Losonczi Ujság, 1907 (2. évfolyam, 1-50. szám)

1907-02-21 / 8. szám

Melléklet a Losonczi Újság 8. számához. (1907.)

állapot a legalkalmasabb. Isten mentse meg az országot attól, hogy akkor, midőn majd a nagy nemzeti német állam Ausztria németségét be fogja magába olvasztani, mi még mindig a német nyelvű hadsereg, a német szellemű külképviselet járma alatt nyögjünk és társadalmunk a mai majdnem kizárólag német műveltségre támaszkodva maradjon. Akkor bizony elveszünk örökre. Akkor ezeréves küzdelmünk hiába volt a germánság eflen, végre is nem a német-római, de a német nemzeti császárság tartománya leszünk, akár csak bajor vagy szászország, de azzal a végzetes különbséggel, hogy azok nemzeti műveltsége csak erősödik az egyesüléssel, a miénk pedig züllésbe kerül és ebben a társadalmi züllésben elzüllik maga a magyar nemzet is, néhány opportunista és hazaáruló kivételével, de ezek züllöttek máris.

Egy nagynémet közművelődési társaság, az „Alldeutscher Verbandmár ezen jövőnek térképét is elkészítette és közöttünk is főleg Erdélyben terjeszti. A képviselőház asztalán is feküdt az. Magyarország mint tartomány szerepel a jövő Nagynémetországban. Erdélyt Oláhországnak és a délvidéket Szerbiának dobja zsákmányul. Érdekes, hogy az erdélyi szászokat cserben hagyja nagy Romániában; verekedjenek azok ott a maguk szakállára. A német hitszegés csak beválik még teóriában is.

Körömszakadtig való küzdelem tehát minden ellen, ami német. Egyetlen kivételével a magyar államkötelékben német nemzetiségi vidéken született jó magyar érzelmű, de németnyelvű hazafiaknak, hiszen ők maguk is áldozatok, az elhanyagolt nagy magyar ugar áldozatai.

Küzdelem a német nyelv, a német műveltség, ipar és befolyás ellen és keresni kell egyensúlyozására az összeköttetést a távolabbi népekkel, főleg az angollal, akivel hatalmi összeütközésbe soha sem kerülhetünk.

Minden szó, amelyet németül kimondunk, minden lap, amelyet onnét járatunk (a legszükségesebb szaklapot kivéve, ha más nyelvet már megtanulni nem bírunk), egy csöppje annak a nagy germán tengernek, amely végleges elnyeléssel fenyeget és mindent, amit belőle lerázunk, kidobunk, vagy az a más idegen szó, amelyet helyette megtanulunk, egy porszem, egy kavics ahhoz a sziklához, amelyre nemzeti műveltségünket és politikánkat fölépíthetjük s melyen a pángermán pokol kapui nem fognak győzedelmeskedni.

Óh vak, süket, megtévedt népem, Ót imádod s majmolod épen,

Kit a nyugat gyűlöl s megvet.

Ot, népének kidobott fattyát, Kirúgott, megcsúfolt fajzatjút! Gyűlöljétek a németet.

Ezt írtam egy kis versfüzetemben, amely közel tíz éve jelent volt meg. Most sem mondhatok egyebet.

Madách Aladár.

Közállapotaink.

Igen tisztelt főnököm, a felelős szerkesztő úr, egy legutóbbi alkalommal felszólított arra is, hogy esetleg egy aktuális országos érdekű kérdésről vezércikket írjak. Azt feleltem rá, hogy nincs kizárva még az sem. Most azonban önmagámban gondolkodván, letettem ezen szándék megvalósításának lehetőségétől is. Ha tisztelt olvasóm egy kis türelmet szentel nekem, meg is mondom nagyjában, hogy miért. A türelmet azért kérem, mert a múltkoriban, amikor a városi tanács tehetetlenségét s nem működését, valamint azt a geniális trükköt — amire még úgyis rá fogok térni — melynél fogva a városi szükségletek fedezéséről »pótadó-emelés nélkül« akként gondoskodtak, hogy felemeltették kinek-kinek a

házbér- s kereseti adóját, minek következtében a pótadó-jövedelem a pótadónak percentuális emelése nélkül is növekedett, mondom, amikor ezeket csak érinteni is merészeltem, akkor egy nálunk közszereplésben levő egyén azt kockáztatta meg, hogy a »Csendes figyelő« ostobaságokat ír. Türelemre kérem még ezt a tudományos egyént is, aki különben szintén benne van már abban a karavánban, amelyről azt mondja az arabs közmondás, hogy >a kutya ugat, a karaván halad«. A városi karavánról van szó! Beszélhetsz jó vitéz, nem használ az mind semmit; a Bergerben ott az asztalnál igazat is adnak neked, de mi haszna; szavad mégis csak kiáltó szó a pusztában — — a karaván halad tovább a maga útján! Mi ennek az oka nálunk!? De ha tovább foglalkoznám ezzel a kérdéssel, akkor adós maradnék a felelettel arra, hogy mért mondottam le a vezércikk-írási szándékomról. Azért, mert a vezércikknek országos vonatkozású politikai kérdéssel kell — az általános felfogás szerint foglalkoznia, már pedig most arra adnia a fejét az embernek — — legalább is nem érdemes, hogy ha nem éppen nyaktörő vállalat. Az országos politika, azt hiszem, mindannyiunk közös fájdalmára, botrányosan el van posványosítva. Legjobb három mérföidnyire elkerülni, mert különben te is belesülyedsz vagy elveszel az ingoványbán ! Én legalább úgy vagyok vele, kedves olvasóm, hogy ha csak önmagámban, gondolatban foglalkoztam egy félórát az országos politikával, már rohamléptekkel igyekszem szabadulni az ingoványból, a posványból és megkönnyebbül lelkem, ha nem kell egyáltalában még lapot sem olvasnom. Legokosabban teszi most az ember, ha az országos politikát ott hagyja és saját otthonának él, s ha követi azt, amit tagadhatatlanul egy elmés kritikus konyhalatinsággal, de szarkazstikus-irónikus elmeéllel a középkori papok ideáljaként állított oda, t. i.:

Sedere post fornacem, Habere cum mundo pacem, Bibere bonum vinum Et laudare deum trium.*

Méltóztassanak elhinni, az ember most azon a ponton van, hogy az ördög vigye a nagypolitikát ! Azt a nézetemet, hogy vidéki lapocskákba nem is való országos kérdésekről »vezércikkezni«, mert abból elég kijut a közönségnek a fővárosi lapokból, ezt a nézetemet nem is említem; — de hogy vezércikket nem írok, annak legfőbb okát nem akarom elhallgatni s ez az, miszerint érzem, hogy nem is tudnék vezércikket írni. És talán ennél kellett volna kezdenem az okokat, akkor a tisztelt olvasó a többi okokra nem lett volna kiváncsi, mint az egyszeri pap, amikor kérdőre vonták, miért nem fogadtatta a püspököt harangszóval, azt mondotta, hogy ennek százhúsz oka van, az első, hogy nincs a falunak harangja, minél fogva a többi okaira nem voltak kiváncsiak. Ezen rovat keretein belül quasi a közönséggel beszélgetek rendszertelenül bár, de már eddigelé is számos érdeklődő akadt, aki több hasznos tudnivalóra felhívta a figyelmemet.

Maradjunk t. i. a városi dolgaink mellett!

Nem ismétlődés, amikor visszatérek ismét ama virágzó intézményünkre, melyben mint tulajdon gyermekükben, kivált az azt létesítők, oly örömüket s gyönyörüket lelik, hogy azon a világért sem javítanának valamit, mert azt eredeti alakjában és mostani állapotában akarják a késő utókornak is visszahagyni. Ez az az intézmény, melynek csodájára járnak, messzeföldről tanulmányútra kelnek kedvéért városunkba számos köztisztaságászok! Ez az az intézmény, mely a bizonyára hálás utókor számára világító-toronyként megvilágítani van hivatva az azt megteremtők, létesítők és fenntartók dicső alakjait, hogy Losoncz városában már a huszadik században milyen tökéletes módon gondoskodtak a köztisztaságról !! Ez az intézmény az, amelyről Losoncz városa a történelemben az öt zöld batár városa« nevét fogja kapni! Csakis igy lehet megmagyarázni, ennek lehet betudni, hogy a városi vezetőség oly görcsösen ragaszkodik ahhoz, hogy ezen ne történjék semmi javítás! Bámulatos a városi vezetőségnek e tekintetbeni makacssága! Hol vagy Ádám, hol vagy városi kupak-tanács ilyenkor!? Úgy látszik, a városi vezetőség és tanács még, vagy már gyermektelen s azért nem sokat törődik a köztisztasággal, a városnak ezen eminens érdekével! Uraim, ha önök sürgősen nem rendezik az öt zöld batár ügyét, akkor önök

Ülni a kemencze mellett,

A világgal békességben lenni, Jó bort inni,

És dicsérni a Szentháromságot.

mindannyian lelkiismeretlen emberek, indolensek és nem érdemlik meg, hogy egy percig tovább hagyjuk a városi vezetésnél! Itt nem használ semmi csűrés-csavarás, hanem a városi tanácsnokságból tessék azonnal átsétálni a jól-----meg nem érdemelt nyugalomba! Ha nem akarnak dolgozni, engedjenek helyet más, munkás embereknek!

Mint az öt zöld batár, épúgy a városi tanács renoválásának kérdésében is ugyanaz az egy rendszer, t. i. a konok megtagadó makacsság nyilvánul. Mert, nyájas olvasóm, a mi városi tanácsunk örökkévaló és halhatatlan, mint a kényelmetlen hitelező. Ugye, kedves olvasóm, egy hitelezőt még sohasem láttál meghalni! ? A hitelezők nem akarnak meghalni! Épúgy nem akar a mi tanácsunk sem megújhodni, renoválódni: az örökkévaló. Hasonlatosképen az öt zöld batári sem akarják megreparálni. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy az öt zöld batár és a városi tanács között egy teljesen helyes párhuzamot lehetne vonni, mert úgy látszik, hogy egyik a másik létezéséről nem is tud, — csak azt akarom mondani, hogy emberek meghalnak és születnek, nemzetek lesznek, nemzetek vesznek, új generációk keletkeznek, a hegyek összejönnek, az ég és föld összeér, de a losonczi városi tanács nem újul meg, az halhatatlan! Pedig méltóztassanak elhinni, hogy nagyon kívánatos dolog lenne egy-két új, fiatal munkaerőt bevinni a tanácsba. Akik csak kuksolni, bóbiskolni és igennel szavazni járnak oda, engedjenek helyet másoknak ! Már előre is biztosítjuk őket, hogy jobban fogjuk őket megbecsülni, mint eddig, ha egyébéri nem, hát legalább azon lépésükért, hogy van bátorságuk otthagyni azt a helyet, a hová nem valók.

Hogy pedig ne mondhassa senki, hogy kritizálni könnyű, a legközelebbi alkalommal meg fogom írni, hogy mi módon lehet ténylegesen is segíteni az öt zöld batár ügyén városunk megterheltetése nélkül, amiből kitűnik, hogy ennek a kérdésnek a mai állapotban hagyása tényleg csak makacs indolencia!

Csendes figyelő.

Nagyrabecsült munkatársunk fejtegetéseit midőn közreadjuk, eleve is ki kell jelentenünk hogy az abban foglaltakkal nem mindenben értünk egyet. Nem akarunk ugyan okfejtéseinek elébe vágni, de megjegyezzük, hogy a batár-intézmény üzemben tartása — mint meggyőződtünk róla — súlyos gondokat okoz. Ezen intézmény körébe eső tényleges és egyéb munkálatok — mint köztudomású - olyan természetűek, melyeknek végzésére csak oly emberek kaphatók, kik — hogy példával éljünk rezignáltan lemondanak arról, hogy kellemes illatokat érezzenek, kik nem törődnek azzal, hogy foglalkozásuk után diszitő melléknévvel ruházzák fel embertársaik. Aztán meg tekintetbe veendő az is, hogy munkás emberben óriási a hiány. Ezen körülmények nemcsak mi előttünk, hanem a batár-intézmény végrehajtó közegei előtt is ismeretesek, s bizony azokat ők ugyancsak kihasználják. Ennyit egyelőre, fentartván a jogot, hogy megjegyzéseinket e cikksorozatra annak idején is megtehessük.

Szerk.

A tudományok

népszerű ismertetése.

Amióta gróf Apponyi Albert vezeti hazánk közoktatási ügyeit, lassanként általános tudattá válik az a felfogás, hogy a tudomány közkincs, amely nemcsak a sajátunk, de ezzel tartozunk a társadalomnak is. Ezenfelül életszükséglet is a tudomány, amelyre mindenkinek szüksége van.

Éreztük mi ezt valamennyien évek óta! Tartottak is városunkban itt is, ott is felolvasásokat, de a felolvasások inkább arra törekedtek, hogy szórakoztassanak. Ennek is megvolt a maga hatása, de — valljuk be őszintén, — nem volt meg a kellő irányítás egyrészt, másrészt a közönség sem vehetett úgy részt azokon, mert eddigelé mindig oly helyeken tartattak, ahová mindenki el nem mehetett. Szóval az eddigi felolvasások inkább csak egyes egyesületek védelme alatt állottak, a hallgató közönség pedig egyleti tagokból került ki rendszerint.

Mindazonáltal elismeréssel kell adóznunk a Polgári Kör vezetőségének, hogy a legutolsó 3 év alatt rendezett felolvasásai nem tisztán szórakoztató jelleggel bírtak, de tudományos színvonalon is állottak, úgy, hogy valósággal megelőzték a mostani közoktatásügyi miniszter ren-