Losonczi Ujság, 1907 (2. évfolyam, 1-50. szám)
1907-04-18 / 16. szám
emberi méltóságnak megfelelő lakás a munkás tulajdonává lesz. Az elfogulatlan szemlélő láthatja, hogy az annyira elhanyagolt és elvadult szociális kérdést a mai kormányzat kellő és gondos figyelemben részesíti, s nem kételkedünk abban, hogy ezen üdvös intézkedések csak kezdetét jelentik ama szociális intézkedések sorozatának, melyek hivatva lesznek nemcsak a mezőgazdasági, de a haza népessége minden rétegének jogos igényeit megvalósítani. Tudjuk, hogy egyszerre nem elégíthetők ki mindezen jogos igények a törvényhozás által, s éppen ezért más orgánumok volnának hivatva saját hatáskörükön belül intézkedni. A már említett amerikai kivándorlás a legégetőbb sebe a hazának. Az állam eddig ez ellen keveset tett, kevesebbet annál, mint amennyire az önvédelem feljogosítaná. Az amerikai kivándorlásra való csábítás, amely kitűnő üzlet, amelyből nemcsak a hajóstársaságok húznak óriási hasznot, hanem nálunk is nagyon sokan, aránylag igen csekély fáradozás mellett fényesen élnek, e hazában mindeddig meglehetősen szabadon folyik. Nézetünk szerint a hatóságoknak, a szaktestületeknek, s az egyeseknek kell addig közbelépni, míg a kormányzat kezébe veheti ez ügyet. Nekik kell erős és intenzív felvilágosító munkát végezni, hogy az amerikai kivándorlásra csábítók munkája ellensúlyoztassék. Ezen munkásság főbb irányzatai a következők volnának. Felvilágosítandók a kivándorolni szándékozók azon való irányban, hogy Amerikában a magyar bevándorlók a legrosszabbúl fizetett munkások közé tartoznak. Felvilágosítandók arról, hogy az öt korona értéket képező dollár vásárlási ereje egyenlő a mi forintunkkal, s csak óriási nélkülözés árán lehetséges a napi átlagos egy dollárnyi bérösszegből a megtakarítás. Szükséges lenne statisztikát vezetni és a népesség között elterjeszteni azon kivándorlókról, akik Amerikában elpusztulnak dologházakban, fogházakban és hitványosan fizetett rabszolgamunkákon sínylődnek. Mert az ilyen sorsba jutottak némák, levelet szenvedéseikről nem igen írnak itthon maradott hozzátartozóiknak. Lehetővé kell valamiképen tenni künn nem boldoguló honfitársaink visszahozatalát, mely bizonyára azzal az eredménnyel fog járni, hogy a csábítások erejét semmivé fogja tenni egy csomó visszajött, s keserű tapasztalatait elbeszélő ember szomorú példája. Egyébként a töldmivelésügyi kormányzat akciót indított a visszavándorlás keresztül vitele érdekében, melynek sikeres megoldása esetén a munkásviszonyok jelentékeny javulása kétségtelenül várható. Ezen akcióval együtt jár a már említett két törvényjavaslat, miket bizonyára hamarosan követni fognak az állami parcellázások és telepítések. Látható, hogy mai kormányzatunk mindenben meg akar felelni a hozzáfűzött várakozásnak, s éppen ezért kell, hogy teljes eréllyel és odaadással támogassuk a kormányt hazafias munkájában. S létre fog jönni mihamarább hazánk belső békéje, összeforradása és meg fog szűnni a már aggasztó mérveket öltő nyugtalanság és elégületlenség, melyet nemzetünk borzasztó vérvesztése, a kivándorlás okozott és okoz. Szeretet ven d égség. Egy kiváló filozófus mondja: «A positiv jótékonyság szempontjából a társas érintkezés egy bizonyos mértéke kötelező, mert ennek hiányában az általános boldogság nem teljes. Minthogy egy remetékből vagy kifelé elzárkózott családokból álló társadalom viszonylag sivár volna, s minthogy az eszmecserével s kölcsönös ösztönzéssel járó összejövetelek úgy az egyesek, mint az összesség nagyobb megelégedésére vannak, mindenik kötelessége ilyen összejöveteleket előmozdítani.» Magasztos szavak, melyeknek gyönyörű megvalósítását idézte elő a reformátusok lángoló lelkű és köztiszteletnek örvendő fiatal lelkésze, nagytiszteletű Sörös Béla úr f. hó 13-án. Lelkének és hivatásának parancsoló kötelességét követve, elsőnek hozott létre városunkban olyan társas összejövetelt, mely nem az úgynevezett «társaság» konvencionális taposó malmában való unalmas részvétet, hanem a jelenlevők egymás iránti szeretetének, az igaz emberbaráti érzelmeknek megnyilvánulását jelentette. Az öröm és boldogságderűje ragyogott az arcokon, mert mindenki tapasztalta, hogy mily gyönyörűséges és felemelő embertársaink szeretetét érezve hasonló érzelmeket táplálni irányukban szivünkben. Elismerésünk és hálánk soha el nem múló babérkoszorúja illeti Sörös Béla nagytiszteletű urat vállalkozásáért. Legyen szabad kifejezést adni azon óhajunknak, hogy a megkezdett úton, — melynek neve a szeretet, — haladjon tovább, mi követni fogjuk őt, mert teljesen tudatában vagyunk annak, hogy ez összejövetelek alkalmából adott tanítások és előadások, amelyek egyaránt szolgálják forintot tudtam kölcsön adni. — És milyen váltót szerzett tőle? Ezerforintosat. Nem mertem többet kérni. Jól van, csak várjunk. De bizony hiába vártak. A főhadnagy félévig nem jelentkezett az uzsorásnál. Mi lelte? kérdezte az uzsorás agodalommal eltelve. Megtudta. A főhadnagy egy szegény leánynak udvarolt, s ez távol tartotta a zajosabb, költségesebb mulatságoktól. Ezt meg is irta az öreg Vojáknak. Így végezte levelét: — Az ön fiával nem lehet semmire sem menni. Képzelje, a váltó-lejáratnál háromszáz forintot fizetett a zsoldjából. Az öreg Vojkának megcsillant a szeme. Ismét elutazott Erdélybe, ahol töviről-hegyire megtudta, ki az a szegény leány, ki a fia jellemét úgy átalakította. Úgy intézte a dolgot, hogy a leánnyal négyszem között találkozott. Szegény, árva leány volt, ki zongoraleckékből élt.- Kisasszony, — mondotta a leányom zongoraleckét óhajt önnél venni. — Kérem! De nekem egy kis skrupulusom van. Mi az ? Azt hallottam, hogy önnek egy fess főhadnagy udvarol.- Bocsánatot kérek, — mondotta a leány energikusan, —• ahhoz senkinek semmi köze, s ha ön kétkedik az én tisztességemben . . . — Isten ments! De a világ, tetszik tudni, a világ. Egész más, ha az a főhadnagy a vőlegénye lenne . . . — Nem lehet . . . — Miért? — Nincs kaució. — S ha megvolna, úgy elvenné feleségül önt az a főhadnagy ? — Rögtön. — Bizonyos ön abban ? — Egész bizonyos. Az öreg zsebébe nyúlt, s kiolvasott az asztalra huszonnégyezer forintot. — Nohát itt a kaució, tessék hozzá menni! A leány arca hirtelen kipirult. Nem tudta elképzelni hirte'en, hogy mi történt. Az első impulzusnak engedve, sértődötten mondotta: — Uram, önnek nincs joga . . . Az öreg közbevágott: Kérem, kérem, semmi sértegetés. Ilyen közeli rokonok között . . . Közeli rokonok? — No igen, én vagyok tudniilik az István apja. Még az este az öreg Voják leszámolt az örmény uzsorással.- Önnek alku szerint összesen 50 forint jár. De kérem . . . Hja, miért nem ügyeskedett? Az uzsorás zsebrevágta az ötven forintot, és szomorúan csóválta fejét. Nem mennek az üzletek, sehogyan sem mennek Z. M. a felvilágosítás és mulattatás céljait, a szociális jótékonyságnak legbecsesebb eszközei. Az estély lefolyásáról a következőket közölhetjük. Már zsúfolásig telt meg a polgári leányiskola díszterme, midőn dr. lllyefalvi Vitéz Aladár az emelvényre lépve imára szóllította fel az egybegyűlteket. Fohászának elhangzásával nemzeti imánk csendült fel, melyet áhitatosan daloltak el a jelenlevők. Ezután Thaisz Lajos, Zadubán László és Mocsáry István urak szóllaltatták meg hangszereiket, Beethovennek Op. 78. Allegróját, és Op. 82. Andantéját és Rondóját adván elő finom színezéssel és tökéletes összjátékkal. Zajos taps volt a jutalmuk. A műsor 4. számát Besse Vilma és Zacher Hermin úrhölgyek kettős női hangra átírt zsoltár-betétnek éneklése képezte. A gyönyörű dallamot 'teljesen érvényre juttatta Besse Vilma kellemesen csengő, fülbemászó alt-hangja, melynek sajátszerű, érdekes kíséretét képezte Zacher Hermin igen terjedelmes mezzo-szopránja. A zongorakíséretet Thaisz Lajos úr szolgáltatta, diskrét játékával ugyancsak fokozva a hatást. Az ovációknak valóságos vihara keletkezett e szám befejezésével. Az 5. számot Dessewífy Emma úrhölgy töltötte be felolvasásával, melyben ismertette a nőknek és a női egyesületeknek a misszióját, szép példákat hozva fel a finn, az angol és más nemzetek nőinek és női egyesületeinek életéből. Dessewffy Emma úrhölgy kellemes orgánuma és megnyerő előadási modora teljesen lekötve tartotta a hallgatóság érdeklődését, s a tanulságos felolvasás végeztével viharosan zúgott fel a tapsorkán. Kohlener Edith kedves alakja tűnt fel ezután az emelvényen, ki Lengyel Henriknek egy vallásos tárgyú költeményét szavalta el nemes páthosszai. Kohlener Edith kitűnő qualitásai ismeretesek már közönségünk előtt, s így annak részletezése helyett csak azt jegyezzük meg, hogy ezuttali szereplése egy szép sikert jelent, mely méltóan sorakozik előbbi diadalaihoz. A felzugó tapsvihar elcsendesülése után Fleischer Gyula dr. budapesti ügyvéd, ismert szociológus elmélkedett az evangyélium olvasásának, tanulmányozásának eredményeként mutatkozó lelki gyönyörűségről, mely az ember lelkét a magasba emeli, tökéletesíti. Vécsey Mátyás dr. érces baritonja csendült meg ezután szívhez szólóan, régi egyházi dalokat adván elő Draskóczy Sári ügyesen alkalmazkodó zongorakísérete mellett. A méla-bús, zsolozsmaszerű magyar dalokat követő tapsviharra egy angol egyházi dalt énekelt még el ráadásul érzelmes bensőséggel. A programm 9. pontját Bodor Aladárnak szavalata képezte, ki az általa költött versekből adott elő. Nem tudjuk, kit dicsérjünk inkább benne, a tüzes temperantumú és mély érzésű poétát, vagy a rutinirozott előadót. A jelenvoltak bizonyára mindkettőt ünnepelték benne, a nagy ovációkat, melyekben része volt, tekintve. Az est hőse, Sörös Béla lépett ezután az emelvényre, ki Pál apostol evangyéliumának egy részét véve textusul, tartott hatásos előadást, melynek befejeztével Kájel Endre tiszteletes úr magas szárnyalású, költői gondolatokban bővelkedő imája következett, mire a szép ünnepély véget ért. Meg kell emlékeznünk, még pedig dicsérettel a frissítők felszolgálóinak kedves seregéről is, kik mindenki megelégedésére ügyesen végezték a <• Hébék» feladatát. A vendégség tiszta jövedelme a jótékonyság ügyét fogja előmozdítani, (er.) Villanyvilágítás. (fd). E cím alatt jelent meg laptársunk a L. és V. f. évi 16-ik számában egy cikk (P.) aláírással, amely — úgymond — a tárgyilagosság szempontjából közöltetett. Munkatársunk,a «Csendes figyelő», már elmondotta nézetét a Cláráról s annak képességeiről, s arra a helyes konklúzióra jutott, hogy annak a város részéről leendő átvétele — enyhén szólva hülyeség — a város közönségére nézve pedig óriási anyagi kárt, veszteséget jelentene. Úgy látszik, az általa felhozott érvek némelyeket, — s ezek között (P.)-t nem győzték« meg. Erre vallanak azok a szirénhangok, melyeket ő (P.)-sége a L. és V. hasábjain megpendít, belecsalni akarván a város közönségét a biztos anyagi veszedelembe. Mi kötelességünkhöz híven óvjuk a közönséget, s ha az eddig felhozottak elégségesek nem volnának, úgy az anyagi veszedelem következményeinek egy szégyenletes következményét is felhozzuk ellenindokul. Gondoljunk csak Rózsahegy városára, midőn a veszteségről elmélkedünk s jusson eszünkbe, hogy attól a várostól elvették az autonómiát, a tanácsot, polgármestert és képviselőtestületet, s tettek mind-
