Losonczi Ujság, 1908 (3. évfolyam, 1-53. szám)
1908-03-12 / 11. szám
LOSONCZI ÚJSÁG I Előfizetési ára: || POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. I Hirdetések: j| Negyedévre 2'50 kor. j Egy petitsor tere 10 fill. A LOSONOZI FÜGGETLENSÉGI ÉS 48-AS PÁRT i *2?TM:-."; | ^rt.faao<iiL | HIVATALOS KÖZLÖNYEarchív ,.«ny.s.bb. | III. évfolyam. 11. szám. Megjelenik minden csütörtökön. Losoncz, 1908 március 12. ■ Mi 1908. márcz. 15. «I Irta: Baja Mihály. i W m W A nap útjában magasabbra hágott, a völgyeken és a hegyek alján megolvadt a hó. A lombtalan bokrok tövében mosolyogva pattan ki a tavasz első virága. Az Örökisten csókolja a földet. Kibocsájtotta teremtő Szendéikét és ime, mindenek megújulnak. Ki hitte volna a téli zord napokban, hogy ily közel van a szabadulás? Hogy a jégtörő ifjú tavasz már ott türelmetlenkedik a völgyek torkában, hogy adott jelre mint egy koszoruzott hős tartsa bevonulását napsugaras, diadalmi szekerén. A régi görögök ünnepet szenteltek a természet ébredésének, amikor a bájos ifjú leány, a gyönyörű tavasz virággal ékesítve tér vissza a szamom alvilágból anyjához, a természethez. Ez az ünnep nagy nemzeti ünnep volt, jelképe az élet és tenyészet megindultának, az emberek túlontúl örömének. Nekünk is van egy ilyen ünnepünk. Amelyen az élet diadalát üljük az enyészet felett. A szabadságét a szolgaság felett, a testvéri szeretetét a gyiilölség felett. Az egyenlőségét az emberi széthúzás felett. Ez a nap március 15-ike! Ez a nap a magyar nemzet szabadságának husvétnapja! Ezen a napon visszaszáll lelkünk a ragyogó múltba s annak fényénél merengünk a várvavárt szebb jövendő képén s ha megcsendülnek a régi dalok, régi dicsőségünk szomoru-vig dalai: megvillannak szemünkben is a könnyek, örömtől-e, vagy bánattól ? Ki tudná azt megmondani? De ha megmérnénk a szivünk érzését: úgy találnék, hogy több abban a bánat, mint az öröm, több az aggódás, mint lelkesedés, több a kétkedő rejtelem, mint a biztos tudás. Több a keserűség, a kimondhatatlan, torkunkat szorongató panasz, mely benne évről-évre felgyülemlik és megnyilatkozást keres és talál is, ha máshol nem: ez örömünnepnek kikiáltott nemzeti ünnepen, márcz. 15-én. És ez jól van igy. Legalább ezen az egy napon kipanaszolhatjuk magunkat. Hisz máskor úgy se hallgatnak meg bennünket. Ekkor legalább elmondhatjuk, hogy azt a napot, mely 1848. márc. 15-ét ragyogta be: sötét, nehéz felhő takarja. Elmondhatjuk, hogy az a 12 pont, a melyet Petőfiék Írtak be a nagy nap történetkönyvébe: még most sincs mind megvalósítva. Elmondhatjuk, hogy hiába van a nemzetnek száz meg száz orvosa: mégis ezer sebből vérzik. Elmondhatjuk, hogy évrőlévre nő a teher, nő az Ínség a népen, s a szántóvető magyar ember oly ritkán kél már vig dalra a dalos pacsirtával. „Van, aki felkél és sirva megyen uj hont keresni túl a tengeren“. (Tompa.) Elmondhatjuk azt is, hogy azok akik a népek sorsát igazgatják, a nagyok és hatalmasak: miként adják el Ézsauként jogainkat, s válnak a nemzet szemében üres bálványokká; s hogy a nemzeti ünnepek szent imáiba, mint vegyül a korteseknek ünneprontó hangja, hogy már imádkozni sem tudunk! Elmondhatjuk egyszóval, hogy nem boldog a magyar! Oh hát akkor mért ünnepelünk ?! Hisz ez az ünnep nem örömünnep, hanem gyászünnep. így is jó nekünk, csak ünnep legyen! Csak harsogjon a „Talpra magyar“, csak zúgjon a „Hymnus“, csak fölvehessük az ünneplő ruhánkat s kiálthassuk tele torokkal, hogy éljen a szabadság! De ez igy, soká nem maradhat! Meg kell tisztulnia az elkorcsosult nemzeti önérzetnek a tettek viharában, március 15-ikének is meg kell újulnia s általa mindeneknek a magyar földön. De ehhez nagy erő kell! Az erőt pedig Isten adja. A magyarok Istene. Ő hozzá kell tehát kiáltanunk, hogy leheljen belénk új életnek lelkét, hogy formáljon át bennünket a jövő küzdelmeit bátran felvevő néppé, hogy »szabad hazánkat adja vissza nékünk.« Nem mimagunkért: az ősök buzgóságáért, a vértanuk áldozatáért, apáink sirhantjaiért, fehérlő csontjaiért, melyek megszentelik a rögöket, a múltak ezer szenvedéséért. Te pedig népeket ébresztő márciusi szellő, fuvallj keresztül nagy Magyarországon ! Ébreszd föl nagy halálos álmából a nemzetet s zúgd a fülébe, hogy az a nép, amely élni akar: múltját meg ne tagadja, el ne felejtse ! Mondd meg a szántóvetőnek TÁRCA. Audiencián. Irta: Fehér Jenő. A miniszter várótermében mintegy harmincán lesték a percet, hogy ő excellenciája legmagasabb színe elé kerülhessenek. Többnyire tanárok, tanítónők, akik személyes bemutatkozás révén gyorsabb előmenetelt, legrosszabb esetben áthelyezést reméltek, itt-ott egy pap, aki lila szinü cinglusán babrált és legfőbb vágya az volt, hogy olvasó vagy éneklő kanonokká lehessen. Az egyik közülük most felkelt a puhára párnázott bőrpamlagról és kissé táncoló léptekkel odaiejtett a titkár asztalához. — Sokáig késik őnagyméltósága — mondotta panaszos hangon — már féle^yre jár az idő, holott az audiencia tizenkét órára van kitűzve. — A kegyelmes ur valószínűleg a parlamentben van elfoglalva — felelte a titkár, miközben a szemeivel átfutott a kihallgatásra jelentkezettek névsorán. E pillanatban megszólalt a villamos csengő, melynek hangjára a titkár felugrott székéről. — Pardon — mondá — az államtitkár ur hivat. Azzal kirohant. Pár perc múlva újra megjelent a teremben és fenhangon mondá: A kegyelmes ur parlamenti elfoglaltsága miatt ma nem tarthatja meg személyesen az audienciát. Helyette az államtitkár ur fogja önöket fogadni. A kijelentésre sokan ajkbigyesztéssel feleltek, — Akik a kegyelmes ur személyéhez bármi okból ragaszkodnának — folytatt i a titkár — szíveskedjenek a legközelebbi audienciához jelentkezni és a mai listáról magukat töröltetni. A listáról több mint a fele a jelentkezetteknek töröltette a nevét és távozott. Alighogy elmentek, megnyílt az egyik ajtó és az államtitkár lépett be rajta. Anélkül, hogy ügyet veted volna a bajlongásokra, keresztül sietett a várótermen és benyitott a fogadószobába, melynek ajtaját behúzta maga után. A titkár még egyet-mást javítgatott a listán, azután fölkelt, hogy bevigye az Írást az államtitkárnak. — Bocsánat, titkár ur, egy szóra! Egy fiatal nő ajkáról hangzottak e szavak. A titkár megállt és szemügyre vette a nőt. Körülbelül harminc éves lehetett. Kissé elvirult, de még mindig szép volt. Valamivel magasabb a közepesnél. Karcsú termetén egyszerű fekete ruha feszült meg. A kalapjáról áttetsző lila fátyol hullott az arcára, amely zavarodottnak látszott amiatt, hogy a figyelmet magára irányította. A titkár kérdőleg nézett rá. A nő közelebb lépett hozzá és halkabb hangon mondá: nevét? Szeretnék utolsónak maradni. Amint parancsolja! Szabad kérném a Kardos Béláné. Megkezdődött a kihallgatás. Alig egy-két percig tartott mindenik. Egyik a másik kezébe adta a kilincset. Félkettő tájban a titkár végre Kardos Béláné nevét hivta fel. Kardosné fölkelt, a nagy tükörben még igazgatott valamit a kalapján, aztán benyitott a fogadószöbába. Az államtitkár a nagy Íróasztal mellett állott és a belépőnek könnyed meghajlását fáradt fejbiccentéssel viszonozta. — Mivel lehetek szolgálatára asszonyom? — A férjem dolgában bátorkodom méltóságod elé járulni . . . — A férje tanár? — Az alsó szomolnoki gimnáziumban a magyar nyelv tanára és a legfőbb óhajtásom az, hogy a fővárosba kerüljön. — Bajos, nagyon bajos ... — mormogta az államtitkár. Kardosné visszahajtotta á fátyolát. Az államtitkár arcán a megdöbbenés árnyéka suhant át. Fürkésző tekintettel nézte a szép vonásokat, amelyek mintha régi emlékeket ébresztettek volna fel benne.
