Losonczi Ujság, 1908 (3. évfolyam, 1-53. szám)
1908-09-10 / 37. szám
2. oldal. LOSONCZI ÚJSÁG 1908. szeptember 10. talmas körzetek küldenek képviselőt a parlamentbe, a nemzetiségek lakta perifériákon pedig jóval kisebb körzetekre jut egy képviselő. Természetes dolog, hogy most amikor a választói jognak egy ily mélyreható reformja áll küszöbön, amely az alkotmány sáncai közé a nemzet széles néprétegeit viszi be, akkor evvel kapcsolatban ezeknek az anomáliáknak a megszüntetéséről is gondoskodni kell. Gondoskodni annyival inkább, mert előre láthatólag a választói reform a parlament erőviszonyokat is teljesen megváltoztatja, a pártok számbeli kialakulásában nagy változásokat fog előidézni, egyenesen botorság volna tehát ily körülmények mellett továbbra is fentartani az eddigi állapotokat, amelyek nem a magyarságnak, hanem ellenkezőleg a nemzetiségeknek kedveztek, A szabadelvű rezsim alatt érthető volt, hogy ragaszkodtak a választókerületek ilyenén beosztásához. A mamelukok seregét éppen a nemzetiségi vidékek szállították, mig a szinmagyar vidékek kevésbé voltak a kormányok előtt kedvesek, lévén ezek valamennyien függetlenségiek, — tehát ellenzékiek. Most azonban másként áll a helyzet. A magyarság a kormány támogatóit küldi a parlamentbe, mig a nemzetiségi vidékek az agitátorok népbolonditó izgatásai után elvesztek teljesen a magyarság számára. Az állam jól felfogott érdeke, a magyarság hegemóniájának biztosítására követeli tehát, hogy a választó kerületeknek ezen a lehetetlen beosztásán változás történjék, még pedig magától értetődőleg oly irányban, hogy az az államalkotó magyarság érdekeit szolgálja, vagy legalább is kiegyenlítse az eddig túlságos kedyezésben részesedett nemzetiségi vidékekkel szemben. A Tiszadobon lezajlott tanácskozásokon a főispánok ily értelemben tettek előterjesztést a belügyminiszternek és közölték vele azon konferenciák megállapodásait, amelyeket egyrészt a közigazgatási tényezők, másrészt a megyei politikai faktorok bevonásával tartottak a nyár folyamán. Az anyag feldolgozása most a belügyi kormányra vár. Teljes bizalommal és megnyugvással nézzük e ponton a kormány döntése elébe, mert meg vagyunk győződve afelől, hogy a minden tekintetben figyelmes gonddal és bölcs államférfim mérlegeléssel fog számolni a magyarság érdekeivel. A végrehajtási törvény ,,novellája“*) és a házbérkövetelések. Az uj végrehajtási törvényt úgy a jogászközönség, mint a kereskedővilág aggodalommal fogadta. Támadták a törvényt nemcsak a hitelezők, de az adósok is. Utóbbiak féltek és félnek most is, hogy hitelük elvész és hitelre berendezett viszonyaik változása folytán létfentartásuk veszélyben forog. Ezekkel az aggodalmakkal és a végrehajtási novella egyéb hiányaival — miután szentesített törvénnyel állunk szemben, mely e hó 9-én életbe lépett, — nem kívánunk foglalkozni. De szóvá kell tennünk mégis azt, a nézetünk szerint alaptalan aggodalmat, mely támadott a háztulajdonosokban, kik féltik házbérköveteléseiket s ez alapon óvadékokra s egyéb más preventív intézkedésekre gondolnak bérlőikkel szemben, különösen pedig az egy-két szobás bérlőkkel szemben. Nézetünk szerint a háztulajdonosoknak nem kell semmiféle megszorító intézkedésre avagy óvadékokra gondolni. Az aggály a régi végrehajtási törvény 51. §-ának hatályon kívül helyezéséből keletkezett, melynek utolsó bekezdése, a lakás vagy üzlethelyiség bérletéből folyó követelésekre a zár alá vételt megengedte némely oly tárgyakra is, melyek különben a végrehajtás alól mentesítve voltak, amennyiben a bérleti követelés más vagyonból nem volt kielégíthető. Ezen 51. §-t a végrehajtási novella 2-ik §-a nemcsak hatályon kívül helyezte, hanem a foglalás alól mentes ingóságok tekintetében a kivételeket még jobban kiterjesztette. A végrehajtási novella 2. §-ának 10. pontja ugyanis azt mondja, hogy a végrehajtást szenvedőnek és háznépének a háztartáshoz szükséges házi és konyhabútor, edények, főző- és evőeszközök, kályhák s tűzhelyek, a ruházkodáshoz szükséges ágy és fehérnemű nem foglalhatók le. Ebből a pontból keletkezett a háztulajdonosok minden aggálya, mert a szükséges házi és konyhabútor stb. lefoglalható egyáltalában nem lévén, a házbérkövetelés alapja elesik. Ámde a háztulajdonosok és a bérlők megfeledkeztek a régi végrehajtási törvény 72. §-áról, mely érvényben maradt, s mely szerint törvényes zálogjog illeti a bérbeadót a kibérelt helyiségben levő ingóságokra félévi bérösszeg erejéig, mely félévi bérösszeg tekintetében nem tesz különbséget az a törvényes zálogjog gyakorolhatása szempontjából, hogy a követelés lejárta, vagy legközelebb lejárandó, vagy részben lejárt, részben lejárandó. Eme törvényes intézkedés hatályát kiegészíti a városi statútum, ennek hiányában pedig az a jogszokás, hogy a bérbeadónak törvényes zálogjoga gyakorlása érdekében visszatartási joga van. Ezek szerint tehát a bérbeadónak a bérle*) A jogi terminológia szerint a törvény azon intézkedése, hogy egy meglévő törvényt uj törvénnyel módosít vagy változtat meg egyes részeiben, „novellának“ neveztetik. mény területén lévő összes ingóságosra, — még pedig tekintet nélkül arra, váljon azon ingóságok a bérlő tulajdonát képezik-e, vagy sem — törvényes zálogjoga és visszatartási joga van, mely a végrehajtási zálogjognál erősebb. A visszatartási jog még abból a szempontból is figyelem tárgyává tehető, hogy annak alapján végrehajtási zálogjog is szerezhető. Ugyanis a végrehajtási novella 2. §-ának 10-ik pontja szerint a házibutor stb. csakis a bérleti idő alatt le nem foglalható ingóságok, tehát addig, mig azokat a bérlő a bérleti viszony tartama alatt a bérelt lakásban tartja és használja, mert csakis addig képeznek azok házi bútort. De abban a pillanatban, amikor a bérleti viszony megszűntével a bérbeadó azokat az ingókat, melyekre törvényes zálogjoga van, visszatartotta, a bérlő használatából elvonta, megszűnt azoknak a háztartáshoz szükséges jellege. Ezen módot azonban aligha fogja a bérbeadó választani, (csakis jogi szempontból, mint érdekes kérdést hoztuk ezt fel) mert minden jogcselekmény nélkül, a törvény által biztosított zálogjogát szükségtelen még a végrehajtási aktus által szerzendő zálogjoggal megerősíteni. Nem indokolt a lakbér tekintetében az aggály oly állami, törvényhatósági, községi, és egyéb tisztviselőkkel szemben sem, kiknek fizetésük a 2000 K-t meg nem haladja ugyan, de javadalmazásuk mellett lakbért is élveznek. Ezen lakpénz kizárólag a lakbér fedezetéül szolgál és csakis lakbérkövetelés fejében foglalható le a végrehajtási novella 6. §-a értelmében. Nincs egyéb feladata tehát a tisztviselővel szemben a bérbeadónak érdekei megóvása céljából mint az, hogy illetékes helyen kellő időben érdeklődjék, vájjon a tisztviselő által felveendő lakás ára arányban áll-e az általába élvezett lakpénzzel, s hogy előző lakbérkövetelés fejében más által lefoglaltatott-e? Házbért tehát ezután is kell fizetni, s ez ez igy van helyesen, mert a lakás a létfentartásnak nemcsak eszköze, hanem előfeltétele is. HÍREK. Tanév kezdetén. Hiába, banális, hasztalan elcsépelt már e kérdés, mégsem lehet nyom nélkül elsiklani felette. Ha megjő a szeptember, az iskolák kapuinak megnyitása, elfog a vágy, hogy néhány szóval segítségére siessünk a gonterhes szülőknek gyermekeik sorsát illetőleg. S ma talán a legnagyobb szükség van reá, hogy némi utbaigazittással szolgáljunk a gyermeke részére életpályát kutató s nynjtó szülőknek, mert rég volt olyan nehéz az élet Magyarországon, de a külföldön is, mint épen mostan, a vajúdás, kialakulás eme nehéz napjaiban. Milyen pályát válaszszunk gyermekeinknek? Ez a fontos, de egyben nehéz kérdés! A lateiner pálya már mindenki előtt ismeretes az ő nyomorúságaival, küzködésével, tengődéseivel. Senkit sem kecsegtet ma már az a fényes álom, mely ennek előtte a szegény, de tanulni vágyó melyeket a Vezúv tüzlávája Krisztus előtt 79-ben temetett el, de amelyek most már teljesen kiásva állanak, s csodáltuk a 2000 évelőtti nép fejlett kultúráját és kitűnő építkezését. Ellátogattunk Tassó szülővárosába, a bájos Szorentóba. Kirándultunk Bajába, melyet a vérengző Neró és őrült Caligula tettek világhírűvé. Kikötöttünk a régi Kyme város kikötőjében: Pozzuoliban, s elzarándokoltunk Sybilla grottájához (barlang), amelyről a régiek azt hitték, hogy itt az alvilág lejáratának kapuja. Ezt a helyet jelzi Vergilius és az Aeneis VI. énekében, ahol a Sibilla Aeneast levezette a Tartarusba. Homer Odysseussa is innen került az alvilágba. De ezekről még sok szó lesz majd Nápoly környékének megismerésénél. A gráciák, szirének és sibillák misztikus történetei, s a róluk regélő emlékek még mindig foglalkoztatták képzeletünket, amikor fáradtan ismét visszatértünk Nápolyba. Utoljára hagytuk a nápolyi szépségek Ieghiresebbikének, a gyönyörű sanmartinói panorámának megtekintését. Siklóval mentünk fel a 800 méter magas Vomeró hegyére, melynek oldalain a sötét citrom, narancs és olajerdők közül karcsú villák apró piros tornyocskái kandikálnak elő. A hegygerincen pompás gyalogút vezet, mely alig egynegyedórai gyaloglás után a San Martinó kolostorhoz visz. Előttünk állanak a régi karthauzi kolostor szürke falai. Lépjünk be a kapun, s nézzük az épületet belülről.! Szabályos négyszögalaku hatalmas udvarra jutottunk, melyet minden oldalról fehér márványból készült dór oszlopos folyosó határol. Középen óriási szökőkút ontja a vizet; körülötte a legváltozatosabb színekben pompázó virágágyak. Az oszlopokon, a márványkeritések sarkán s a szökőkút talapzatánál mindenütt ott találjuk a márványból faragott koponyafejeket, a múlandóság gyászos hirdetőit. Az udvar komorságával ellentétben áll a nagy fényűzéssel díszített, s gazdagon aranyozott templom Egy-egy oltáron megfizethetetlen kincsek, s drágakövekkel ékesített szentségtartók állanak. Menyezetét gyönyörű freskók ékesítik, gazdag aranyozással. Padozata műremeke a mozaikmüveknek. A templomból egy kis mellékajtón siettünk a legfelső emeletre, hogy a világ legszebb tájképét megláthassuk. A kilátást három hosszú erkélyről élvezhetni, melyek az épület északi homlokzatáról nyilának. Ragyogó, napsugaras pompában láttuk magunk előtt ezt az isteni szép vidéket, ezt a tündérországba illő panorámát. Minderre, amit láttunk, valóban csak a nagy természet csodás poezise képes. Szemünk majd a buja déli növényzettel körülszőtt város tarkaságán nyugszik, majd a tenger folytonos változó tükrén révedez, melynek hátteréből Kápri kopár sziklaormai és Ischia szigetének magas vulkánai meredeznek. Távolabb a sorentói földnyelv erdős lejtőivel, meredek hegyszakadékaival, s oldalt a fehéren csillogó Kastellamáre. A gyönyörű tájkép legsötétebb pontja a haragos Vezúv, melynek szürke füstjétől még az ég kékje is komorabbnak látszik. A város zsibongó zaja nem hat fel eddig. A nagy csendet csak időközönkint ismétlődő tompa, tulvilági moraj zavarja meg, s eszünkbe juttatja a két erőnek, a tűznek és víznek szörnyű harcát. Fájó szívvel, de csodálatos lelki megnyugvással távoztunk e helyről. — Védi Nápoli e poi móri. Láttuk Nápolyi, nyugodtan meghalhatunk. A következő nap reggelén már ismét útra készen állott vándor csapatunk. Még egy istenhozzádot mondtunk a szirének városának, s megindult vasparipa az örök város, Róma felé. Mint napsugaras délibáb foszladozott szét szemeink előtt a gyönyörű nápolyi tájkép, de az emlékek élnek még lelkűnkben, s érezzük azoknak a szavaknak a jelentőségét, melyeket az isteni panoráma látása Goethének, a nagy német költőnek ajkairól fakasztott: »Aki Nápolyt látta, egészen szerencsétlen sohasem lehet, mert Nápolyra visszagondolni már magábanvéve is szerencse és boldogság!«
