Losonczi Ujság, 1908 (3. évfolyam, 1-53. szám)

1908-06-04 / 23. szám

tartani akarja, s melynek teljes megvalósítása érdekében nemzetiségi harcot osztályharcot szit. Ehhez kell neki a német nyelvű közös hadsereg osztrák érzékű tisztekkel és a közös vámterület.

Ha az osztrák birodalmi egység eszméjével sikerül nemzetünknek győzelmesen megküzdenie, úgy a többi ellenség önmagától erejét veszti. Az ország hajója akkor nyugodtan beevezhet a jövő boldogulás kikötőjébe, miként az a hajó, melynek legénysége és tisztjei még tudnak küzdeni a dúló vihartól korbácsolt hullámokkal és nyugodtan halad a veszélyesnek látszó szirtek és zátonyok között, mert e szirtek és zátonyok csak akkor komoly ellenségek, ha vihar ereje, nem pedig a hajósok és a kormányos erős keze irányítják a hajót.

Tudjuk, mert látjuk, hogy sok baj között hányódik az ország hajója, de bízunk azokban, kiknek erős keze hajónk útját intézi, s bízunk azokban is, kik a kormányosoknak hűséges támogatói a nehéz munkában.

Lelkűnknek hite megerősödik, s szilárd meggyőződéssel valljuk, hogy a nagy és hosszú útnak — mely még előttünk áll — befejezésével elfogjuk érni az Ígéret földjét, az önálló, független és erejében hatalmas, újjá született Magyarországot.

A nyárspolgár.

Védősorokat óhajtunk írni a nyárspolgárról és nyárspolgári erényekről, melyeknek már puszta említése is gunymosolyt szokott kelteni közöttünk. Úgy áll előttünk a nyárspolgár alakja, mint a törvények korlátáitól teljesen meghatározott, napról-napra csökönyös türelemmel robotoló, nagyszabású tervre, könnyed bohémségre világért sem képes, tulszerény kisember, ki hangyamunkát végez a felsőbb lelkű, parancsoló nagyok építései számára. Szánó lenézéssel tekintünk rá, maga a nyárspolgár név is németből van fordítva s tudjuk, hogy Németország teli van evvel a fajtával.

Pedig lám Németország gazdag, független kulturállam, a bohém franciák is ugyan kezdik őket irigyelni.

A mi legnemzetibb különlegességeink: a mulatós dzsentri, a kóbor és müvészkedő cigány, mind pusztulóban vannak, s tagadhatatlan, hogy a magyar lélek is veszt kipusztulásukkal. De be kell látnunk, hogy a íegtöbb különleges magyar tipusznak pusztulását a munkátlanság, törvény-nemtisztelés, kulturátlanság okozza. Nem tudjuk többé sajnálni azt a dzsentrit, mely napokon át folyó vad tivornyákban ezreket vert el, melynek bohémsége csak addig tudott finomodni, hogy tükröt poharat összezúzzon, bőkezűsége csak addig tudott nemesedni, kogy a cigánynak bankót ragaszt a képére s a pincérnek szórja a pénzt, hogy tőle kapjon nagyobb címzést, mint megilleti. Ezt a dzsentri tipuszt, mely még itt-ott virtuskodja a nevetséges középkort, szívesen elcserélnők megannyi jámbor szürke nyárspolgárral.

Egyáltalán nagy nyavalya minálunk, hogy rengeteg sok a tervező, vezetni akaró és nyomorúságosán kevés a munkálkodó, a józan végrehajtó. Mindenki vezérségre hivatottnak érzi magát és senki sem akar beállani a közlegénysorba. Nálunk még a malom alatt is nagyszabású bel- és külpolitikai terveket szőnek, de vajmi kevesen állanak helyt egyszerű férfias komolysággal közpolgári kötelességük mellett. A szabad polgári egyesületek minálunk olyanok, mintha a vezetői tisztségek miatt volnának csinálva és nem az egyesülő tagoknak közmunkássága számára.

Bizony jó volna kicsit kevésbé nézni le a nyárspolgári erényeket és kevébé tartani nagyra a magasraképzelt bohémséget. Mégis csak szégyenletes, hogy minálunk éjszakákon át lumpolni, kártyán nyerni vagy veszteni, boros fővel párbajba keveredni egyáltalán nem szégyen, sőt »virtus« e szónak legrutabb értelmében, amint sajnos csak minálunk magyaroknál használják. Nálunk még nemcsak hogy a paraszt legény nem szégyenli, sőt büszke rá, ha részegen tántorogva dalolja végig a lányok előtt az utcát, hanem még középosztályunk előtt sem szégyen a berugottság. Nálunk a középosztály egyáltalán nem szégyenli fölösleges adósságait, kivált ha mutatásból származnak. Nálunk még sokak előtt »virtus« számba

Sietnie kellett Flórának, hogy minél hamarább egyedül legyen. A vőlegény utána nézett boldogan és azt rebegte magában:

— Tudom én, hogy én vagyok abban a medaillonban és ott vagyok a szivében is! . .

És elbizottan kereste fel a vendégeket a diófák alatt.

Benn a konyhában, nyitott tűzhelyen az öreg szakácsné főzte a pompás halpaprikást; a kisebb konyhában két más cseléd a pecsenyéket gondozta. Fólra odahuzódott a nyitott tűzhely mellé. Magas alakja kiegyenesedett, úgy állt ott és nézte a lobogó lángot, mely körülnyaldosta a tűzhelyet s minden kis léghuzamra messze kinyújtotta piros veszedelmes nyelvét . . .

Flóra bele meredt, ebbe a vakító tüzjátékba és bizarr gondolatai támadtak, melyeket kéjjel fűzött tovább.

— Ha belém kapna ez a láng, ez az égető, perzselő, megsemmisítő hatalom 1 Milyen hamar vége volna mindeunek! Minden alattomoskodásnak, melyet utálok, minden sóvárgásnak az után, kit elriasztottam és minden félelemnek a jövőtől olyan ember oldalán, aki már a szavamat bírja s akittől többé nem szabadulhatok! Milyen gyorsan kialudnék az a gyötrő láng itt a szivem fenekén 1 . .

Nem vette észre, hogy az öreg szakácsné kisompolygott és egyedül van. És nem vette észre, hogy az ajtó nyilik'és egy kétségbeesett alak surran be . . . halkan közeledik hozzá . . . hátulról feléje nyúl. ... A kendő, bolyhos szegélyével, két oldalt lecsüggött Flóra vállairól .. .

E pillanatban a mögötte álló alak megszólalt:

— Jösz-e velem, Flóra?

Nem várta be a választ, hanem meg akarta ragadni a lányt. Rá akarta lehelni szenvedélyes csókját . . . Flóra visszariadt, egészen a nyitott tűzhelyre hajolt. S nem vette észre, hogy a bolyhos, pehelykönnyű kendő hirtelen lángra borul és már a lelógó hajfonat is tüzet fog.

Aladár őrült ijedtséggel kapott utána ... De ekkor egy hang rivalt:

— Ne merd megérinteni!

Tihamér volt, a vőlegény. Az ajtó küszöbéről

nézte a rémes jelenetet... Meredten állt.. De Aladár most már kétségbeesve karolta át a lángbaborult alakot, hogy megmentse!

És Tihamér, a megcsalt Tihamér agyán egy pokoli gondolat villant át:

— Flóra bübája, szépsége a lángokban megtisztulva : illat gyanánt foszlik el örökre.

De már a következő pillanatban, mint földühödt vad, megragadta a tolakodó Aladárt s a konyha túlsó felére lökte. És megmentette Flórát. Még nem volt késő. A lobogó kendő már ott hevert a földön, s ami láng a ruhán s a haján volt, azt puszta kézzel fojtotta el.

Flóra elsietett, hogy rendbehozza toilettejét. A mint távozott, a szakácsné a földről egy arany medaillont vett föl s átadta Tihamérnak.

A vőlegény merészen kinyitotta, nézte, nézte és iszonyú kacajban tört ki. Nem az ő arcképe, hanem Bodajki Aladáré mosolygott rá belőle. Még egyre kacagott a vőlegény, aztán az ököllel feléje közeledő vetélytársához fordult;

— Elégtételt akarsz! Nos, hát adok! Hahaha 1 Viheted már a lányt, a menyasszonyomat! Neked adom!

megy a szabó, cipész elől bujkálni és hó elsején válogatott fogásokkal kijátszani őket. Minálunk a jótékonysági gyűjtésekből kihúzódni minden szegyenkezés nélkül lehet, inkább az szégyenkezik, aki jótékony célra »koldul.« Minálunk szégyen a pincérrel és cigánynyal szemben garasoskodni, sőt szégyen a hivatalban nagyon lelkiismereteskedni. így aztán ne csodáljuk, hogy a hagyamunkát kívánó iparos és kereskedő pályának kellő megbecsülésében még annyira hátra vagyunk.

Nálunk nemcsak hogy a bor azért drágább, mert a borkontót sokan nem szokták megfizetni, hanem egyéb cikkeknek tetemes drágaságát is épen az okozza, hogy a fogyasztók tekintélyes percentje nem fizet, sőt a fizetési fölszólitások sértik és fölháboritják, sőt nagy percent egyáltalán kibújik alóla.

Egyetemi hallgató korunkban történt, hogy egy cipész kétszeres árt kért egy cipőért Hogy lehet olyan drága? kérdeztük. Hja, felelt az egész őszintén, az egyetemi hallgató urak fele megszökik az árával, hát a becsületesebbje meg kell hogy fizesse amazokét is. De ki tartaná nem becsületes dolognak egy cipő árával megszökni? Pedig az általános drágasághoz, a vállalkozási kedv hiányához mennyire jelentős ok ez a nemzeti »virtus!«

Bizony a mi társadalmunk közszellemének még jókora fejlődésre van szüksége és a szigorú és erős élet épen a nyárspolgári erényekből fog egy kicsivel többet beléje kényszeríteni. Már ifjúságunknak is inkább a detektív Sherlock Holmes, mint a régi Rinaldó Rinaldini és Rózsa Sándor a hőse. Pusztuló dzsentrink részint belemenekül a hivatalokba és ott egy-két nemzedék alatt beletöri magát a mai szinekura helyett a lenézett »robotolás-«ba, részint pedig elpusztul teljesen. A dzsentri paródiája, a cigány féket kap és rendet, kötelességet tudó polgárrá válik, vagy belepusztul. A mágnásvilágot is majd csak rákényszeríti az élet a polgáriasabb és hasznosabb életfölfogásra, lesznek még ők gyárosok és kereskedők.

Oh nem pusztul ki azért a derűs jókedv, a bohém könnyedség Nagymagyarországról! Csak egy kicsit magasabb rendű, nyugatiasán polgáriasuk, előkelőbb és finomabb bohémség lesz belőle. Művészibb lesz a formája és tartalma a mai gyakori rugkapálás és indulatroham helyett. Az előhaladottabb, kulturáltabb élet nem akarja az emberi lelket elnyomni, sőt még inkább biztosítja, megvédi minden hajlamát és nyilvánítását, ami csak nem ártalmas.

De addig még sok millió nyárspolgár sok munkájára van szükség: a törvények korlátáitól tejesen meghatározott, napról-napra csökönyös türelemmel robotoló, szerény hangyamunkára. B.

TELEFONON.

(A Torna Egylet.)

Csrrr! Halló! Hol az uram?

— Csrrr. Nem vagyok én házasságközvetítő, én csak a szegény Pikkoió volnék.

— Csak számoljon be maga jómadár, tudom, hogy maguk abba az utálatos Torna Egyletükbe csábítják a férjeket is; hát azért küzdöttünk és fáradtunk, amig egyet-egyet fogtunk magunknak, hogy mikor legszükségesebbek volnának, sohase legyenek itthon?

— Bocsánat, férjezett delnő, a Torna Egyletet meg kell védenem. Először is: a tornák d. u.

6—7-ig tartatnak; nem hiszem, hogy a férjek ilyenkor a legszükségesebbek. Mit szólna, ha az ura kocsmába járna vacsora utánonként?

Hohó, még az kéne!