt is 14.7 %• És igy tovább végig az egész ruházatunkon. Azt láthatjuk, hogy az idegen pávatollakkal ékeskedünk, alig van testünkön vajami, ami a hazai ipar támogatását mozdítja elő, alig olyan, mely magyar iparosnak keze munkáját dicsérné, avagy gazdagítaná. Szomorú számok ezek. Most a mikor mindenki az önálló vámterület szükségessége mellett kardoskodik, mikor szüntelen azt hangoztatjuk lépten nyomon, hogy a magyar ipar pártolása legelső kötelessége minden magyarnak, szégyenkezve pirítanak reánk a statisztike eme ártatlannak látszó számadatai, melyek egyenként cáfolnak reá, minden hazafias dikcióra, minden üres, pufogtató frázisra. A törökök mikor kimondották az osztrák áruk és ipartermékek bojkottját, inkább lemondtak évszázados nemzeti viseletűk koronájáról, a vörös fezről és fehér fezt viseltek, semhogy megtörjék azt a szent fogadalmat, mely egyben szegényes iparuk fellendülését célozta. Mi pedig fényüzési cikkeinket a külföldről szerezzük be, amikor olyan szegények vagyunk, hogy még tulajdonképen elsőrendű szükségleteinkre sem tellik ?! Nincsen rendjén ez! A magyar nemzet ezzel a nemtörődömségével önmagának ássa meg korai sírját, saját jól felfogott érdekei ellen cselekszik. S a mely nemzet nem tudja megvédeni saját érdekeit, az nem életképes, az meg sem érdemli, hogy örökéletii legyen a nemzetek sorában. TELEFONON. (A visszatért hősök) Csrrr—rrr! Csrrr ! De harciasán csörget! — Igen ! Fegyver csörög, haló hörög, csrrr—rrr, tramtara, előre osztrák, bumm ! ! Maga ágyúz is ? Elsápadt, ugye ? 1 Én ki vagyok pirúlva a harci mámortól ! Nálunk van Pali unokabátyám most jön Bukovinából a szomszéd szobában van és ott meséli a hadi eseményeit. Nyolc lány hallgatja. Megjegyzem, hogy Bukovina száz mérföldre van Hercegovinától és Bukovinában még szagja sem járt a mozgósításnak. — Eh, a bátor katona Bukovinában is tud bátor katona lenni. De maga irigyli a Pali harci sikereit.- De hiszen Paliék nem voltak harcban. Harcolni épen nem harcoltak, de megették ám a csizmatalpat, épógy mint Franklin Benjáminék, kit honfitársai az önfeláldozás mintaképének emlegettek. — Csizmatalpat én is ettem, pl. a múltkori banketten s azért mégsem tartozom a Franklin Társulatba. — De ők nyolcszáz kilométert is mentek egy napon, gyalog, cappenstreichhal a hátukon. — Az már valami. Mi ugyanazon a banketten csak hatszáz kilométerrel birkóztunk meg. Az is makaróni volt, hatszáz kilométernyit ettünk meg belőle. — Kétszáz kilométer előny. És délelőtt jött vissza Gézuska, ő is be volt hiva. Ő járt a monitorokon is az újpesti szávaparton. Már a kanóc is a kezében volt, csak az kellett volna, hogy hozzáérintse a kanócot az ágyú ravaszához, akkor a kakassa lecsattan és az óriási ágyúpatron kiröppen — és Belgrád ma romhalmaz ! — Szerencse, hogy Gézuska türtőztette magát a kanóccal. — Szerencse. És Pityóék is be voltak híva. Ők sok bort ittak Budapesten és nem féltek senkitől. Ok is nagyon hősiesek voltak. — Hm. Ha nagyon sok bort innám, talán még én is — — — Oh, magát nem vitték a harctérre. Maga fejkosarat hóz föl, ha vagdalkozik a karddal. Pityóék fejkosarak nélkül jártak, úgy ám ! Pedig Pityu csak húsz éves. — És mióta katona ? — Azt mondta, az idén fogják sorozni és két hét múlva supervizit, akkor egyenesen hadnagy lesz káplári ranggal. — Hát akkor hogyan lehetett Pityú máris behiva. Azt nem tudom biztosan, hogy Boszniába volt-e katonának behiva, csakhogy tényleg volt nála egy zöld cédula, és már ez is valami. — Valami. — Most megyek, mert a Szerbiából visszatért ifjak és katonák sok konyakot igényelnek. Megérdemlik a sok konyakot. De nem az édes fajtábúl ám, hanem az rapszik, addig a fiókba zárt, vagy berámázott diploma sárgul fonnyad és végül úgy megöregszik, hogy senkinek hasznot nem hajt. Gr. Apponyi Albertné melegen ajánlja fentemlitett cikkében a betegápolói pályát, mint a legnemesebb és a gyöngéd női léleknek legmegfelelőbb emberbaráti foglalkozást. Való, hogy a kinek phisikai ereje, egészséges idegzete, mély, de nem fúlérzékeny kedélye van, ezen az utón nemcsak nemes és lélekemelő szolgálatot tehet szenvedő felebarátjainak, de biztos kenyérkeresethez is juthat és e téren a nők aztán igazán túlszárnyalják a férfiakat, úgy a hozzáértésben, mint kitartásban és a betegekkel való gyöngéd bánásmódban egyaránt. És van-e nagyobb, fenségesebb törekvés, mint az, mely a szenvedő emberiség fájdalmainak enyhítését tűzte maga elé ?! És itt nem csupán a szorosan vett betegápolásra, virrasztásra, sebek bekötözésére és borogatások alkalmazására kell gondolnunk, mert az arra hivatott értelmes nők részére kimagaslóbb állások is kínálkoznak az annyira szaporodó kórházakban, üdülő helyeken, nevelőintézetekben és szanatóriumokan, hol az ellenőrző és felügyelői teendőkre is értelmes, művelt nőket alkalmaznak, kik egyúttal az illető intézet administrációját is végezik és reprezentálni is képesek. Szinte hallom az ellenvetést, hogy erre különösebb hivatásérzet kell. Hogyne kellene. De hát más foglalkozáshoz nem kell? Jó tanitó-e az, aki nem szívesen foglalkozik a gyermekkel ? Készithet-e csinos köntösöket, a kinek nincs ízlése és nem szereti a pepecselő kézimunkát, — avagy milyen pénztárkezelő az, aki nem tudja, nem szereti a számvetést?! Mindenhez kell hajlam, rátermettség, előkészület, jóakarat és mindenekfelett kötelességérzet, mert ezek nélkül nincs sikeres munka, nincs eredményes foglalkozás. Mindenesetre jó, és okos dolog, ha ki-ki számot vet önmagával, mielőtt valamely pályára lép és olyat választ, amely úgy hajlamának, mint képességeinek leginkább megfelel, — és jó, ha akkor kezdi meg az előkészületet, mikor e feltételek mind megvannak és nem akkor, mikor a szorongató körülmények nyomása alatt kapkodva, nehezen és csak kétes eredménnyel juthat célhoz, Milyen gok nyomorúságnak, kétségbeesésnek és súlyos katasztrófának venné elejét, ha a kényelemben, sokszor gondtalan semmittevésben unatkozva élő, vagy mulatozások a merült vagyontalan leányok akkor is gondolnának erre, mikor szüleik támogatása mellett módjuk lenne rá, hogy későbbi napjaikról is gondoskodjanak. Nem mondom én, hogy mindenki kenyérkereső pályára lépjen, nem hirdetem, hogy szakítsuk ki a nőt a családi élet nyugalmas lödele alól és vessük oda a nyilvánosság gyakran szennyes, de mindig veszedelmes forgatagába, — mert semmitől sem idegenkedem annyira, mint a modern feminizmus sokszor kéteséttékü hangos jelszavaitól, csupán azt sürgetetem, hogy tanuljunk meg mindannyian komolyan foglalkozni, becsüljük meg a munkát és méltassuk értékét akkor is, mikor a körülmények mostohasága még nem hajtott a kenyérkereset igája alá, hiszen komoly foglalkozásra nyílik tér mindenütt s a legnagyobb vagyon sem menti fel az embert az alól, hogy Istentől nyert tehetségeit értékesítve, a maga idején acélozza meg lelkét, mely nem fog aztán kétségbeeséssel összetörni, ha a szükség és baj beköszönt. Szívleljétek meg ezt, ma gondtalan életet folytató fiatal leánysereg, — mert eljő az idő, mikor a jóságos szemek elhomályosodnak és nem lesz aki őrködjék a gyámoltalan felett, — a gondviselő kéz lehanyatlik és nem lesz aki igazgassa a támolygó lépéseket, — a biztató és tanácsadó száj elnémul és a csukott ajkak nem bátorítják a bátortalant s jaj akkor az egyedül valónak, aki ha elesik nincs aki felemelje — jól esik akkor, ha a gondviselés erejébe vetett hitünk mellett önmagunkra is támaszkodhatunk, hogy „ne legyünk hasonlatosak a balgához, aki az ő házát épité fövényen és mikor eljött az eső, eljött az árvíz és eljöttek a szelek, megütköztek a házba és elrontották azt, — hanem legyünk hasonlatosak a bölcs emberhez, aki építette kősziklára a maga hajlékát és mikor eljött az eső, eljött az árvíz és eljöttek a szelek, megütköztek a házba, de nem romlott el, mivel hogy kősziklára építtetett. (Vége.) IVinkier Anna.
