Losonczi Ujság, 1908 (3. évfolyam, 1-53. szám)

1908-03-26 / 13. szám

városunkban épült főcsatorna biróilag megtartott szakértői szemléjével foglalkozik; s amennyiben ezen cikkben (bár engem névszerint nem nevez meg) velem is foglalkozik, kérem az igen tisztelt szerkesztő urat, szíveskedjen lapjában igénytelen soraimnak a közérdek szempontjából helyt adni. A fentemlitett cikkben »járókelő« ur a többek között azt írja: »Mérnöki szakértelemhez, kérem, nem csak az kell, hogy valaki a colstokot tudja kezelni, s a súly-, ür- és hosszmértékekkel legyen tisztában« stb. Majd alább »A szót tett is követte s csakhamar megjelent egy városatya gummicipőben, árral a kezében« stb. Ismét alább »De hol a negyedik szakértő, a város szakértője, ki ez alkalomra önként ajánlotta fel városatyai kötelességéhez híven szakértelmét« stb. Nos tehát tisztelt »járókelő« ur cikkében a reám vonatkozó s néhol gúnyos megjegyzésére a következőket válaszolom: Az említett napon a külső vásártérről hazafelé menve, a vasuti-utcában a Beneth-kávéház felső részén találkoztam Győry János ur, városi tanácsnokkal, ki tudomásomra adta, hogy budapesti szakértők most vizsgálják a földalatti csatornát s felszólított, hogy amennyiben én úgy nyilatkoztam, hogy le fogok menni én is a csatornába, a közérdek szempontjából menjek le. Én a felszólításnak engedve azonnal visszafordultam, s Győry úrral együtt a gácsi-utcán lefelé haladva a posta előtt, egy úri emberekből álló csoporthoz értünk, ahol engem Basch Miksa városi mérnök ur egy-két polgári ruhába öltözött úri embernek bemutatott s felszólított, hogy menjek le én is a csatornába. A csatorna-akna nyílásához érve láttam bent egy kék zubbonyos és nadrágos úri embert (kék zubbonya alatt is meglátszott, hogy úri ember) aki az akna fenekén állva, kezében égő lámpával nézegette, vizsgálta az akna felvonuló falazatát. Én a következő megjegyzést tettem: »kérem alássan, nem a felső falakat kell itt vizsgálni, hanem a csatorna fenekét; mert a felső falak megkeményedhettek, hanem amennyiben a munkálatok alatt a fenéken folytonosan mély viz folyt, az odafent kavics és homokkal elvegyitett és száraz állapotban ledobált cement a túl sok viz által a homok és kavics közül kiválasztva a vízzel elfolyt, alul maradván a cement nélküli kavics; s mivel a lábamon közönséges vékony cipő volt, haza futottam egy viz áthatlan cipő felhúzása végett esetleges megbetegedést elkerülendő. Mintegy öt perz múlva visszaérve, sem az előbb említett csoportban álló urakat, sem pedig az aknán a csatornába leszállva a kék zubbonyos urat nem láttam; hanem csatornában lent volt Hanthó ur, a csatorna építő vállalat mért nőké; Bernát nevű, a csatornaépítésnél dolgozó beton-munkás és egy napszámos, kinek kezében a fentebb említett kék zubbonyos ur által használt égő lámpa volt; a szakértő urak közül lenmár senkit sem találtam.

Hanthó mérnök ur felhívta figyelmemet, hogy nézzem meg a csatorna falait, mily szárazak és csiszoltak, szóval simák; de amennyiben a csatorna fenekén mintegy 5 cm. magas viz folyt, az én lábaim alá, hogy a vízbe ne érjenek, deszkát akartak fektetni, de én ezt elutasítottam, s a csatorna fenekén a posta mellett lévő aknától, a gyógyszertár mellett lévő aknáig mintegy 80 méter hosszúságban, a magammal hozott árral a csatorna fenekét vizsgáltam s bizony sok he lyen szilárd, kemény beton helyett 20 cm. mély puha homok és kavicsréteget találtam; pedig a betonréteg a csatorna fenekén csak 21 cm. vastag; már most 20 cm. mélyen beton helyett homok van, milyen vastag tehát a mégis megkeményedett beton réteg? 1 cm., ez pedig bizony kevés. Ezen állításom igaz volta mellett tanúskodik a folyó hó 18-án tartott városi közgyűlésen a fentebb felsorolt tapasztalataimnak bejelentése után a nagyságos polgármester ur azon előterjesztése, hogy igenis, az általam, de a városi mérnök ur által is már előzőleg konstatált hiányok tényleg fenn forognak, de a bírósági szemlén jelen volt magas állású szakértő urak által ezek oly csekély jelentőségű, könnyen pótolható s minden ily fajta építkezésnél előforduló hiányoknak minősíttettek, amelyeket a vállalat már eddig is pótolt volna, ha a szigorú téli időjárás ebben nem gátolja. (Januárban mindig bújták s javítgatták a csatornát, kivált a gácsi-utcza középrészén, a vasuti-utcza és a vásártér között; bizony azóta már a fenekére is rá kerülhetett volna a sor.)

Én ezek után a közgyűlésen azon indítványt terjesztettem elő, hogy köteleztessék a vállalat záros határidő időn belül ezen említett hiányok pótlására ellenőrzés mellett; nehogy 1—2 cm. vékony cementréteget kenjen fel, hanem a homok és kavicsot eltávolitva legalább 10—12 cm. vastag uj beton réteget alkalmazzon, a hiányosnak tüntetett helyekre; ezen indítványomat a közgyűlés el is fogadta.

Nos tehát tisztelt »járókelő« ur engem mint városatyát semminemű feltűnési viszketeg, hanem kizárólag a közérdek szempontja vitt le a kérdéses csatornába; s az ott észlelt s ezen cikk keretében leirt tapasztalatomat közöltem városunk több építész és építőmesterével, akik ilynemű munkák elvégzésével foglalkoznak, tehát szakértők s ezek mondták, bizony ha igy van, nem érdemel a munka dicséretet; hanem, hogy egy betoncsatorna fenekének, mint az üveg, oly kemény és simának keli lenni; ez pedig nem olyan. Tessék tisztelt »járókelő« ur szintén leszálni a csatornába, én szívesen kalauzolom, ott azután meggyőződést szerezhet ön is arról, hogy nemcsak a colstokkal és ürmértékkel dolgozó gummicipős városatya, hanem bármely laikus, vagy építkezésnél dolgozó munkás ember is meg tudja ítélni, mi a jó beton. Tisztelettel

Dortsák Lajos, bádogos-mester, városi képviselő.

örökös vigalmakat, zajos élvezeteket, a társaságot, azt gondoltam: megöl a falu, a magány, a csöndesség ... Szegény mamám, hiába mondogatta, hogy az igazi boldogságot nem rajtunk kivül hanem önmagunkban kell keresnünk és megtalálnunk, nem akartam hinni, pedig menynyire igaza volt! Aztán meg, mikor meghallottam, hogy ez a büszke patikárus leány azt mondta volna, hogy nem nyugszik addig, mig meg nem öli (ezzel a gyilkos szóval) a boldogságunkat, — pedig mondta, mert arról is gondoskodott, hogy a mi fülünkbe eljusson, — Inába tagadtad le váltig, én úgy féltem... S most olyan nagyon boldog vagyok, Béla, nagyon boldog... De néha-néha mégis mintha valami borús sejtelem csapna a szivembe, hogy nem sokáig tart ez a tiszta, nagy boldogságom... máskor megint úgy érzem, hogy még sokkal boldogabb leszek majd, majd.

— Az leszel, még sokkal boldogabb, édes, aranyos kis anyácskám.

S mire az utolsó tulipán is elvirágzott, mikor az első rózsabimbó kipattant, egy icike-picike kis jószággal lett gazdagabb a Bathóék háza és nagy, végtelen örömmel.

Bathó Béla nyomban egy heti szabadságot kért; azt mondta túláradó örömében, azért van rá szüksége, mert még az apagyilkosnak is megkegyelmeznek most, mikor a szive úgy tele van boldogsággal!

Pedig dehogy is azért volt.

. Talán jól is van az úgy berendezve, hogy a verőfényes ég néha egy kicsit el-elborul. Hanem a Bathóék háza fölött egyszerre nagyon, de nagyon elborult.

A virágos, hangos bölcsőtől fekete, néma koporsóhoz hivta Bathó Bélát szűkszavú telegramm — az édes anyja koporsójához.

Rajongva szerette volt öreg -édesanyját s váratlanul bekövetkezett halála fájó sebet ütött megpróbáltatásokhoz még nem szokott szivén. Felesége is hirtelen rosszul lett, lázas, magankivüli állapotban feküdt.

Az amúgy is elborult szivü ember, most hogy távoznia kellett volna — hiaba biztatta orvosa — aggódó szemeivel már ott íatta felesége arcán azokat a halvanypiros kis rózsákat, melyek a halálra jegyzett fiatal anyák arcan fakadnak ... Habozott, nem tudta elhatározni, hirtelen, mit csináljon ? Két óriás vívódott szivében: az anyai és hitvesi szeretett... mig végre az elsőnek egy lehellet — gyönge és mégis oly erős segítsége jött: El kell menned Béláin, menj el... en mat jobban vagyok.

*

Két napig volt oda, de hosszabb volt ez a két nap a végtelenségnél.

Megcsókolta az édesanyja fejfáját és ment — röpülni szeretett volna — naza, hogy csókolja, ölelje a felesegét s a kis gyermeke — hidegre, holtra vált tetemét...

Nagyon elborult egyszerre Bathóék fölött.

A fiatal asszony felgyógyult; lassan, lassan visszanyerte régi kedvességét, hódító szépségét, talán még szebo, még kívánatosabb vuu, mint valaha. Hanem az elborult ég nem akart derülni. A virágok egymásután hervadtak el, pusztultak ki s egyszer csak — tudja Isten — a kacagó) csókolozó gerlék is eltűntek onnan az eresz alól, s a gyópjDadon csak egy magános tücsök cirpelt estenkint egyhangú ous melódiákat...

(Vége következik,)

A városok anyagi helyzete.

Legszerencsétlenebb közigazgatási alkotásunk a város. Az autonom közigazgatás sok állami funkciót végez. Mondhatni: az állami funkciók mindegyikének a közigazgatás a keze, a mindenese. A vármegyéket honorálja az állam gavallérosan. A vármegyének egyetlen bevételi tétele az állami hozzájárulás. De nekünk, városoknak nem ad az állam semmit.

Pedig, hogy ez a helyzet képtelen, tessék csak megfigyelni. Az állami adót a város hajtja be. A város kénytelen ebből a célból helyiséget, alkalmazottakat tartani és fizetni. A katonai nyilvántartást városi közegek a város pénzével fizetve teljesitik. Ha ezeket az állam teljesítené, az erre fordított költség a város zsebében maradna, megszabadulna sok feleslegessé való közeg fizetésétől.

Ez csak két, példaképen odadobott eset. Ezzel csak arra akartunk rámutatni, hogy a város épugy teljesiti az állami funkciót, mint a vármegye. A különbség csak az, hogy a vármegyét fizeti az állam, mig a városi polgárok olykor hihetetlen nagyságú pótadó alatt nyögnek.

Egy sereg kérvény, memorandum panaszolja ezeket az állapotokat, valamelyik belügyminiszteri titkár fiókjában a többi papirosnak. Ígértek is már eleget. És marad mégis minden a régiben.

Az ígéretek közül legalkalmasabb a beváltásra az, amit eddig minden belügyminiszteri bársonyszékből hangoztattak, hogy t. i. az állam a teljesített állami funkcióért a fogyasztási adók jövedelmét adja át a városoknak. Csodálatos dolog, hogy egyetlen kormány, s egyetlen törvényhozás sem bírta eddig belátni, milyen lehetetlen ez a mai közigazgatási rendszer, mely a nem nagyon gazdag városokat is képtelenné teszi arra, hogy a saját fejlesztésökre áldozzanak valamit abból, amit polgáraik pótadó cimén olyan nehezen izzadnak ki.

Nem mi vagyunk az indolensek, hanem az állam. A kormánynak kell a zsebébe nyúlni, nem nekünk. Vagy ha már nem akar lemondani a fogyasztási adókról a kormány, ám tessék, vegye a saját funkcióit állami kezelésbe. Mert kevés róka állja ki sokáig, hogy minden esztendőben állandóan két bőrt nyúzzanak le róla.

Vagy, vagy. Választani kell. S akár megkapjunk a fogyasztási adók jövedelmét, akár felszabadulunk az államnak minden ellenérték nélkül odadobott sok-sok teher alól, a városnak mindenképen csak haszna lesz belőle.

Akármelyik utat választja az állam, a városok állandóan fejleszthetők lesznek.

A városok panasza teljesen megokohnak látszik. Van 2ő törvényhatósági joggal fölruházott és 107 rendezett tanácsú városunk, melyek a mellett, hogy ellátják a helyi közigazgatást, a közegészségügy, szegényügy, iskolaügy kiadásait fizetik, a gyámügyi, adókezelési, katonaügyi, közlekedésügyi költségekről gondoskodnak, a rendőrséget föntartják s a szorosan vett állami föladatok teljesítéséért az államtól semmi rekompenzációt nem kapnak, holott ez a segítség nemcsak különböző kormánynyilatkozatban, hanem törvényben is kilátásba helyeztetett. Az osztó igazság szempontjából azt is figyelembe kell venni, hogy mig a vármegyék közigazgatási kiadásaira 16 millió 800 ezer koronát fizet az állam s a jegyzők és segédjegyzők fizetésrendezése révén 4 millió 300 ezer koronával segíti a községeket, a városok nem kapnak semmit. Ezt a visszaságot annál súlyosabban, érzik, mert a városok természetes fejlődése, uj intézmények létesítése, a silányul fizetett alkalmazottak részéről támasztott igények napról-napra újabb áldozatokat követelnek, melyeknek fokozatos növekedésével a lakosság adófizetőképessége nem tarthat lépést.

A rendezett tanácsú városok helyzete sivár, önkormányzatunk csonka, „ minden lényegesebb határozatuk a vármegye jóváhagyásától van függővé téve s nagy pótadójuk mellett még vármegyei célokra is kénytélenek adózni; sok dologban a vármegyének épp oly gyámkodása alatt állanak, mint a kisközségek.

A nagyobb lakossággal és vagyoni képességgel biró rendezett tanácsú városokkal szemben ez az igazságtalanság annál kirívóbb, mert a vármegye a legjobb akarat mellett sem irányíthatja és nem gondozhatja kellő eredménnyel a nagyobb városok boldogulását. Ha igaz az, hogy a vármegye igen nagy, a község pedig igen kicsiny önkormányzati testület, akkor valóban a városokban — különösen pedig a nagyobbakban — kell felismernünk az önkormányzatra legalkalmasabb típust s akkor helytelenek az 1871.