Losonczi Ujság, 1907 (2. évfolyam, 1-50. szám)
1907-04-11 / 15. szám
LOSONCZI ÚJSÁG Előfizetési ára! POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Hirdetések! 1 Negyedévre 2 kor. ! Egy petitsor tere 10 fill. eSS,«: 8 : A LOSONCZI FÜGGETLENSÉGI ÉS 48-as PÁRT I I 'Egyes szám ára 20 fii. j| HIVATALOS KÖZLÖNYE. jutányosabb. jj II. évfolyam. 15. szám. Megjelenik minden csütörtökön. Losoncz, 1Q07. április 1T. •• Osmerlek csacsikám vagyis: A nemzetiségi izgatok önvallomása. Ajsopos beszéli el, miként öltött a csacsi oroszlánbőrt és hogyan ijesztgette a gyöngébb állatokat. Végre dicsősége anynyira fejébe szállt, hogy túltengő öröme egy harsogó ordításban tört ki, de ezzel ki is mondta az igazat, hogy szamár van az oroszlánbőrben, és ez még abban is megakadályozza, hogy esetleg egy jót rúghasson. A nemzetiségi izgatok voltak ezek az oroszlánbőrbe bújt csacsik, amig hallgattak; amig otthon ugyan analfabéta népüket kéz alatt lázitgatták, de a nagy nyilvánosság előtt passzív viselkedtek. Amióta csoportosan sikerült nekik a jelenlegi magyar kormány szabadságszeretete és igazságtisztelete következtében a képviselőházba jutni, egyszerre megszólaltak, de el is árulták magukat. Mig hallgattak a fórumon, a nagy nyilvánosság előtt addig voltak olyanok, akik féltek tőlük. Ha az összbirodalotnról, a 67-ről és annak főpilléreiről, a német nyelvű hadseregről, közös vámterületről, közös képviseletről és egyéb, nem ugyan közös lovakról, de közös öszvérségekről volt szó, mindig főérv volt az igaz magyar érzésű ember ellen a nemzetiségi mumus. Az igaz magyar ember, akinek az állami teljes függetlenség lebeg minden kérdésben szeme előtt, és ebből a szempontból néz és ítél meg mindent, únos-untalan azon botránkozott, hogy félénk gyászmagyarkák azért akarják fönntartani azokat a közös intézményeket, hogy a magyart megtarthassák magyarnak saját hazájában a nemzetiségi töredékek ellen. Mintha a házitolvaj ellen a rablógyilkost hívnánk segítségül, az alapjában jóindulatú, elmaradt műveltségű nemzetiségek ellen az erőszakos germán hatalomnak egy előretolt őrszemét, az osztrák-németek uralmát tartsuk a nyakunkon. Adjunk neki erőt és életet otthon osztrák-országban a mi vérünkkel és erőnkkel, hogy itthon hatalmaskodjék mi rajtunk, s kegyesen megengedje, hogy mi viszont itthon magyarok lenni merjünk, mikor azt a magunk emberségéből nélküle könnyebben megtehetjük. A nemzetiségek volt az egyik mumus, persze az orosz mumus volt a második. Hála Istennek, a derék japánok tönkreverték az orosz mumust és ezzel, amellett, hogy a világtörténet jövő alakulását századokra eldöntötték, minket is egy nagy lidércnyomástól mentettek meg. Közvetve még a nagy román-állameszmét is teljes meztelen ürességében bemutatták azáltal, hogy a Potemkin lázadó matrózai olyan barbár kitörést szítottak ott, amely az egész államnak egészségtelen, aláaknázott voltát föltárva egész bizonyossággal kimutatja, hogy annak mostani kereteiben való fönntartását is csak nemzetük legjobbjainak hosszú időre terjedő munkája által lehet biztosítani. Megmaradt tehát a nemzetiségi mumus és ki tudja még, meddig ijesztgetnek vele az osztrák-magyarok, ha Véletlenül maguk az izgatok le nem leplezik magukat, -— de csakugyan leleplezték. Egészen stylszerű, hogy az analfabéták vezérei éppen a közoktatásügyi vita alkalmával leplezték le önmagukat. Szellemi gyöngeségüket teljesen bebizonyították, mikor kezdik belátni, hogy nagy garral hirdetett obstrukciójuk éppen értelmi szegénységük-, politikai éretlenségük- és kultur-gyöngeségükön fog megtörni. Az április 4-iki képviselőházi ülésen Polit beszédében még azt is elárulta, hogyan szándékoznak obstrukciójuk előrelátható erkölcsi és szellemi csődje után magukon segíteni. Majd a kész törvényjavaslat, a magyar állam lakosságának hamisítatlan többsége által elfogadandó javaslata ellen lépéseket szándékoznak tenni Bécsben a koronánál! Világos, hogy csakis az osztrák császári koronára gondolhatnak. Megszólalt hát az Ajsopos állata az oroszlánbőrben. O maga gyönge, tehát csak ha az osztrák oroszlánbőrt ölti magára, akkor bátorkodik a magyar állam szellemi, erkölcsi és anyagi erejével szembeszállni és voltak milliószámra elvakult magyarok, akik az osztrák-németek által akarták magukat ezek ellen a gyönge töredékek ellen védel-TÁRCA. Az inasom. (Egy orvostanár emlékirataiból.) Irta : Fehér Jenő. A Losonczi Újság« eredeti tárcája. — Mintegy tiz évvel ezelőtt ha könyveimben utánanéznék, a napot is pontosan meg tudnám mondani — történt életemnek egyik legizgalmasabb esete. Nevem akkor már meglehetősen ismert volt, sőt szerénytelenség nélkül mondhatom harmincöt éves korom dacára egyike voltam a legkeresettebb műtő-orvosoknak. Az operáló kést a legnagyobb biztonsággal kezeltem s higgadtságom, hidegvérem a legkritikusabb pillanatokban sem hagyott el. Egy ködös őszi napon táviratilag hívtak az öreg Csorbay báróhoz. A sürgönyben ez állott : haladéktalanul. Tüstént összecsomagoltam a műszereimet. Ha engem hívnak — gondoltam — szükségük lesz rám. Azután kihajtattam a vasúthoz. Tudnivaló ugyanis, hogy az öreg báró körülbelül három órányira lakott a várostól egy elhagyatott, mohos, vén kastélyban, ahonnan egész éven át alig mozdult ki. Beszélték, hogy fiatalabb korában vidám életet élt, de mióta a feleségét és egyetlen fiát eltemette, teljesen elvonult a világtól, s bár dúsgazdagnak tudta mindenki, valósággal remete életet élt. Alighogy elhelyezkedtem a vonat egyik fülkéjében, megeredt az eső. Hosszú vonalakban hullott alá az ólomszürke felhőgomolyból és csöppekre válva folydogált végig a kupé ablakain. Kelletlenül gondoltam arra, hogy ebben a komor, zord időben a kastélyig még mintegy háromnegyedórai utat kocsin kell megtennem. Mire azonban a vonat berobogott az állomásra, elállt az eső. Nyomát hatalmas pocsolyák jelezték. A falevelekről koppanva hullottak alá az esőcseppek. Az állomásnál már várt reám a báró fogata. No, mi baj, János ? - kérdeztem a kocsist. — Rosszul vagyunk, nagyságos ur! — mondá, miközben leszedte a lovakról a pokrócot s az ülésre rakta. — Hát mi a baj ? Délben ott volt a falusi doktor. Azt hívtam el hirtelenében, mert a méitóságos ur nagyon jajgatott. Rázta fejét a doktor ur. Azt mondta, hogy valami inficiálás történt. Hol, János ? — A lábán, — szólt hátra a kocsis, miközben a lovak közé csördített az ostorával. A ruganyos kocsi nyilsebesen száguldott végig az utón. Olykor megzökkent egy-egy vizmosta árokban. A fekete sár magasra frecscsent, a lovak csatakosak voltak, de azért repültek, mintha érezték volna, hogy a gazdájuk életéről van szó. A szürke párázatból már kirajzolódtak a kastély apró tornyai, amikor befordultunk az erdőbe. Hátradőltem a kocsi fekete bársonnyal bevont támlájára és merengve néztem szét. Az utón tört gallyak hevertek szanaszét, a sárga levelek egész kis dombokat alkottak. Beljebb a vihar derékon tört ketté egy karcsú tölgyet; lombkoronája a földet érte. ltt-ott panaszosan csipogott egy veréb. Talán a fiókáit kereste . . . Az egyik fordulónál hirtelen nagyot zökkent a kocsi s nyomban utána recsegés hallatszott. Tyüh, az áldóját, — káromkodta el magát a János és visszarántotta a lovakat. Aztán egy ugrással a földön termett, hogy a recsegés okát kikutassa. Nem kellett soká keresgélnie. Az elülső kerekek egyike kettétört. A friss törés fehéren, reménytelenül villogott ki a kocsi alól. János néhány pillanatig bambán nézte a gúnyosan vigyorgó küllőket. Hát nem mehetünk tovább? — kérdeztem, miközben.bosszúsan szálltam le a kocsiról. János szomorúan bökte ki: Ezzel már nem ! Hát csak hozd valahogy rendbe, — mondottam gyors elhatározással, — én addig gyalog besietek a kastélyba. Hiszen alig félórádéra van már innét. — Az ám — jegyezte meg a kocsis — csakhogy nem nagyon biztonságos ez az erdő ilyenkor, alkonytájba. Ne félts engem, — szóltam mosolyogva el vagyok látva minden eshetőségre. Es a zsebemből kivettem a revorveremet. Azzal útnak indultam. Az esővíz már kezdett beszikkadni a földbe, nyirkos levegő suhant keresztül a fákon : egyébként mélységes csend volt. A köpönyegemet összébb fogtam s rátértem a gyalogösvényre, amely a kocsiúttal párhuzamost kígyózott végig az erdőn. Az átázott sárga levelek lépteim nyomán valami különös, siró hangot hallattak. Már vagy egy negyedórája haladtam az úton, amikor oldalt a sűrűben gyanusz nesz támdt. Mintha emberi léptek lettek volna. Megálltam és hallgatóztam. Semmi! Eh, — gondoltam, — bizonyára egy gyík siklott keresztül a cserjéken vagy talán egy nyulat ugrasztottam ki a búvóhelyéből. Ily módon megnyugtatván önmagamat, tovább mentem. Alig haladtam tiz-tizenöt lépést, a zörej a bokrok közt megismétlődött.
