Losonczi Ujság, 1908 (3. évfolyam, 1-53. szám)
1908-11-19 / 47. szám
2. oldal. LOSONCI ÚJSÁG 1908. november 19. plurális volta korlátoz. A választójog gyakorlásának sáncaiba bevon a javaslat korlátozás és különbség nélkül minden erre érett magyar honpolgárt és csupán a jog gyakorlatának terjedelmében állít fel különbséget az azzal való élni tudás, tehát az értelmiség kritikája alapján. A javaslat részletei teljes harmóniában állanak az alapevvel és az egész tervezet a végzett nagy munka, lelkiismeretes körültekintés és mindenekfelett a nemzeti érdekeket mindig szem előtt tartó magyar lélek jegyét viseli magán. Az a beszéd pedig, amellyel Andrássy Oyula gróf javaslatát a Ház elé terjesztette, mindenképpen méltó ehhez a korszakot alkotó javaslathoz. Egy rövid óráig tartott beszédben az ország elé állította javaslatát a belügyminiszter olyképpen, hogy meg kellett győzni mindenit, akinek szemét még nem kápráztatták el teljesen a való életet nélkülöző üres jelszavak Potemkin-falvai, akiknek van még egy makulányi érzésük hazájuknak az élethez és a demokratikusan egészséges fejlődéshez való jogához, hogy ez a javaslat úgy van jól, ahogyan azt megalkották és csakis igy és egyedül igy van jól. A legmagasabb parlamenti nívón álló tónusban, világos és megdönthetelen erejű okkötéssel és mégis csodálatosan, szinte népiesen egyszerű formában tárja fel ez a tisztán látó, minden izében magyar szivű, magyar lelkű államférfiú azokat a szempontokat, melyeket javaslatának megalkotásánál irányadókul tekintett. Reá mutatott a históriai előzményekre, reá mutatott a vállalt feladat nehézségeire, mikor egy, a magyarság kemény ellenállásának megtörésére hivatott és erőbontó célzatú előbbi tervezet keretei között uj javaslatot kelett alkotnia olyképen, hogy az eredeti, gyászos emlékezetű javaslat célzatával homlokegyenest ellenkezőleg épen arra legyen hivatva, hogy a nemzet nagyságának alapkövét alkossa. Kötve volt az általánossághoz — és ime a javaslat általános, mert a nemzettest minden részének, a nép minden rétegének helyet ad az ország képviseletében vagyoni, nyelvi és osztálybeli különbség nélkül. Kötve volt ahhoz, hogy a jogosult szavazók számát másfél millióval emelje — és ime az uj tervezet alapján az összes szavazatok száma 2.600.000, tehát teljesen megfelelő annak a számaránynak, amellyel az általános jog alapján választó idegen nemzetek országuk sorsára döntést gyakorolnak. Hogy ezt a számarányt a pluralitás elvének alapján érte el és csak ezen az alapokon érhette el, azt is meggyőző logikával bizonyította be a belügyminiszter. Az általánosság elvéből következik, de helyes is, méltányos is, hogy az ország sorsának intézésében minden osztály, minden érdek képviseletet találjon, mert enélkül a törvényhozás a nemzet egyes rétegeinek érdekeit szemelől tévesztheti, milliók kívánalmait elhanyagolhatja, ami viszont megrendítheti a parlamentbe vetett bizalmat. E mellett azonban a parlamentárizmus nagy elve követeli azt, hogy az állam vezetése mindig olyan kezekben maradjon meg, amelyeknek végcélja a nemzet egészének, az összességnek érdekeit szolgálni, nem pedig egyes speciális érdekeket istápolni egyebek rovására. Megalkotta tehát javaslatát úgy, hogy a szavazatjog általános és megalkotta akként, hogy gyakorlásának módja plurális. A javaslat nem szolgál osztályuralmat, mert hiszen módot nyújt mindenkinek, hogy elérhesse a választójogban való részvétel legmagasabb fokát is, nem zár ki senkit egyik fokban való részesedéstől sem. Nem irányul a javaslat a nemzetiségek ellen sem, nem köti nyelvtudáshoz a szavazati jogot és épen az értelmiség hegemóniáját célzó pluralitás nem lehet akadálya azoknak a nemzetiségek érvényesülésének, akik a magyar elnyomatás miatt való feljajdulásaikban a külföld előtt untalanul épen az ő intellektuális fölényüket hánytorgatják. De megfelel a pluralitás speciell épen a demokratikus haladás eszméjének is. Mert hiszen a pluralitás mindig alkalmazkodik a demokratikus fejlődéshez, az értelmiség nagyobbodásához. És ha az érettség annnyira fejlődött, hogy a nemzet minden rétege politikai jogainak gyakorlatára mindenképen képes, a pluralitás magától szűnik meg, magától válik le az általános választó jogról. Ami a választás nyilvános voltát illeti, ezt a magyar lélekből folyó egyszerű psichologiai momemtummal okolja meg a belügyminiszter. A magyar ember szavazásának titkos voltát épen a magyar karakterből következőleg nem tartja szükségesnek, de nem tartja helyénvalónak a titkosságot azért sem, mert a választó jog nemcsak jog, hanem állampolgári kötelesség is, Egyébként pedig a választó jog reformja nem áll junktimban a szavazás nyilvános vagy titkos voltával és a titkos szavazást, ha erre szükség lenne, novelláris úton bármikor be lehet hozni. Beszéde végén a miniszter szinte drámai erővel fordult a javaslat ellenzőinek a két véglet álláspontját valló, ellentétes nézetű táborához. Akik a javaslatban foglaltakat a demokrácia szempontjából kevésnek találják, azoknak azt mondotta, hogy egy jogot kiterjeszteni, ha ez helyesnek, a nemzet érdekében állónak bizonyul, mindig és mindenképpen lehet A benyújtott törvényjavaslatot bármikor ki lehet szélesíteni akként hogy ne csak általános, hanem egyenlő is legyen, ha ez az ország érdekében állónak mutatkozik. Másként áll azonban a dolog egy már meglevő, már megalkotott törvénynyel, amelyben jogok vannak lefektetve. Ezeket a jogokat, — ha bebizonyulna az, hogy a választójog egyenlősége veszélyére, romlására vezetne ennek a nemzetnek, -- visszavonni, elkobozni megrázkódtatások nélkül többé nem lehet. Elégedjenek meg hát ezzel a demokratikus elveket szolgáló és a demokratikus haladás útját semmiképpen sem gátló javaslattal és ám ha célszerűnek bizonyul, fejlesszék azt ki idővel a legtágabb keretekben. — A javaslat ellenzőinek másik táborához, a konzervatív felfogásuakhoz is intelemmel fordult a miniszter. Előmondotta nekik, hogy amely nemzet stagnál haladásában, amely nemzet az előretörés útján megáll, az már visszafejlődik. És elmondotta, hogy micsoda megrázkódtatásra, a lelkeknek mekkora keserűségére vezetne az, ha ezt a javaslatot, amelyet a közvélemény mint biztosan eljövendőt várt, most levennék a napirendről. Nyugodjanak bele tehát ebbe a javaslatba, amely miként a demokratikus szellemnek, épúgy az ő hazafias aggodalmaiknak is elégséget tesz. Ennek a javaslatnak benyújtása s ennek a kisérő beszédnek elmondása históriáit dátumként iktatta be november 11-én a magyar parlament történetébe. A tér, amelyen a szobor áll, olyan barátságos, meghitt, mint egy szép meleg lányszoba; ilyet csak Svájcban tudnak. Biztos, akik e téren laknak, minden reggel mosolyogva köszöntik egymást a szemközti ablakokbül. Ilyen bizalmas meghittség Magyarországon legfeljebb még azok között fejlődhetik ki, akik minden hó elsején ugyanazon zálogház előszobájában találkoznak. S az egész Bahnhofstrasse ilyen szép, kedves és előkelő, minden túlságos követelődzés nélkül. Minden percben azt vártam, hogy mindjárt elémlép valamelyik suttyó-leányka és emlékverset kér az emlékkönyvébe. Minden második üzlet ízléses emléktárgy-, iparmű, képeslapkereskedés ; szabott áron egész udvarlási készletet lehet itt beszerezni, melynek tartalma: nehány magas gallér, divatos kézelőgombok, képeslapok, album, nippek, kóták, díszkönyvek, csoki ok, gyűrű, fogkefe, szappan, stb. A fölsővárosban az ősi református templomhoz kerültünk, ahol Miska váratlanul kifeszitette a mellét, mintha előkelő rokonokkal találkozott volna. Az ujtestamentomi szag nyomán valamivel alább fölszimatolta a Zwingli szobrot is, »No hát látjátok? Mi?« kérdezte s úgy kiduzzadt az önérzete, mint egy több napia ki nem fejt kecsketőgy. Szükségesnek láttam — félénken bár — előhozni, hogy nekem már a XVIII. században oly hitbuzgó református volt egy ősöm, hogy mikor az ő ugyancsak hitbuzgó neje egy kicsit megcsalta, akkor ő, káromkodva bár, az enyedi református kollégiumra hagyta dühében vagyonát. így én magam és némileg a református hitbuzgóság vértanúja volnék. Csak eme sóhajos megemlékezéseknek utána mertem az én szemeimet Zwingli szobrára fölvetni. Kard és biblia. Mindkettő az örök életre nyit utat. szégyenlem embervoltomat, ha meggondolom, hogy a történelembe kelleténél annyira többen írták be a nevüket karddal. A Zwingli egyszerű szobra a kappeli sík felé néz; teste a kardra, lelke a bibliára támaszkodik, mintha az egész századát ábrázolná. Szeretem a térítőket, még a hittérítőket is. A nagy lélek legnemesebb ösztöne, hogy a maga kincseit bőkezűn eladakozza, szétárasztja a világon. A nagy lélekre a hatni nem tudás a legtartaroszibb kín, s a maga képére formálni az emberlelkeket: a legistenibb gyönyör. A fejedelem minden pénzre a maga képét vereti; a lelkek fejedelme a maga képét rányomja minden értékre, a gondolat filléreire ás aranytalléraira. Hitvány gyáva és bizonyára nyomorék az, aki a maga talentumát elássa, aki tudományát egy asztalfiókba, megváltó hitét egy remetebarlangoa rejti. A hit nagy megihletettje is akarjon ur fejedelem lenni a lelkeken és védje a hitét tűréssel vagy karddal. Ezért nekem Zwingli a reformáció legnyilvánvalóbb hőse. De a támadó kard a biblia mellett, oh ez az emberiség legnyomorúságosabb tehetetlenségének megbélyegzővasa. Ahol az elvakúlt fanatizmus tehetetlen a lelkeken, ott durva korlátoltsággal behajtja a meghódolás külsőségének kényszeradóját ; Oessler kalaplevevést kíván adóba azoktúl, kik őt gyűlölik s megvetik: az ilyen sötétarcú szereplők csak arra jók az emberiség történelme számára, hogy ők hívják ki a szabadságharcok kitörését. Szörnyű a sorsa annak az ércdarabnak, akinek a szabadságharc első megindítóját kell vértanúvá avatni. Ha a sors gondviselése nem adna beléje elvakult önkéntes gyűlöletet, bizonyára megtagadná a ráparancsolt szörnyű szerepét. A Limmat-Quaion késő éjjelig elbolyongtunk. Itt nincs éjjeli élet, ezek a smucig nyárspolgárok se inni, se kártyázni nem tudnak. Az utcán aránylag még magyar szó hangzott legsűrűbben. Oh, van a magyarságnak Svájccal sűrű kapcsolata; a magyar nem felejti el, hogy Svájcnak köszöni a református bibliát és a harminckét levelűt. Valahonnan a rütli mező felül fújt a szél. Egyszer csak két ember vetődött elém, egyik fanyar képpel botra támaszkodva, másik sólyommal a kezén, ijjal a vállán. Megszólítottam ókét németül: »Önök, ha jól látom, az ősi kantonokból valók, és pedig a kuoni pásztor és a stüsszi vadász.« Visszafeleltek magyarúl: »Mi kérem alásan rég nem vagyunk már idevalók, mi követem alásan magyarok volnánk, régóta már.« S a kuoni pásztor kiskunsági-reneszánsz stílusban egy hegyeset köpött. (Folytatjuk.)
