Losonczi Ujság, 1908 (3. évfolyam, 1-53. szám)
1908-05-14 / 20. szám
kétségtelenül mindig megbízhatók és magyarok lesznek, ellenben láttunk mi nemrég is és éppígy el kell rá készülnünk, hogy láthatunk még vajmi megbízhatatlan és magyartalan kormányokat A kormánynak a jövőt kell szolgálnia s nem a jövő erőivel önmagát. Városaink többet érnek, sokkal többet (és biztosabbat) tudnak ígérni és haszonra váltani mint a legnagyobb kormány. Lássuk hát azt a lovat, nem ajándék ló, bizony megnézzük a fogát. B. Szemlélődés. Türr István meghalt. A magyar szabadságharc ennek a halhatatlan nevű alakjának koporsóját koszorúkkal, hátramaradottait részvétnyilatkozatokkal árasztotta el az egész művelt világ. Az a világ, amelynek szabadságáért, emberi jogaiért mindig és mindenkor felajánlotta eszét, munkáját, életét és vérét. A magyar szsbadsághősök egy legendás alakja hunyta le szemeit örök álomra. A magyar szabadságharc egyik nagy vándora, akit hazája szabadságának, ujraszületésének reménytelensége külföldre száműzött, de aki külföldön is mindenütt ahol járt, a szabadság szent eszméjének szolgálatába szegődött és becsületet, tisztességet szerzett magyar voltának és a magyar névnek, pihent meg hosszú vándorlása után az édes anyaföldben. Sírját babérral övezte minden magyarul érző ember kegyelete, babérral övezte azt a párt, amelynek hagyományaiért, eszméiért küzdött idehaza és a külföldön egy hosszú életen át szakadatlanul, kiolthatatlan lelkesedéssel, — és babérral övezték azok a nemzetek, amelyeknek jogaiért, szabadságáért vérét ontotta, amelyeknek kardját felajánlotta. A nagy idők egyik legnagyobb tanúja szűnt meg tanúskodni, de tanúskodik fennmaradt emléke a Kossuth Lajos eszméi s a népek szabadság-eszméinek érdekében. Véget ért a nagy per. Másfél esztendei készülődés, sok huza-vona, sok szenzációs, izgató előzmény után, nyolc napi fáradságos, kimerítő s az egész ország, sőt a külföld közvéleményét is állandóan foglalkoztató tárgyalás után az esküdtbiróság — ítélt. Sokféleképen vitatják úgy a tárgyalás lefolyását, mint magát az ítéletet. Konstatálható az, hogy Polcnyi Géza lelkesedő hívei épp úgy megmaradtak az Ítélet után, mint ahogyan megmaradtak azok, akik fanatikusan lándzsát törnek Lengyel Zoltán igaza mellett. De az a szerencse, hogy ezek a pártosok kisebbségben vannak. Az ország közvéleményének nagy többsége megnyugvással fogadta az Ítéletet, amely alkalmas arra, hogy egy sok port felkavart, s a nemzet sok meggyanusitására alkalmat adott vitának végett vessen. Konstatálható az, hogy a közvéleményben leszürődött az a meggyőződés, hogy Polónyi Géza az őt ért támadásokért megkapta a maga elégtételét s hogy Lengyel Zoltán, amikor támadott, talán nem rosszakaratból, nem gyűlölködésből, hanem a közérdek félreismert tudatából tette ezt, Polónyi Géza azért idézte perbe Lengyel Zoltánt, hogy azoknak a vádaknak, amelyek őt a legmagasabb közjogi funkciók egyikében, igazságügyminiszteri székében érték, tarthatatlansagát kimutassa és bebizonyítsa azt, hogy ő e szék betöltésére igenis méltó volt. Ezt a célját el is érte akkor, amikor az esküdtek verdiktje kimondotta azt, hogy Lengyel Zoltán cikkében — legyen ez rágalom, tények állítása, vagy legyen ez becsületsértés, meggyalázó kifejezés, mert hiszen az elbírálás dolga — bebizonyitatlanul állította fel vádjait Polónyival szemben. Viszont Lengyel Zoltánt az esküdtek verdiktje mentette meg attól, hogy az ország és a világ színe előtt, mint tudatos és szántszándékkal rágalmazó szerepeljen akkor*, amikor cikkében nem rágalmazás, hanem csak bizonyitatlan becsületsértést állapított meg. Ez az esküdtszéki verdiktnek egyedüli helyes magyarázata s ezt célozta az a kisegítő kérdés is, amelyet most — ■ post festa —* annyira birálgatnak. Azt akarták konstatatálni csak, hogy Lengyel, bár meggyőződésében eltévelyedett, de nem akart tudatosan rágalmazni, s egyszersmind konstatálták azt is, hogy ezek a vádak bizonyitatlanul maradtak s hogy Polónyi Géza, akit esztendők óta annyi meghurcoltatás ért, az Ítéletet büszkén tárhatja fel negyven esztendős politikai múltja és egész közéleti szereplése tisztaságának dokumentumaként. A sok port felvert, sok vitára alkalmat adott soproni határozat dolgában választ adott Bánffy Dezső báró interdellációjára a belügyminiszter. Andrássy Gyula gróf válaszában arra az álláspontra helyezkedett, hogy az ilyen kérdések elbírálásánál nem annyira a nemzetiségi törvény tételes rendelkezései, mint inkább a politikai szempontok, a belátás és méltányosság elvei kell, hogy irányadók legyenek. Beismerte, hogy az az indokolás, amellyel a belügyminisztérium a törvényre hivatkozva, jóváhagyta a soproni határozatot, tévedésen alapult. De szembeállította a múlt gyakorlatát a jelenével. Kifejtette, hogy az ország németlakta vidékein legnagyobb részben, különösen azonban Sopronban a német anyanyelvű nemzetiség mindenben hű fegyvertársa volt a magyarságnak, a magyar állam érdekeiért kifejtett küzdelmeiben. Felsorolta tételesen azokat a szokásokat, amelyek annak előtte Sopronban dívtak és szinte inkarnálódtak s amelyekkel szemben a mai állapot a magyarság és a magyarosodás érdekében óriási haladás. Politikai’ könnyelműség lenne ezt a hazafias németajkú polgárságot a nemzetiségi izgatok karmai közé dobni, azoknak űrügyet szolgáltatni az izgatásra akkor, amikor semmi egyébről nem volt szó, mint arról, hogy a hozott határozatok a törvényhatóságnak öregebb, magyarul nem kellőképen értő tagjai előtt is megmagyaráztassanak, világossá tétessenek. Fejtegetései végeztével kijelentette a belügyminiszter azt is, hogy ez a határozat, illetve annak jóváhagyása precedenst nem alkothat, precedenst alkotni nem fog. Ezzel azután a sok szóra, sok magyarázatra, sok kifogásra alkalmat adott kérdés mindenek megnyugvására csöndben és békében elintéztetett. Cigányok. Egy véres dráma epilógusának izgalmai tartják napok óta fogva egész Magyarország olvasó lakosságát. Keveset mondtunk, egész Európa újságolvasó közönségét. A dánosi vérfürdő végtárgyalása folyik napok óta a fővárosban s hihetetlen perspectivát nyújt a honi állapotokra vonatkozólag. Á tárgyaláson felvetett kérdések, de különösen az azokra adott válaszok, egy teljesen idegen, lehetetlen világot tárt a közönség elé, mely kétkedve hallgatta, de amit a külföldi tudósítók annál nagyobb örömmel tálalnak fel olvasóiknak. Micsoda örömmel küldhették szét e tárgyalásról szóló közleményeiket. Hogyne, hiszen ismét rúghatnak egyet hazánkon s ez alkalommal alaposat is. Mert ugyan melyik országban volna lehetséges, a Balkán államokat nem kivéve, hogy annak területén megtüressék egy nomád életet folytató néptörzs, melynek egyetlen, bíróság előtt bevallott foglalkozása a lopás, rablás és emberölés?! Nálunk a cigányok ebből élnek. Ők maguk vallják, akkor, mikor vallomásaikkal enyhitő körülményeket keresnek súlyos bűnükre. Egy kultur állam, melynek belsejében egy néptörzs vándorol ide s oda, anélkül, hogy róluk hivatalos tudomást lehetne szerezni. Születésüket, halálukat nem veszik tudomásul, neveltetésükkel, foglalkoztatásukkal nem törődik senki. Mindenkor a társadalom élsködői s rettegett haramiái. Olaszországban a brigantik valamikor fényes korszakukat élték. Mindenki előtt rokonszenves volt ténykedésük, annál is inkább, mert gyökerüket a népben találták. Hiszen a nép fiai, sokszor, arisztokraták is állottak a brigantik sorába. De a kultúra nem tűrhette tovább őket, lett légyen szereplésük még oly rokonszenves, s Írtak róluk bár száz meg száz hőskölteményt. S ime mi eltűrjük, hogy hazánkban keresztül kasul vonuljon egy éhes, rongyos, vad, minden tettre kész, keletről ideszakadt népfaj, mely minden törvényt erkölcsöt mellőzve éli századok óta lehetetlen életét? Senki nem törődik velük, s csak akkor sziszen fel a társadalom is, ha oly tetteik derülnek napfényre, mint a minő a dánosi vérfürdő volt. A külföld, a velünk mindenkor oly annyira rokonszenvező jó külföld, minő harsogó üdvrivalgással fogja fogadni a tárgyalásról szóló kiszínezett tudósításokat, minő kéjes örömmel fog vájkálni nemzeti becsületünkben, minő kárörömmel fogja barbárságunkat, visszamaradottságunkat beleüvölteni a világba. S ez egyszer, — ami a legfájdalmasabb, — joggal. Mert hihetetlen az a nemtörődömség, a melylyel a cigányügy rendezése nálunk már évtizedek óta vajúdik. Hihetetlen állapotok, egy tényleg kultur állam életében. De erre is van még, mert hiszen a meddő közjogi viták sokkal fontosabbak egy nemzet háztartásában, semmint hogv avval törődne, hogy az országát keresztül kasul gázoló vandál néptörzset megfékezzen, azokat állandó letelepülésre kényszerítse s a többi néposztály rendes munkás életéhez kényszerítse. Ezer és ezer eszköz áll az államhatalom rendelkezésére, hogy azt végrehajsa. De legkisebb gondja is nagyobb annál, semhogy ez égető kérdést megoldja. Ehhez legalább is néhány ártatlan ember életére van szüség, meg azután a külföld pokoli gunykacajára, s hihetetlen híradásaira, hogy végre felébredjen százados és káros lethargiájából s rendet teremtsen ott, hol a rend helyreállítása csendben, minden erkölcsi és anyagi kár nélkül már réges régen helyreállítható lett volna. De kellett ez a lecke nékünk. Mert a magyar csak akkor ébred öntudatra, mikor háza fölött már ölnyire csaptak ki a lángok s a menekülés szinte lehetetlennek látszik. A szelíd simogatás iránt érzékiden. csupán a durva ökölcsapás ébreszti fel. Nohát a dánosi vérfürdő, de még inkább epilógusa, a tárgyalás, azt hisszük egynéhány ily kellemes figyelmeztetésben részesítette országunk vezetőségét, hogy végre be fogják látni azt, hogy a cigány ügy rendezése immár halaszthatatlan, azt elodázni, elmellőzni, elkerülni nem lehet. Hisszük és reméljük, hogy ez a keserű orvosság, melyet e tárgyalások folyamán, országunknak, — ellenségeink örömére — le kellett nyelnie, végkép örökre kigyógyitja azokat a lehetetlen beteg állapotokat, amelyek országunk testén évszázadok óta, a kultúra, a civilizáció szégyenére rágódnak. TELEFONON. (A batár.) Csrrr! Halló! Halló! Budapest beszél ? — Nem, nem az ősz Duna városa, hanem a zöld határok városából én magam. — Oh jaj! Mindjárt kikapcsolom a telefont meg a ruhámat, mert ájulni kezdek, ha csak telefonon át is érzem e szörnyű járómüvek közeledését. —-■ Könnyű volna róla hallgatni, de ezzel számolni kell. Ha az ember lánybarátaival sétál az utcán és föltűnik szemközt a komor méltósággal közelgő zöld batár, ugye nem lehet arisztokratikus finnyás észre nem vevéssel bevárni, hanem az ember számol vele és elmenekül. — De hát ez hallatlan, hogy ezt az ázsiai kérdést semmikép se lehessen megoldani, hát mire való a tanács? — Azoknak a szive össze van forrva a Műtrágyagyárral, — kérem csak semmi finnyás botránkozás, ez egy iparvállalat neve. Nekik úgy látszik, ambíciójuk, hogy e vállalat virágozzék és kedves nekik e virágzás illata, mely maga is oly vastag, hogy talajunkat ez illat maga is trágyázza. — De hát semmikép se lehetne e várost e pokoltól megmenteni? Gondoljanak ki valamit! — Én már gondoltam. Ne gebék szállítsák a szállítmányokat, hanem automobilok, akkor aztán ha az ember jönni lát egyet, befogja az orrát és behunyja a szemét s — töff-töff — pár pillanat múlva újra bátran fölnyithatja. — Igen drága, nálunk még a leggazdagabbaknak se telik automobilra. — Avagy alapítsunk ama szemérmetlen nevű gyár mellé egy kölniviz gyárat, az majd ellensúlyozza. — Mit gondol? Száz illatszergyárat is játszva egvőz emez egyetlen. — Hát akkor minden egyes hordót friss rózsakoszoruval kell körülfonni, úgyszintén rózsafüzérekkel borítva vonuljon végig a városon az egész batár, a lovak forgói bóditó liliomok és nárciszok legyenek. . . . — Hah! ez az eszme! Nem titkos költő e maga? Avagy: adják az egészet államkezelésbe s akkor amit egyszer a 48-as kormány kezel, annnak nem szabad roszszagunak lenni, aki mégis annak véli, .az nyomorult darabont 1 . . . — Eh, valami radikális komoly megoldást gondoljon ki. — Hát legfeljebb, ha az egész losonczi lakosság elkezdene a zöld határok számára sztrájkolni! . . . — Uram!! Hisz végső kétségbeesésemben gondoltam én már arra is, hogy bombát dobok a nyomorult zöld kocsik alá, de mi lesz akkor? Az egész mindenség szétfröccsen egész Nógrádmegyében, egész Dániáig! Brrr! Csrrr! Brrr! Csrrr! Pikkoló.
