Losonczi Ujság, 1907 (2. évfolyam, 1-50. szám)

1907-04-11 / 15. szám

mezni, azok által, akik nekik az oroszlánbőrt kölcsön adták, hogy benne ijesztgessenek.

Ez örök szégyene lesz az igazán politikailag rendesen jól látó magyar népléleknek, és éppen a művelt rétegekben.

A nemzetiségek éppen az osztráknémetség nemzetet elnyomó hatalma mellett számítanak valamit; egy független erős magyar államban nem lennének többé veszélyes tényezők. Polit ki is mondta világosan beszédében, hogy: Magyarország nem is igazi állam, hiszen sem önálló kiiliigye, sem önálló hadserege nincsen.

Szomorú, de úgy van, hogy ez a második igazság beszédében, és annál súlyosabbá teszi az önvallomást, hogy még ez ellen a csupán jogilag független, tényleg leigázott állami erő ellen sem tehetnek egyenes úton semmit.

Ebben tehát igazat mondott és én még meg is toldom, hogy önálló gazdasági élete sincsen tényleg a magyar államnak, pedig az már régen lehetne, és erről nem is szívesen beszélnek a nemzetiségi izgatok, mert azt bizonyára most, nem sok idő múlva, meg is csinálják vezéreink. Akikben megbízunk, de csakis addig lesznek vezéreink, inig ebben az ügyben teljesen megbízhatunk.

Az önálló gazdasági élet majd a nemzetiségek szemét is kinyitja, mert a magyar állam ezredéves erejének egyik hatalmas tényezője az egységes földrajzi terület. Egy önálló gazdasági élet ennek az államterületnek minden porcikáját oly törhetlen egésszé forrasztja, hogy annak határai felé eső részei önként, áldozatok árán is hozzá csatlakoznának még akkor is, ha addig nem tartoztak volna oda; és éppen a nemzetiségek laknak ott. Fölnyilnak a nemzetiségek szemei is akkor saját hasznukat látva, mert emberi sajátság, hogy a látható két szemen kívül még más láthatlan szemeik is vannak: a zsebükben.

Akkor majd nem támaszkodnának az osztrák császári hatalomnak német alakjára, mert a valóban független magyar államban ez világos hazaárulás lenne, akár csak Vilmos császárhoz mennének árulkodni.

Tehát újra csak a régi jelszó: »gyűlöljétek a németet!« Madách Aladár.

A magántisztviselő

term észetraj záh oz.

Magántisztviselő vagyok, de mondhatom, nincs előttem nagyobb talány a magántisztviselőnél. Ha arról keilene határozni, hogy a magyar nemzet mely rétegének Ítélendő oda a nemzeti jelleg pálmája, habozás nélkül a magántisztviselőknek nyújtanám, mert lehetetlen még egy osztályt találni e hazában, melyben oly erősen ki volna fejlődve a mi nagy nemzeti vonásunk: a patópálos nemtörődömség. Mindenütt körülöttünk elevenen lüktet a szociális tevékenység, tömörülnek s szervezkednek az érdekközösségek s minden szervezet mozgolódik, cselekszik s tülekedve törtet elő: alattunk s mellettünk a munkások, felettünk a munkaadók, körülöttünk minden kategóriája a kenyérkeresőknek, még az államtisztviselők is, holott az állam minden oldalú gondoskodása s az állami hatalom mindenhatósága mellett az szinte kizártnak látszik ; csak mi magántisztviselők tespedünk az irodákban vagy kávéházakban és lessük, jobban mondva nemtörődve engedjük, hogy nélkülünk s ellenünk intézzék el a mi dolgainkat. Nincs teremtése a világnak, melynek nagyobb volna a függősége, bizonytalanabb a sorsa, mint a magántisztviselőknek, de azért a paradicsomi nembánomság akkora közöttünk, mintha mindegyik legalább is milliókkal biztosította volna jelenét és jövőjét. Pedig a milliókból csak a zérók vannak meg. Mint az alvajárók, kik se nem látnak, se nem hallanak, mint a trance-ban levők, kiket meg lehet szúrni anélkül, hogy éreznék: ők sem veszik észre, hogy mi történik körülöttük, ők is érzéketlenek minden szúrás ellen, sejtelmük sincs arról, hogy ők is hozzátartoznak egy küzdő, haladó, fejlődő világhoz, nem eszmélnek annak tudatára, hogy csak kezet kellene fogniok egymással, hogy egy széttörhetetien lánccá összekovácsolódjanak, mely egyszerre, az egyesülés erejénél fogva, az összességgel együtt az egyént is kilendítené támasz nélküli, tehetetlen helyzetéből. A legtöbbjének nyomorgás a sorsa, de jobbágyi tompa fásultsággal morzsolja le napjait s csak ha valamelyik szegény ördög letörik vagy végső bajba kerül, akkor ébred annak tudatára, hogy mennyire elhagyatott s lót-fut mentőkezet keresni. Ilyenkor jut csak eszébe, hogy van nekünk már egy olyan láncunk, mely ha mindenki a maga teljes erejével belekapcsolódnák, acélerejével s ruganyosságával védelmezné mind közös, mind egyéni érdekeinket. Ez a mi hatalmas láncunk: A Magántisztviselők Országos Szövetsége.

Alig tiz éve, hogy igen szerény keretben megalakult és szinte emberfeletti munkával máris impozáns helyet vívott ki magának. Sokoldalú igen üdvös működéit fejtett ki. Ha ma észreveszik a magántisztviselőt, ha ma a magántiszt-Senki sem foghatja rám, hogy ijedős természetű lettem volna, de amikor ott álltam egyedül, egy ismeretlen erdő kellős közepén, a mind sűrűbbre váló esti szürkületben, önkénytelenül megremegtem. Kezemet zsebembe mélyesztve, ujjaiin görcsösen tapadtak oda a revorveremhez.

Néhány lépést tehettem még, amikor a bokrok közül felém ugrott valaki. Kiáltani akartam, de a hang megakadt a torkomon.

A pénzedet i — kiáltotta támadón, s megragadta a mellemet. Csak a villogó szemeit láttam.

— Odaadom — szóltam rekedten s a zsebemből kirántva a revorveremet, keresztüllőttem a fickót. Megtántorodott. Szemeivel csodálkozó, fájdalmas, szinte megrázó pillantást vetett felém, azután összeesett.

Én pedig folytattam az utamat. De az a tekintet, amelyet a halálra sebesült ember reám vetett, nem hagyott nyugodni. A legkülönfélébb gondolatok cikkáztak át agyamon. Ki tudja, minő szánalmas sors, minő szomorú balvégzet késztette ezt az embert, hogy vad módjára az erdőn barangoljon. Talán a végső kétségbeesés bírta őt arra, hogy rabolni menjen. Istenem, hiszen annyiféle nyomorúság van ezen a földgolyón! Ki ismerné, ki értené meg valamennyit? Azután meg arra gondoltam, hogy elvégre is orvos vagyok, s bárki legyen is az, aki véres sebével a közelemben fekszik, kötelességem, hogy segítsek rajta, ha tudok.

Visszafordultam.

A sebesült még ott feküdt a gyalogösvény mentén, mozdulatlanul. Gyors elhatározással feltéptem a ruháját; sebére, melyből lassan szivárgott a vér, szükségkötést alkalmaztam, homlokát esővízbe mártott zsebkendőmmel megdörzsöltem s a fejét gallyakból, levelekből rótt párnára fektettem.

Alig készültem el a mentéshez szükséges legsürgősebb teendőkkel, úgy rémlett, mintha a távolban valami fény csillant volna meg a fák között. Kirohantam a kocsiutra. A fény egyre közeledett. Most már a lovak dobogását is hallottam. Majd a kocsikerekek zörgését és ostorpattogását.

János! — kiáltottam teljes erőmből. Meghallotta. És a lovak közé suhintott. Néhány perc múlva mellettem volt.

János, — szóltam az izgalomtól remegő hangon, — itt az ösvény mellett egy sebesült ember fekszik. Ezt a kocsiba kell emelnünk Majd hazavisszük a kastélyba hozzád . . .

A sebesültet ketten föltettük a kocsiba. Húsz perc múlva a kastélyban voltunk.

Egy öreg szolga került elénk és szomorú hangon jelentette:

— Az öreg méltóságos úr az imént lehelte ki a lelkét . . .

Megnéztem a halottat. Egy negyedórával ezelőtt talán még segíthettem volna rajta.

Egy negyedóra!

Ugyanaz az idő, amit a «másik»-nál töltöttem.

Elszorult a szivem, kétség mardosta a telkemet, vájjon helyesen cselekedtem-e?

Föláldoztam az öreg báró életét, mialatt egy semmirekellőt megmentettem. Mert a fickó megmenekült,

Két hét múlva talpra állott.

Hogy hol van most?

Itt — nálam.

Az inasom.

Tizenöt év óta hűségesen szolgál. Szorgalmas, becsületes, ragaszkodó. Ő a jobbkezem: a Péter.

viselő-osztály létezése és jogos igénye törvényes oltalomra átment a köztudatba, ha a legújabb törvényalkotások már tekintettel vannak ez osztályra és ha a közel jövőben a törvényhozás elé fog kerülni a mi jogviszonyaink szabályozása s a kötelező nyugdíjbiztosítás : az ezen szervezetünk maghintő tevékenységének érdeme. Kivívta számunkra a teljes vasárnapi munkaszünetet, országosan szervezte az állásközvetítést, fórumot teremtett, melynél az egyes alkalmazott jogvédelmet kereshetett s igen számos esetben jogorvoslást talált, kiadja s fentartja a Magántisztviselők Lapját; azonfelül számos hasznos intézménynek lerakta alapját, előkészítette létesülését: de mindez nem bírja a közömbösség lomhaságából felrázni a magántisztviselők zömét, akik sohasem mondták a költővel, hogy:

«. . . Élni .. . nem fajulva tengés Olcsó időnek hasztalan soka ;

De vérben, érben a vidám kerengős.

Mely szebb jövőnek biztos záloga.»

Ha a szövetség, mely egyelőre ugyan csak erkölcsi erőforrás, de azért szükség esetén jelentékeny anyagi előnnyel felérő morális támogatást, sőt hébe-korba még anyagit is, nyújthat, miként azt közöttünk is tapasztalhatták. Ám ha ez a szövetség nem ad az évi 2, mondd két korona tagsági díjért egy arany óraláncot s vasúti potyajegyet, tán még azonfelül egy tucat üveg pezsgőt, feléje sem néz a szövetségnek az igazi, vérbeli magántisztviselő. Gyűlés, értekezlet, magántisztviselő ügy, annyit sem érdekli őt, mint a hottentották alkotmányos törekvései.

Amiket itt mint adalékot a magántisztviselők természetrajzához csokorba szedtem, sajnos, közvetlen tapasztalat szemelvényei. De értetlenül, mint valami talányt bámulom eme az osztályharcok mai korában osztályérzék nélkül szűkölködő s osztálya sorsának intézésére befolyást nem kereső antediluviális speciest. A közel jövő mireánk magyar magántisztviselőkre olyan életbevágó kérdéseket eldöntő magyar korszak lesz, hogy minden egyesnek legéberebb részvétele múlhatatlanul szükséges; jogviszonyaink törvényes rendezése és a kötelező nyugdíj megteremtése szinte elérhető közelségbe kerültek. Azért, ha valaha, most szükséges, hogy Nelson mondása szerint minden egyes ember tegye meg kötelességét. Hadd táplálom a reményt, hogy Losonczon a szövetség minden tagja tudni fogja kötelességét. Mert ha — kárunkra s szégyenünkre — tovább tart az általános nembánomság, sorsunkról dönteni fognak nélkülünk, de akkor méltán rászolgáltunk arra az ítéletre, hogy mindenkinek olyan sorsa van, amilyent megérdemel.

Dr. Gärtner Henrik.

Uzsora mindenütt.

Büntető törvénykönyvünknek nagy hibája van : nem üldözi a fosztogatást. Holmi csirkefogót, utonállót megbüntet keményen, de azok, akik az emberek ezreit, különösen a szegény embereket fosztják ki mindenükből rendszeresen, azok a törvény védelme mellett garázdálkodnak. Törvény kellene erre is, és utasítani kellene az ügyészeket, hogy tartsák kötelességüknek a minden oldalról kiszipolyozott társadalomnak megvédését az uzsorásokkal szemben. Ezzel bizony áldásos munkát végeznének és nagy hálára köteleznék a lelketlen fosztogatók által szorongatott közönséget.

Itt van például az a nagyon is tág mező, amely a sokféle uzsorások erélyes üldözésében kínálkozik közhasznú működési térül az ügyész uraknak.

Hiszen ami szerencsétlen hazánkban bízvást két osztályba sorozhatjuk az embereket: a fosztogatók és a kifosztottak osztályába. Annyi itt az uzsorás, mint a fűszál. De a hatóságot, amely megbüntesse és pusztítsa ezt a vampir fajzatot, igazán Diogenes lámpával kell keresni.

Szabadon uzsoráskodnak a pénzkölcsönzés terén és pedig nem csupán azok a piócák, akiket pénzügynököknek, és közönségesen uzsorásoknak neveznek, s akik száz korona kölcsönért háromszáz koronás váltót iratnak alá s a prolongációnál ezer percentet nyúznak a szerencsétlen adóson, hanem maguknak a pénzintézeteknek jó része is, amelyekről nyílt titok, hogy burkolt módon és hamis címek alatt a' törvényes kamatoknál sokkal nagyobb kamatot zsarolnak a hitelre szoruló ügyfeleiken.

Itt vannak továbbá az élelmiszer-uzsorások, akik ma-holnap lehetetlenné teszik nemcsak az úgynevezett tisztességes, hanem egyáltalában a fizikai megélhetést. Jól tudja mindenki, hogy valóságos bűnszövetségeket létesítenek a közönség kizsarolására, de nem hallottunk még rá esetet,