Losonczi Ujság, 1908 (3. évfolyam, 1-53. szám)
1908-06-11 / 24. szám
LOSONCZI ÚJSÁG Előfizetési ára: || POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. I Hirdetések: ~|| Negyedévre 2-50 kor. Egy petitsor tere 10 fill. Egfe^évreio!— I A LOSONCZI VÁLASZTÓKERÜLET FÜGGETLENSÉGI Egyes szám ára 20 fill. ßg 48_Ag PÁRTJÁNAK HIVATALOS KÖZLÖNYE. |j_jutinyosabb. J| Hl. évfolyam. 24. szám. Megjelenik minden csütörtökön. Losoncz, 1908 junius 11. A kisértet. Irra: Burgyán Aladár. Nagyon hasonlít a magyar politikai élet a mesebeli elátkozott várkastélyban nyüzsgő nappali lélekhez, amely lázas sietséggel mindennap elvégzi a maga alkotásait, — de minden éjjel megjelennek a rémes kisértetek, hogy megsemmisítsék minden egyes nap alkotását. Nem volt még Magyarországon kormány, nem volt parlament sem, mely oly munkakedvvel annyit tudott volna^negalkötni ilyen rövid idő alatt, mint a mai kormány a mostani parlamenttel. Nincs sem az állami,-sem a társadalmi osztálynak oly rétege, amelyre többé-kevésbé jótékony kihatással ne lettek volna ezek az alkotások. Amerre a vizsgálódó szem csak el tud tekinteni, — mindenütt a reformok üdvös intézkedései, — mint a parlamenti munka legszebb tanúsítványa tűnik szemünk elé. Belső állami életünknek egy egészen uj korszaka nyílott meg, gazdasági, társadalmi és törvénykezési vonatkozásban és az alkotások folyamata még mindig nem szünetel, a lázas munka még egyre folyik, mintha soha végére nem lehetne érni. Negyven évnek összetorlódott mulasztásait, egy nemzedéknek közönyét, hanyagságát kellett és kell ez alatt a rövid idő alatt helyrehozni. És a legnagyobb nappali munka, a leglázasabb tevékenység órájában megjelenik egészen váratlanul itt is az éjszakai rémnek, a kisértetnek előrevetett árnyéka, hogy veszélyeztesse a meghozott alkotásokat, A tisztifizetések kérdése csak előre mutatkozó árnyéka a katonai kérdések nagy kísérteiének. Ez az árnyék előrevetett árnyék, nem tudott kárt csinálni, mert a kisértet nappal nem veszélyes: de maga az a tény, hogy megjelent ebben az elátkozott várkastélyban, bizonyítja azt, hogy meg fog jelenni egyszer, épen ilyen váratlanul, talán a sötétség leple alatt, amidőn árnyék nincs, mert a nap nem világit. nemzetünk alkotó munkájának ez réme a maga nyomasztó valóságában : — a megoldatlan katonai kérdés! Aki az osztrák és magyar katonaság szervezetét, beléletét csak félig-meddig is ismeri, az tisztában van azzal, hogy ez a rettegett kisértet rövid időn belől meg fog jelenni akár van a sokat hánytorgatott paktumból kikapcsolva, akár nem. Sem el nem tagadható, sem tovább nem ieplezhető okok miatt, máris lappangva here. ‘ az időpontot, amidőn úgy Ausztria, mint Magyarország elé odatoppanthat, mint egy nagy eleven kérdőjel, ami mögött előre egyik állam sem tudhatja mi rejtőzködik. Talán ez az oka annak, hogy a magyar kormány olyan lázas sietséggel, olyan megfeszített munkaerővel végzi az egész államéletre kitejredő alkotásait?! Mert abban a percben, a midőn ez a kisértet közöttünk megjelenik, szünetelni fognak a reformmunkálatok. A függetlenségi párt az első pillanattól kezdve, tehát már akkor, midőn ennek a kisértetnek előrevetett árnyéka csak kezdett a homályból kibontakozni: szemébe akart nézni magának az eleven kisértetnek és követelte az egész katonai kérdésnek gyökeres és ha nem is állandó, de tartós időre szóló megoldását. A jövő igazat fog adni ennek a függetlenségi párti felfogásnak, amely az őszinte, nyílt és becsületes politikát jelenti. Nem egészséges, nem természetes és nem józan politika az, amely két állam munkás jövője elé lappangani enged egy kérdést, amely mint gát eléje fekszik minden békés haladásnak. Pedig a két állam népeinek életérdeke a gazdasági és kulturális állandó előrehaladás és ebben az útjában nem tűri a gátakat és korlátokat. Negyven év óta nem akadt egyetlen egy államférfia sem Magyarországnak, Deák Ferencet sem véve ki, aki nyíltan szemébe mert volna nézni ennek az állandóan lappangó kisértetnek; és igy ez a feladat is ennek a generációnak nehezedik a vállára. A mai kormány tagjaira és elsősorban Kossuth Ferencre vár talán már a közel jövőben ennek a feladatnak a megoldása. Kossuth Ferenc a magyar nemzet szerencséjére európai látkörü, nagyszabású és szerencséskezü államférf iu.aki hivatva van arra, TÁRCA. Föltettem magamban Föltettem magamban, Hogy lányra többé nem tekint szemem, Legyen bár érte Sivár pusztává termő életem. Föltettem magamban, Hogy asszonyszóra nem hajtok fület Ördög fajzatja ez a szoknya fajzat, Mesékkel altat! dugd be a füled! Föltettem magamban, Hogy mint a tűznek lángja a követ: Úgy olvaszt magában Mindent lelkemben a nőgyűlölet. S készíti poklát a nőisteneknek, Kik tr. nt buktatnak, trónokat emelnek S egymást pusztitó férfiavadaknak Pártjára állva pusztítják el őket. S átkos gyönyörrel, ujjabb férfilényre Adván maguk, uj boldogságra, kéjre! Benépesítve puszta temetőket . . . S mosolyogva nézik véreik tUsáját, A régi s újabb nemzedék csatáját. S föltettem magamban, Hogy őt, ki bennem ezt megérleli Átkom kiséri a nagy trón elé Sem itt sem ott nyugalmát föl ne lelje! S gyötrelmeit, hogy jól megérdemelje Reázuditom éltem minden átkát Megholt reményét, összetépett álmát Vad haragot, gyűlöletet, iszonyt . . Föltettem magamban, Hogy meghalok, ha nem szeret viszont. A bosszú. Hafiz. Mássá kis város Genova és Spezia között. Kikötőjéből viszik a szélrózsa minden irányába a hajók a Cararra hegyeiben bányászott márványtömböket. Turisták nem keresik föl, csupán a művészet embereinek kocsijai vágnak mély nyomokat a hajókhoz vezető utakon. Massában az emberek korán fekszenek le. Dolgaikat délelőtt végzik el, ebéd után 3 óráig sziesztáznak, naplementekor vacsoráznak és mire a tücsök cirpelése a mezőkön felhangzik, a derék massaiak már ágyban nyújtózkodnak. Lucrézia asszony, egy kikötői szálloda termetes tulajdonosnője, rózsafüzérjén épp a tizedik Ave Máriát morzsolta le, midőn az óra tizenegyet ütött. Figyelni kezdett. A vihar orkánszerü zúgása dacára mintha kopogtatást hallott volna. Mielőtt az ajtót kinyitotta, jónak látta megbizonyosodni, hogy ki kopog. — Kicsoda ön? Mit akar? Egy parancsoló hang szólott; — Utas vagyok és keresztény. Szobát óhajtok éjjelre. Kinyitotta az ajtót; Egy férfi lépett be, a kinek arca visszatetsző volt, — Signor caro, összes lakosztályaink el vannak foglalva, kivéve egy nagy szobát a földszinten. Pompás lakás, nagy fénnyel és kényelemmel újonnan bebutorozva. Ide szállnak hercegek, püspökök és legutóbb a király gárdistáinak kapitánya lakott bene. Az idegen eleinte elgondolkozott, habozott, majd száraz hangon igy szólt: — Vezesen oda, elfogadom mégha felemelt is az ára. Mit se tesz, egy Urával többet vagy kevesebbet fizetek-e! A szoba a „Grand Amirante^-szálló legszebb helyisége volt. Selyem tapétái a legragyogóbb színekben tündököltek, rokkoko-stilü bársony bútorai az elegáns világ termeire emlékeztettek. Mig a szállodásnő az ágyat megvetette, idegenünk mindezt szorgosan szemügyre vette. Egyszerre csak vad haraggal odakiált a padronának: Az ördögbe is, mit helyeztek ide ? — Egy szobrot uram . . . Azt mondják, hogy a Jüsticiát ábrázolja és művészi körökben hires mestermü. — Miért hagyták ezt itt? Miért? — Mert oly nehéz, uram, hogy nem vihettük más helyre. Ez a bizarr felelet, úgy látszott, kielégítette az utast, a ki most gondosan vizsgálgatni kezdé „Themis képmását“. Miért van a márvány eléktelenitve piros erekkel, hisz a művész Carrarában teljesen tiszta követ is találhatoti volna? . — Uram ennek szomorú a históriája! Beszélje el! — Több mint három éve, — vasút még nem szelte városunkat — egy művész érkezett Moszkvából. Peri coli Prospero, a kinél én akkor
