Losonczi Ujság, 1908 (3. évfolyam, 1-53. szám)
1908-09-24 / 39. szám
LOSONCZI ÚJSÁG Előfizetési ára: I POLITIKAI ES TÁRSADALMI HETILAP. Hirdetések. Negyedévre 2-50 kor. Egy petitsor tere 10 fill. StTévr.;»: : a losonczi választókerület függetlenségi rfr• Egyes szám ára 2o im. | gg 48.Ag PARTJÁNAK HIVATALOS KÖZLÖNYE. III. évfolyam. 39. szám. Megjelenik minden csütörtökön. Losoncz, 1908. szeptember 24. Emeletes építkezés. Losoncz város szerény arányú fejlődésében egyik jelentősebb tényező a házépítkezés. Utóbbi években aránylag elég sok lakóház épült, de az építkezés iránya ma is csak a régi magyar faluépitésé, lehetőleg egylakásos magánházakat építeni, minél nagyobb udvarral és kerttel, azért ha a zajosabb belvárosban elfogytak a nagy telkek, még nagyobb telkeken kell építeni, a várost környező szántóföldekből foglalva a városhoz mind nagyobb területeket. így egyegy magyar kisváros területe akkorára el van lapositva, hogy Nyugaton tízszer akkora számú ember is ellakik ugyanakkora területen. Losonczot még mérsékelt terjedelműnek tartjuk, pedig Losocz se áll sokkal jobban az alföldi kisvárosoknál, itt is a távoli utcák közti roppant hosszú telkeken jobbára csak apró földszintes házak lapulnak egymáshoz, még a belterületen is. Magyar ember nem szeret mással lakni egy udvaiúM, szégyeniene, hogy »más is belenézzen a tányérába,« hogy más is belelásson a családi életébe. A magyar ember még a kizárólagos földmivelés világa óta hozzá van szokva akkora kúriához, hogy azon hatökrös szekér megfordulhasson, az udvar gyöpösén lúd és kacsa nyájanként legelhessen, tócsáiban sertések röfögjenek stb. A mai városlakó magyarnak nincs hatökrös szekere, mégis büszkén akar széttekintgetni térés kúrián és a gazdasszonynak ma is magas ambíciója a maga kertjében nevelt káposzta. Pedig városunkban is, a négyszögölenként 20—30 korona áru területen káposztát és sertéseknek való labodát termelni ugyancsak ázsiai prédaság. Igenis szükség van egészségi szempontból némi udvarra s akinek szépérzéke van, az ápoljon rajta virágot, vagy a külvárosi egy kis területen termeljen pár legszükségesebb veteményt, de épüljön a város minél kisebb területre. Az emeletekre való építkezés a gazdaságosság és a kulturális áldások követelménye. A több emeletes háznak csak egy alap és csak egy tető kell, a jól összeépült városban a lakások melegebbek is. De legfőbb indok a városok túlságos szétterpeszkedése ellen az, hogy az ilyen ellaposodott nagy területű városokat roppant költségbe kerül vagy szinte lehetetlen is ellátni a városi anyagi kultúra leglényegesebb intézményeivel: yiz^’ptékkeJ, csatornázással és utcaburkolatiai. Lzek híján városaink csak falvak maradnak, a közel százezer lakosú Szabadka, Debreczen, Hódmezővásárhely is csak óriási falvak. Mindenkinek komor elzárkozottságban külön udvaron lakni, ez ósdi falusiasság, a modern ember társas lény és hozzá kell szoknia a közös lakáshoz. Bennünk alaptermészetté rögződött a külön lakás révén az elzárkózottság, a kulturvárosok lakója ellenben társulékony, résztvevő, fejlett társadalmi szellemű lény. A debreczeni ember magát igen tisztának tartja s lenézi a csehek mocskosságát, pedig a cseh városok, melyek burkolva, vízvezetékkel, csatornával vannak ellátva, összehasonlíthatatlanul tisztábbak Debreczen nél, hol az utcai szörnyű port nem is veszik szenny számba s hol a főtéren is szabad disznót tartani. Debreczen gazdagnak is tartja magát, pedig a tisztaság, a művelődési intézmények, sőt az egészség megkövetelte csatornázás stb. nélkülözése inkább nyomornak nevezhető. Szegény elmaradott város az, ahol az emberek idejének annyi értéke sincs, hogy a képtelenül távoli városrészek közti lassú érintkezést, a villamosvasút híján szenvedett rengeteg időveszteséget nem tartják veszteségnek. A fejlett városi életű Nyugaton Losoncznál sokkal kisebb városok is el vannak látva villamos vasutakkal, nálunk mikor fognak erre gondolni? Hát még pl. az óriási területű Hajdúböszörményben mennyi haszontalan időpazarlás a hivatalnoknak, tanulónak, munkásnak a város egyik sarkából a távoli másikba járnia, naponta legalább négyszer. Mikor fog egy-egy Hajdúböszörmény formájú 'óriási 30—40 ezer lakosú falunk vízvezetékre gondolhatni ? Csatornázata, TÁRCA. Szeptember. Megint csak ősz lesz nemsokára, Leszáll a dér a sok virágra, Fogy a szín, illat szaporán. Búcsúzik a levél az ágtól, Az ág is meghajolva gyászol: ,,Ne még! ne hagyj itt oly korán!“ S e nagy búsongó elmúlásban Mégis mily édes újúlás van. Valami szent, megnyugtató, koporsóban mosolyg az élet! így rendelé az égi végzet, A bölcs, a jó Mindenható. A fecske, gólya költözőben Fészkét köszönti elmenőben : ,,Tavaszszal újra megjövök!“ É nagy, búsongó változásban Nincsen halál, csak változás van S mi benne él: a lét örök! Én Istenem, jó vagy te hozzánk. Kezed letörli könnyes orcánk, Jóságod enyhe napsugár. Lehajlasz esdeklő szavunkra, Virágot hintegetsz útunkra És elfeledjük, ránk mi vár ? Kétségeinket messze űzöd, Szívünket hittel egybefűzöd, Tanítgatod szelídeden; Ne fájjon úgy majd az az óra, Ha el kell mennünk nyugovóra A sírban is tavasz legyen! Baja Mihály. Keletiek nyugaton. (Úti levelek Qyökössy Endréhöz.) Budapest, 1908. julius 7. 1. Zengjed oh Múzsa a férfiút, a sokfelé bolyongót, aki igen sokat bajlódott . . , zengj oh Múzsa engem és Oláh Gábort, akik a Múzsák szentelt- városát ostromoltuk, megdőlt vén bástyák kövein nyilainkat hegyeztük, hogy Apolló barmait meglövöldözzük stb. Így ni Bandi, igy bizony. Ha még mindig nem átallok Úti Levelet irni, hát ne o szabad szégyellenem a fölfohászkodást sem a Múzsához, aki hajdan istennő rangú volt, de aztán mind alsóbbrendű szárnyas apró jószág lett, úgyhogy ma már elvegyül a sutaszárnyú baromfiak közt is s a tyúkkal versenyt kell költenie tojásokat. Nem igaz lám, hogy az istenek nem vénülnek. A görögök istenei még piperezett dús fürtű szerelmes istenek voltak, a mai istenek már titkon kopaszodnak s átallanak szerelmeskedni, — pár évtized múlva, mire a germán szellem végkép elárad Európán: az istenek már végkép vén zsörtölődök lesznek. S végül majd jöhet idő, mikor a szláv Tolsztojánusok révén egy végelgyöngült Dobzse-László-szerű isten jut Európa népeinek. Haj, Kronosz isten folyton csak elnyeli az utána következett isteneket! Mi is vénülünk Bandi! Tavalyelőtt még be friss fiatalos úti leveleket Írogattam neked Erdélyországbúl, emlékszel-e ? Diák voltam még, a magam ftiss vérébűl részekeskedő, gondtalan szeszélyes indulatok vilióztak ajkambúl és kósza toliamból. Ma már súlyosabb a lépésem, a szivem, a kezem; jártam szenvedélyek izzó hegycsúcsain, jártam a halál völgyében s úti levelet Írtam Istennek magának . . . Bandi te, a mostani úti leveleimet nem fogod te fölolvasni a fiatal menyasszonyodnak Hanem amirűl irni fogok, a tárgyak hasonlítani fognak a múltkori erdélyiekhez. Bijárom komoly terv nélkül barangolva Nyugat városait, mint két éve Erdély rengeteg erdőit, csakhogy most itt sokhangú város lesz tárgyunk a sokcsöndű erdő helyett, emberek gondja az ég felhői helyett, és emberek az erdei vadak, a juhok és bányászok helyett. Valami olyast akarok, hogy én, a nehézálinú Kelet fia, réveteg szememmel, szomjas telkemmel, elmenjek Nyugat közepébe, megmentsem érzékeimet gazdag és finom színeiben, hangjaiban, hogy szemtűi szembe nézzek idegen fajú nemzetek leikével s aztán valamit elmondjak abbúl, amit ezalatt éreztem, megláttam, sejtettem. Meg akarom egy kicsit élni és szólaltatni-azt az ezeréves ősi ösztönt, ami a tiszamenti magyar lelket mindig nyugatra szívta, ami fölületes kósza szemét Nyugat fényes városaiban ingerelte, dacos dölyfét fölköltötte, titkos sóvár irigységét kikényszeritette és otthon nyugtalan ábrándozóvá tette. Valami ilyesmiért indulok nyugatra, hanem valahogy azt ne hidd, hogy komoly alapossággal akarom mindezt cselekedni. Dehogyis. Csak egy apró magyar zsebtükörbűl akarok egy pár tükörképet fölvillantani. A magyar általában fölületesen járja be Nyugatot, apró batyuval; igy indulok én is; én is csak kirakatbúi fogom nézni a nyugati világokat, talán csak egy nyugatra járó általános magyar kósza ötleteit firkantva le ne-Lapunk jelen száma nyolc oldal.
