Losonczi Ujság, 1907 (2. évfolyam, 1-50. szám)
1907-03-14 / 11. szám
nyesítése minden irányban a magyar politika ideálja. Adja Isten, hogy e nagy mű véghezvitele a 48-as idők nagy hérosza vérszerinti leszármazójának nevében legyen kötve, hogy Kossuth Ferenc legyen az, ki a sokat szenvedett nemzetet bevezeti a 48-as törvényhozás által inaugurált független nemzeti demokratikus állam igéret-földjére! Közállapotaink. Hárman valánk együtt; hogy kicsoda,- azt diskrécióból mellőzöm. Az egyik azt mondotta nekem: Önnek, csendes figyelő úr, gratulálni lehet, mert az Ön cikkei már is elérték azt az eredményt, hogy a városi tanácsnokok lemondottak a Clára villamossági r. t. igazgató és felügyelő bizottsági tagságáról. Itt mellőzöm ama megjegyzésemet, hogy ez nem kizárólag az én érdemem, mert egy közismert, közbecsült és agilis polgártársunk már engem jóval megelőzőleg felszóllalgatott a városi közgyűlésen oly irányban, hogy valóban tűrhetetlen állapot, hogy egy oly intézmény igazgatóságában, amelyet a város ellenőrizni van hivatva, éppen a város vezetősége helyet foglaljon. A második jelenlevő azonban azt mondotta: Uraim, én az elért sikert két okból nem tartom sikernek. Az egyik az, hogy a fél siker rosszabb az egész sikernél, a másik az, hogy ennek bizonyára valami háttere van. És ekkor sült ki az, hogy az összes városi atyák lemondottak, csak a Polgármester úr maradt bent továbbra is a Clárában. Erre mondotta az a második jelenlevő, hogy ez rosszabb helyzet az előbbinél, mert vagy mindannyiuknak benn kellett volna maradni, ha már egy bentmaradt, avagy ha valaki ki akart lépni, bárki inkább bent maradhatott volna, de a Polgármester úr semmi körülmények között nem ! Ekkorára már sokan csoportosultak körülöttünk és ebben a kérdésben mindenki kivétel nélkül egyet értett és helyeselte a második jelenlévő nézetét. Az volt a mottó, hogy miután a Polgármester urat mindnyájan nemes és fenkölt szellemű embernek ismerjük, nehogy tápot adjon ez csak a legtávolabbi rosszhiszemű beszélgetésre, neki teljesen távol kellene állania a Clárától akkor, amikor a Clára oly merész dolgokon töri a fejét, hogy itteni rongy telepét a város nyakába akarja varrni. Én azután megjegyeztem : Uraim, itt ki kell zárni minden meg nem engedhető hátteret, én megvagyok győződve, hogy a Polgármester úr lesz az első és a tanácsbeliek, akik a leghatározottabban már első ízben visszautasítják az oly esetleges merényletre való törekvést, hogy a Clárát vegye át a város. Mert aki ezt a város részéről proponálná, sőt erélyesen vissza nem utasítaná, az a város vagyona ellen bűncselekményt követne el. Ha pedig ezen célra többen szövetkeznének, azok egy bűnszövetséget, közönségesen bűnbandát képeznének! Kedves olvasóm, ma nem akarok humorizálni, sem szatirizálni,. sőt ma nem is tudnék, mert oly dolgokról van szó, hogy nem a humor, a szatíra, hanem a méreg fog el s kezed ökölbe szorul a törekvések látásán. A haragtól sem hagyom azonban magam elragadtatni, csak szárazon illusztrálni fogom az eseményt és hozzá fűzöm szerény megjegyzéseimet. Egger Ovula úr, aki a Clárának valami ügyes embere, s aki városi kitűnő közintézményeinket ismeri, látván, hogy már van egy mindenki megelégedésére működő klozett intézményünk, t. i. egy dúsan jövedelmező trágyagyárunk és egy minta vágóhidunk, azt mondotta, hogy három a magyar igazság, egészítsük ki fenomenális intézményeink számát a hagyományos hármas számra, vegyük át a Clárát, fogadjuk e hajadont, a Clárikát, oltalmunkba, majd meglátjuk, milyen jó üzletet csinálnánk vele! Nem tudom, ki adta kölcsön Ciárikának az ötletet, hanem egyenesen a Polgármester úr útján tolta fel, kinálgatja magát! Nekünk ugyan nem kell sem testünknek, sem lelkűnknek, nekünk ne kinálgassa magát, mert mi már régen ismerjük! 1 egnap a városi közgyűlésen bejelentették a tanácsnokoknak a Clára igazgató-tagságáról való lemondását (ez március első hetében történt), és már ma kinyomatva házról-házra hordták Egger Gyula úrnak 1907 február lő-án kelt, a Polgármester úrhoz intézett levelét, amelyben Egger úr azt a nagylelkű ajánlatot teszi, hogy vegye át a város a Clárát! Azt akarja, hogy a város 55 éven át évente 27,000 koronát fizessen a Clárának és vegye át önkezelésbe a vállalatot, sőt ugyanezen társaság hajlandónak mutatkozik a város számlájára tovább is kezelni a vállalatot. Nos hát, igen tisztelt polgártársak, bennünket erre soha senki nem fog megkaphatni i Ezen törekvések ellen fel kell venni azonnal a késhegyig menő harcot, mert itt már igazán a zsebeinkről van szó ! Itt azonnal elejét kell venni még a kedvnek is, hogy a város így megkárosíttassék. A Clára vállalatot a városnak semmi körülmények között sem szabad átvennie, ha évente nem 27,000 koronát, hanem csak 2700 koronát vagy 27 garast kellene érte fizetnie, sőt akkor sem, ha ingyen adnák ide a városnak, mert szent meggyőződésünk, hogy mi még akkor is ráfizetnénk a vállalatra, ha ingyenben volna nekünk. Vegyél csak, kedves olvasóm, ceruzát a kezedbe és számítsd ki, hogy mennyit fizetne el a város 55 év alatt évente 27,000 koronájával; szorozd meg a 27,000-et 55-el és meg fogsz róla győződni, hogy nem kevesebb, mint 1.485,000 kor., azaz szóval egymillió négyszáznyolcvanötezer kor.-á. kér a Clára a telepjéért 110 félévi részletekben. Az egészen bizonyos, hogy a város 1.485,000 koronát fizetne. Hogy megkeresné-e az évi 27,000 koronás részleteket, az más kérdés; én azt mondom, hogy még a 27,000 koronáknak a kamatjait sem keresné meg, s így kiszámíthatatlan összegekbe kerülne az ügy a városnak. Arról t. i. itt még nem is szólok, hogy micsoda befektetéseket igényelne ez! Azt megengedem, hogy a Clárának az annuitásos számítást véve alapul az évi 27,000, 55 éven keresztül nem 1.485,000 koronát ér, hanem 55 éves törlesztésről lévén szó, ahol legfeljebb 4 47s°/0 veendő, így is a Clárának is jóval egy félmillió koronán felül érne meg a dolog, s a Pesti Magyar kereskedelmi bank egy brillians üzletet csinálna; de bármint álljon is a dolog, az bizonyos, hogy mi 1.485,000 koronái fizetnénk el. Ezt elcsavarni nem lehet. Jelen cikkem keretén belül nem terjeszkedhetem ki a kérdés minden nüanszára, a kérdéssel most folytonosan foglalkozni fogok s itt csak a főbb momentumokra mutatok rá. A város semmi körülmények között sem veheti át ezt a vállalatot. Először azért nem, mert ez rossz vállalat. Magunk is tapasztaljuk, látjuk, hogy maga a telep is rossz s nem képes tisztességes világítást, áramot szolgáltatni. Hogy ez rossz üzlet, rossz vállalat, ennek legfényesebb bizonyítéka, hogy maga a társulat túl akar rajta adni. Bizonyára látja, hogy előbb vagy utóbb rajta fog veszni, tehát nagylelkűen a várost akarná vele boldogítani. Ha ettől a vállalattól maga az a társaság akar menekülni, amelynek az üzletkörébe tartozik, amely társaság a nyerészkedésre alakult, hogyan lenne szabad ilyesmit a városnak átvennie!? Nem hiszem, hogy akadjon olyan polgára e városnak, de ha mégis akadna, jöjjön az frakkban vagy mester-kötényben hozzád s ha kapacitálni akar arra, hogy a város vegye át a Clárát, ha még csak nagyon messze kezdi is a kerülgetést, a csűrést-csavarást, azonnal verd ki őt furkós bottal a hajlékodból és ne engedd őt ilyen irányban még szóhoz sem jutni, mert az bizonyára nem igaz ember. Egger Gyula úr a Polgármester úrhoz intézett levelében azt igyekszik magyarázni, hogy ha a város ezt a vállalatot átveszi, azonnal az első három évben nyer 21,000 koronát a mostani állapot szerint, de ha szerinte figyelembe vesszük, hogy az állami adót ezután a Clára fizetné, ami évi 2600 4000 koronát tesz ki, a tőke törlesztése a telep megvétele esetén megszűnne, az útiköltség is megszűnne, ami évente szintén 2200—2700 koronát tenne ki, vagyis Egger úr szerint azonnal az első három évben nyernénk circa 40—45,000 koronát a 27,000 koronán felül. az örökös bánat és emésztés keserve; mintha mindez széttépett szivek sziklahasadékokból előtörő vontatott szellemhangja volna. Erdő! Puszta! Ősköltészet! Köszöntlek fájdalommal! És bánatom hadd mesélje el nektek a következőket. Gödöllő ! Gödöllő nagy napja! A gödöllői ütközet napja vala! Az ütközet heves és véres volt! Együtt küzdött a sorsba vetett vakhit a hősiességgel, a hazafiság az őrülettel, a téboly a meggyőződéssel, a dac a vakmerőséggel, a vitézség a császárhűséggel, az önfeláldozás a katonai kötelességgel, és még számtalan erő és indíték. Hagyjuk ott a csata színhelyét. Tekintetünk egy érdekes, megható, véres és emberien nemes képre esik. Egy kicsiny bokornál küzd egy vitéz osztrák tiszt egy lánglelkű honvéddal. A tiszt, aki az osztrák sereggel végigjárta a Miuciótól a Tiszáig fekvő csatatereket oroszlánként harcolva, több a mai ütközetben kapott friss sebtől vérzik. Majd összeszedi élete és bátorsága összes erejét, de mindhiába ! A halál, a harcmezőn becsülettel kiérdemlett szép halál, kiterjeszti szárnyait. Ott kóvályog feje felett, amelynek résnyi nyílásain át az elgyengült test éltető szellemei kirontanak. A tiszt összerogy, bár vitéz keze még szorítja a vasat, mintha magával szeretné vinni a másvilágra, hogy vitézsége mellett tanúbizonyságot tegyen. A honvéd azonban felfogja az összerogyó tisztet. A haldokló harcos már nem ellensége, veleszületett nemes magyar szive szembefordul a békét teremtő hatalmas halállal. Leikéből eltűnt az ellenségeskedés, a pártgyűlölet és érzelmeinek ura a fegyverszünetet parancsoló emberszeretet csupán. A honvéd ölébe veszi a haldoklót, hogy az elvérzést megakadályozza és sebeit bekötözze. De a tiszt érzi, hogy élte alkonya közeleg. Nagy harcot vív látszólag önmagával, majd nagy erőfeszítéssel kebléről elővesz egy papírtekercset, és fájdalmas, kérő, már-már megtörő szemmel tekint reá és hosszas vonakodás után így szól: «Ellenségek vagyunk, voltunk. A halál kezedbe ád. Te részvéttel és szeretettel vagy irányomban. Rádbizom azt, ami nekem a legdrágább. Ez a végrendeletem itt és benne egy fürt haj! Hazámban epedve vár szerető hitvesem és három gyermekem hírt felőlem. Szerencsétlenek lesznek mindannyian, ha ezt a papírtekercset meg nem kapják. Megígéred, hogy elviszed nekik végrendeletemet ? A honvéd, bár értett, de nem tudott németül beszélni, letörölte könnyét és igent bólintottfejével. A tiszt összeszedte utolsó erejét: «Igazán ? Elfelejted, hogy mid valék ? Biztosítod nőm és elárvult gyermekeim szerencséjét és jövőjét ? Meghoznád ezt az áldozatot ?» A honvéd szivére tette a kezét, és csak ennyit mondhatott: Magyar vagyok !» Evvel azt mondá: Magyar vagyok és Ígéretem szent.'» A tiszt mind közelebb és közelebb látta feje fölött a halál angyalát, már hallotta a Lethe habjainak csobogását, utolsó erőfeszítéssel felemelkedve görcsösön megragadta a honvéd kezét és így rebegett: «Esküdj meg, hogy megtartod azt, amit becsületes tekinteted, résztvevő ábrázatod halálos órámban megígért. Nőm kezébe adod-e ezt a papírtekercset ? Esküdj meg ! > Az egyszerű, mélyen megindult honvéd föiéje hajolt és szeméből egy forró könnycsepp hullott a haldokló harcos halálsápadt orcájára. Magához vette a végrendeletet, mellébe rejté a papirost és kezét esküre emelve, ismét csak ennyit mondott: Magyar vagyok!» A tiszt arcán egy bágyadt, merev mosoly vonult végig az esti felhő árnyához hasonlóan, még egyszer felsóhajtott és harcos lelke elröppent az örökös béke honába. A honvéd az elhunyt ellenséget tisztességesen eltemette, keblén megőrizte a végrendeletet, és másfiap a parancsnokságnál jelentkezett, tizennégy napi szabadságot kérve. A kérésével elutasították. A derék honvédnek azonban nem volt pihenése, megismételte kérelmét, kért, könyörgött, esküdözött. Mindhiába ! De szive nem tudott belenyugodni. Állandóan látta a tiszt kérő, esedező tekintetét. Folyvást hallotta a haldokló szavát és belsejét égette adott ígérete: «Magyar vagyok»! El volt határozva. Szavát be kellett váltania; nem tűrhette, hogy miatta az özvegy és az árvák szerencsétlenekké váljanak. Inkább hadd vesszen el ő. A honvéd szökevény lett. Nem rettegett attól, hogy életét kétszeresen teszi kockára, mert egyrészt az a veszély fenyegette, hogy mint szökevényt elfogják, másrészt, hogy az osztrák előcsapatok által elfogatva, mint kémmel bánnak el vele. Ő ment, bujdosott éjjel és nappal mellékutakon és sziklahasadékokon át, éhezett, fázott, csakhogy fogadalmát teljesítse. Az ég, amely megoltalmazza a vallás apostolait idegen égövek alatt, amely a kegyes zarándokot sivatagon és ezer veszélyen át vezérli, amely viharfelhőkön át egyengeti a békét hirdető fecske útját, felfogta a nemesszívű szegény honvéd ügyét is. Szerencsésen elérkezett az özvegyhez és az elhunyt tiszt özvegyeihez, kezükbe adta a végrendeletet és tájdalmasan boldognak érezte magát, hogy a sír szélén adott ígéretét beválthatta. Az özvegy hasztalanul tartóztatta; a földhöz ragadt honvédnak hiába ajánlott föl birtokán busás jövedelmű állást, hasztalan ecsetelte le előtte a visszamenetel veszélyeit és előrelátható sorsát, a honvéd fejét rázta, és csak annyit mondott: Magyar vagyok! Hosszas bajlódás és fáradtság után vissza-
