Losonczi Ujság, 1908 (3. évfolyam, 1-53. szám)
1908-04-16 / 16. szám
Melléklet a Losonczi Újság 16. számához (1908.) érdekében kifejtett munkálkodásomban mindenkor támogatni kegyeskedtek. Aki tisztelt Uraim elfogulatlanul és tárgyilagos igazsággal tekint vissza a lefolyt 12 év munkájára és eredményére, nem fogja tőlem megtagadni, hogy önzetlenül és becsületesen igyekeztem városunk közjavát szolgálni és lankadatlan buzgalommal törekedtem a belém helyezett nagyrabecsüh bizalmat ki is érdemelni. És ha ezen munkám, törekvésem nem mindenben sikerült, azt ne igyekezetem hiányának, hanem emberi gyarlóságomnak tessék betudni; egyet azonban tiszta önérzettel és nyugodt lelkiismerettel állíthatok, hogy egész működésem alatt, mindig minden irányban, személyválogatás nélkül mindenkivel szemben, teljes jóindulattal, hazafias nemzeti szellemben kezeltem és intéztem úgy a nemes város, mint polgártársaim ügyeit, s mig egyrészt nem tápláltam ellenséges indulatot soha egy polgártársam iránt sem, addig másrészt soha senkivel szemben és semmiféle ügyben nem tértem le a komoly higgadtság, a mérséklet és tisztesség útjáról. Lehet,hogy természetem gyarlóságában fekvő gyöngédségnek és higgadtságomat, melylyel mindig a békét, a kiegyenlítést igyekeztem előmoznitani, némelyek félremagyarázzák; de én mindig azt tartottam és ezt hangsúlyozom ma is, hogy aki csak hadakozni akar, az nem fog építeni soha. Nekem nem természetem, de célom sem volt soha mesterségesen izgatni a kedélyeket, felkavarni az indulatokat, amelyek nyomán csak a rombolás jár, hanem a lehetőség határáig mindenkor a békés egyetértést kerestem és fogom keresni ezután is; mert az egyetértésben rejlik az egyedüli alkotó erő. Ne várjanak tehát tisztelt Uraim uj programmot tőlem, haladok azon az utón, amelyen 26 év óta járok s ezt az utat követve a jövőben is és megkövetelve tisztikarunktól, hogy tudásának, szorgalmának és munkabírásának teljességét érvényesítse a közügynek, magam is minden erőmmel, lelkem egész hevével és kitűzött életcélom feladatával igyekezem továbbra is szolgálatára állani Önöknek, hogy ennek az annyi viszontagságon át esett ősi magyar városnak jelenét együttesen munkálva, jövendőjét közös egyetértéssel biztosíthassuk. E szent törekvésemhez kérem én Ő Nagysága az Alispán ur és az Önök nagyrabecsült támogatását. Átveszem Nagyságos Alispán Ur kezéből a város pecsétjét azzal a kötelező Ígérettel, hogy ha Isten éltet, 6 év múlva ugyancsak szeplőt- Ienül fogom Nagyságod kezeihez szolgáltatni. Isten áldása és a béke jótékony angyala őrködjön állandóan szeretett városunk felett! A lelkes éljenzéssel fogadott programmbeszéd után Kovács Ferenc mondott köszönetét az elnöklő alispánnak a tisztújító gyűlés tapintatos vezetéséért, mit az szives szavakkal megköszönve, az ülést bereke ztette, Illllf. Dal a kivágott akácfákról. Kivágták az ákácfákat A nagyutcán végig. Kismadárdal panászkodón Sir a magas égig; Hová rakja most a fészkét ? Párját hova várja ? De itt hagyál, de megcsaltál Akácfa virága! A losonczi nagyutcának Nem lesz több virága. Nem is derül több tavasz rá, Hiába is várja. Nem bólintgat többet a fák Zöldleveles ága . .. Fehér virág, fürtös virág, Akácfa virágja. Lantos diák. A selyemhernyó eleven fiakat is szül. A második elemiben nekünk volt a legtöbb selyemhernyónk. Nekem 188 volt, Imrének 200. Az igaz, hogy az enyéim szebbek és okosabbak voltak. Teszem Kinizsi Pált nem adtam volna a tiz legkövérebb hernyójáért sem. Kinizsi Pál háromannyit evett, mint a többiek s mikor evett, nagy kényelmesen csak úgy keresztülhevert a többiek testén, mint az a másik Kinizsi Pál Kenyérmezőn a török testeken, Mindig versenyeztünk Imrével; mikor nekem 100 selyemhernyóm volt, neki még csak 95 volt, de ő roppant buzgón cserélt hernyókat, néha 2—3 gombot is adott egyért. Egyszer az egész kabátgombjait levágta tiz japán hernyóért s csak úgy ,a zsebekkel tartotta össze a kabátját egy hétig. Én Kinizsiért egy francia bélyeget adtam, ezt már Imre is irigyelte tőlem; csak úgy csillogott mindig a szeme, mikor nézte. Imre roppantul szerette a hernyóit, már pitymallatkor fölkelt eperlevélért, egyenként letörülte róluk a harmatot a kabátja ujján, aztán az örömtül kipirulva nézte, hogy esznek a hernyói és kínálta, buzdította őket, hogy egyenek. A szebbeket néha még az iskolába is fölvitte dicsekedni velük s igen rosszul esett neki, hogy a fiuk Kinizsi Pált szebbnek találták. (Különben egyszer ki is kapott egyért, mert vallásórán a Gál Pista gallérjára másztatta, amitől az sikoltott, a gyáva!) Hát egyszer mikor énekóráról hazamegyek, éppen vittem egy jó marék levelet is — mit látok? A selyemhernyós skatulyáink mellett ül Monokli, az Ápáthyék éhes, félszemü papagálya és evett az én skatulyámból . . . Sohasem hal lottam, hogy a papagály selyemhernyóval is táplálkozik, de igazán megijedtem. Istenem, ne hagyj el, ha ez a papagály meg találta enni még Ki nizsi Pált is! Odafutottam és roppant félve és szomorúan olvastam meg a hernyóimat, háromszor is . . . Hiába, hiába, négy hiányzott. Nézek Monoklira, az csak ül és hunyorog rám a félszemével, a gyalázatos. — Monokli? Hol van a négy hernyóm?! No megálj! . . . Nagyon, nagyon el voltam keseredve, sírni tudtam volna. Most négy hernyóval kevesebbem van, Imrének meg hattal több! Hiába, irigyeltem. Mért is nem tudott ez a Monokli legalább kettőt az Imréé közül megölni ? Tudom, hogy bűn volt, de arra gondoltam, ej, hadd egyék meg Monokli, ha akar az Imrei közül is párat, ne legyen olyan sokkal többje . . . Szépen megfogtam Monoklit, odatettem az Imre skatulyája mellé, a magamét pedig óvatosan befödtem. No már most, ha megesz az övéiből is párat, én nem tehetek róla ... Ez bizony ravaszság volt tőlem s még azt is beismerem, hogy a Monokli orrát oda is nyomkodtam az Imre skatulyájába, hadd kívánja meg . . . Avval otthagytam mindent, én nem akarok látni semmit. Az udvaron nemsokára találkozom Imrével. Te, mondom halkan, a hernyók körül láttam Monoklit, nézz utána, kárt ne tegyen. Bemegy Imre, szivszorongva vártam, hát egyszer csak usgyé ki az ajtón. Monokli inegbogározva, aztán meg Imre, dühösen és bőgve. — Jaj, jaj, tiz hernyóm oda van ! Vége van! Úgy megesett a szivem Imrén, mikor láttam, hogy sir s úgy bántam és szégyenlettem csalfa cselekedetemet, hogy rá sem mertem nézni az arcára, csak úgy vigasztalgattam. Ne, Imre, ne sirj. Megmondjuk Apáthy bácsinak, mit tett a Monokli, hátha ő kerít neked uj tiz hernyót. — Dehogy, dehogy. Ő még haragszik is rám, hogy kopasztom az eperfáját. — No ne sirj Imre, ne . . . hisz nemsokára begubóznak a hernyók, pillangóvá lesz mind s mindenik tojik százat is. — Oh, mikor lesz még az! — keseregte és nem is tudtam megvigasztalni. Vacsorán iS rossz kedve volt, alig evett valamit, én se sokat ettem, mind rá néztem. Lefekvéskor Imre szomorúan odajött az ágyamhoz. Sóhajtott, aztán mellém ült és azt kérdezte: nyókat? Te, nagyon szereted te a selyem her-Eléggé szeretem. — Én is szeretem. De már minden örömömet elvesztettem bennük. Rosszul esik, ha csak rájuk is nézek. Tudod mit? Neked adom mind, mert te vagy a legjobb barátom. Ne adj értük semmit, ajándékba adom. Szinte sírva fakadtam ezekre. Hát ilyen jólelkü hozzám, ilyen hűséges barát ez az Imre, pedig ezt a nagy szomorúságot én okoztam neki. Nem tudtam elfogadni az ajándékát, vigasztaltam, de még lefekvés után is hallottam a sötétben, hogy sóhajtott. Egyszer az orrát fújta, Istenem, talán még sir is. Úgy sajnáltam, majd meg szakadt a szivem érte és furdalt a lelkiismeret. Mit tegyek? Egyszerre csak az eszembe jutott és elhatároztam, hogy az enyéim közül odalopok neki vagy tiz selyemhernyót. Megvártam, amig elalszik, akkor szép csöndesen lemásztam az ágyamról (pedig féltem a sötéttől) odalopództam a selyemhernyókhoz. Tapogatom őket, hát most is ettek, mozgott a puha fejük. Átraktam az enyéimből vagy tizenötöt. Sötétben is megismertem Kinizsi Pált. Belesajdult érte a szivembe, de az Imre szomorú nézésére gondoltam s odatettem neki azt is. Aztán visszamásztam az ágyamba. Még egyszer kisértést éreztem, hogy leginkább Kinizsi Pált visszavegyem, de inkább a fejemre húztam a takarót és nagynehezen elaludtam. Hát reggel megébreszt Imre nagy ujjongással, ki volt pirulva az arca és ragyogott a szeme. Odahozta a skatulyáját a párnára. — Nézd, nézd, megszaporodtak a selyemhernyóim. Be sajnálom, hogy éjjel nem figyelhettem . . . Nézd, ezek az aprók a fiókok. És nézd emezt itt, hogy meghízott, megnőtt, nagyobb is ez, mint a te Kinizsi Pálod ! És gyönyörködve csüngette a két ujja közt az én Kinizsi Pálomat. De hogyan szaporodhattak meg? — tűnődött. Mondd csak, se gubó, se tojás, hát hogyan szaporodik a selyemhernyó? — Tojások utján, mondom, a selyemhernyók nem szülnek eleven fiakat, mint az emlős állatok. A tieid nem, vetette oda büszkén, de az enyéim megtehették! Egészen megjött a kedve, a Monoklit sem leste többé, hogy megverje. Másnap az iskolában a tanító ur éppen a selyemhernyót magyarázta. Azt magyarázta, hogy tojások utján szaporodik. Imre elkezdett izegnimozogni a padban, felém integetett és súgva kprHpyfp • — Te, megmondjam-e tanító urnák, hogy néha eleven fiakat is szülnek? Én megzavarodtam, el is pirultam és lecsöndesitettem Imrét: — Hagyd el, ne mondd meg, súgtam neki, elég, ha mi tudjuk. Bodor Aladár. HÍREK. Boldog húsvéti ünnepeket kívánunk lapunk m. t. előfizetőinek, jóakaróinak és munkatársainak. A szerkesztőség és kiadóhivatal. Gyula nap. A közbecsülés és szeretett megnyilvánulása szép jeleneteinek színhelye volt f. hó 11-én a Polgári Kör társalgója, hol a barátok és tisztelők nagy száma adta igaz érzelmeinek tanúságát Kuinis Gyula pártunk ügyvezető elnökével szemben. Az ünnepségen ott láttuk volt szeretett képviselőként dr. Molnár Albert közjegyzőt is, továbbá Besse Dávid beregszászi tanárt, kik a messze távolból csupán azon célból siettek körünkbe, hogy velünk együtt nyilvánítsák a köz önzetlen és bátor harcosának Kujnis Gyulának szeretetüket és ragaszkodásukat. Az ünnepség vacsora keretében a lehető legvidámabb hangulatban folyt le, s természetesen pohárköszöntőkben hiány nem volt. A legnagyobb sikert aratta Bogdán Ferenc, kinek verses felkös^öntőjét zajos derültség és taps követte, ki Kujnis Gyulára ürítette poharát. Áz ünnepedre felköszöntőt mondtak még dr. Molnár Albert, dr. Reinfeld Bernát, Scherer Lajos, Besse Dávid és Bulyi János. Molnár Albertet Kujnis Gyula és Bulyi János üdvözölték, előbbeni egyszersmind boldogságot és áldást kívánt Losoncz város polgárságaira is. Draskóczy Zsigmond az ünnepelt hitvestársát éltette nagy tetszéssel fogadott beszédben. Felszólaltak még Filo Lajos, dr. Sacher Aladár, Besse Dávid és ismételten dr. Molnár Albert, Kujnis Gyula, Scherer Lajos es még mások. Az estély — mint értesülünk — csak a hajnali órákban ért véget. — Mi a magunk részéről ezúton kívánunk szerencsét és boldogságot! Főigazgatói látogatás. Jurkovich Emil, a besztercebányai tankerület főigazgatója f. hó 8. és 9-én megvizsgálta a losonczi állami főgimnáziumot s a látottak és tapasztaltak felett teljes megelégedését nyilvánította. Egyben kijelentette, hogy a főgimnázium épületének kibővítésé végett a kultuszminisztériumban már eljárt, hol is, azon biztatást nyerte, hogy a szükségessé vállott építkezésekre szükséges költségek már legközelebb folyósittatni fognak. Kossuth Ferenc kitüntetéséhez. Folyton hallatszanak hangok, amelyek izetlen gúnnyal célozgatnak a Kossuth Ferenc Lipót-rendjére. Kossuth Ferenc azzal a Lipót-renddel igazán nem lett nagyobb semmiféleképen. Kossuth Ferenc lett volna ő a kitüntetés nélkül is: a
